Túl a szivárványon

Tue, 24 Apr 2001 00:00:00 +0000

README 2001. április

Somewhere over the rainbow
way up high,
there’s a land that I heard of
once in a lullaby.
Somewhere over the rainbow
skies are blue,
and the dreams that you dare to dream
really do come true.

Március hetedikén eljött hozzám két nyalka legény a Matávnettől, hoztak valami bigyót meg egy cédét, és aznap délután the dreams that you dare to dream really did come true, azaz működni kezdett nálam az ADSL, s ezzel párhuzamosan csodák történtek velem.

Az első, hogy pillanatnyi késlekedés nélkül MP3-hiénába mentem át, nyájas olvasóm ezt nyilván nem hitte volna méltatlan személyemről, de ez az igazság. Valamit ront a képen, hogy nem technót gyűjtök, hanem dzsesszt, főleg az ötvenes és a hatvanas évekből, azt viszont nagyon. A helyzet annyira súlyos, hogy már ki is néztem magamnak egy hatvan gigás Quantum AS U100 merevlemezt, az egy darab időre kisegít, de persze nem végképp, tekintettel arra, hogy napi átlagban jóval több mint száz megabájtot szoktam letölteni, azzal pedig telik a korong.

Letöltött állományaim egy Cambridge SoundWorks hangszórókészleten (hivatalos neve Creative FPS-1500) szólnak, és azt nem is tervezem kicserélni. A nappali szobámban persze jobb a hangminőség, ám ez itten a dolgozószoba, itt hajlandó vagyok magam köré rakni egy olyan cuccot, ami pár méternyi jobbfajta hangszórókábel árába került, és persze annyit is ér. A magyarázat az, hogy az MP3 formátum se ér többet úgy generálisan. Viszont dzsessz szól általa a számítógépből, és ehhez nem kell lemezboltokban turkálnom, amit én egyébként is utálok, minthogy Magyarországon dzsesszből nincs kínálat. Ezzel szemben időnként kicsapok az internetre, mint valami rablólovag, begyűjtöm a motyót, hazakocogok vele, szól. Ma már a kortárs zenénél tartok, e pillanatban speciel Abercrombie nyögeti fülembe bús hangszerét, és ez végeredményben jó nekem. Nem az a tipikusan audiofil élmény, de jó, a basszus minősége egyenesen meglepő. A szubbasszusból, ami a Cambridge SoundWorks lelke, ennek a hangnak a felét se néztem ki. Legyek őszinte, a tizedét se. Ehhez képest egy picit megrázza a padlót, és közben elég tiszta képet ad ahhoz, hogy Dave Holland bőgőszólóját le lehessen kottázni, ha éppen úgy akarjuk.

Mellesleg ebben a szobában is van valamiféle zenekibocsátó célgép, kéznyújtásra áll tőlem, és persze még az is jobban szól, mint a számítógép, amivel Neumann János annak idején alapjában véve nem a gramofont akarta leváltani. Viszont abban a zenekibocsátó célgépben a cédéket időnként cserélgetni kell. Igaz, hogy egyszerre ötöt bír lenyelni belőlük, de akkor is. Babra. A helyzet valamelyest emlékeztet a cédé megjelenésének dicső napjaira: akkor minden józan életű ember tudta, hogy az LP hangzása teltebb, gazdagabb, hitelesebb, igazibb, noha serceg olykor, ezzel szemben a cédé kényelmesebb volt, a világ pedig azt mondta, hogy francba a minőséggel, fontos a kényelem. Persze a nagy tömeg elhitte, hogy a cédé sokkal jobb, mint az LP, most viszont mindenki tudja, hogy az MP3 „majdnem” cédéminőség (azaz lényegesen silányabb), ámde a fejlődés lényege néha pontosan az, hogy egyre silányabb megoldásokat fogadunk el egymás után: élő zene ➔ LP ➔ cédé ➔ MP3, és nyilvánvaló, hogy a sornak nem itt van vége. Viszont hallgathatnék én élő zenét e pillanatban? Hajlandó volna Lester Young direktben ide, a fülembe fújni? Nem volna hajlandó. Egyebek között azért se, mert negyvenkét éve halott.

Mindezzel elsősorban a szélessávú és átalánydíjas internetkapcsolat földrengető hatását akartam illusztrálni, ugyanis felhasználói szokásaim forradalmi jellegű átalakulását itt ragadhatjuk meg legjobban. Régen rengeteg mindenféle vackot töltöttem le, zenét soha. Most csak zenét és úgyszólván semmi mást.

Mást ugyanis minek?

Ha majd kell, úgyis megtalálom a hálón. Egyébként csak azt töltöm le, amit már telepítek is, utána pedig kihajítom, ahogy egyébként kiszórtam több gigabájtnyi letöltött és fene tudja mióta őrizgetett állományt. Ha kell, bármelyiknél találok frissebbet, noch dazu gyorsabban, mintha a saját sufnimban kotorásznék. A sufni immár másra kell.

Mellesleg az ADSL-t először nem Varunába vezettem bele, hanem egy HP OmniBookba, de ennek külön története van.

Svejk élt, Svejk él…

Az OmniBookot nem magam vásároltam, hanem egyik megbízóm látott el vele, jobbnak látom nem elárulni, kicsoda. Mindenesetre a tény, hogy egy noteszgép kerül a házhoz, öröm tárgyát képezte, mert hiszen Varunát egyszer úgyis rendbe kell hozni, ha másért nem, azért, mert a legjobb méretű kasznija van, egy midi ház, ahogy mellettem áll a padlón, kiváló rakfelületet kínál, amire pont rá tudom tenni a poharat. A rendbe hozás pedig hosszabb idő lesz, előbb kiiktatom a SCSI merevlemezeket és a SCSI vezérlőt, itt jön a képbe a már említett Quantum AS U100, ezzel a hiba csaknem biztosan el is tűnik, utána csak azt kell eldönteni, hogy a félretett komponensekből (két merevlemez + vezérlő + belső SCSI kábel) melyik volt a hunyó. Utána voilá. Csakhogy közben dolgoznom is kell valamin, s ha ez csak gépelést jelentene, nem volna semmi gond, mert arra a továbbra is nálam üdülő Psion netBook kiválóan megfelel. Ámde a munka nemcsak gépelés, hanem az internet szüntelen fejése is egyben, és immár szélessávú kapcsolat keretei között, ahhoz pedig valamifajta pécé kell, értelemszerűen nem az, amelyik éppen szét van kapva. Az OmniBook hadrendbe állítása tehát azt jelenti, hogy nem menet közben kell kereket cserélnem, ami azért könnyebbség.

Telefonáltak, hogy megvan a gép, de még ne menjek érte, mert az egyik belső munkatárs hazavitte. Ő most nincs bent, majd a jövő héten.

Ismerem az illető belső munkatársat, kiváló, finom úriember, tehát semmi gond, pár nap múlva megyek a gépért, ott is van, az eredeti göngyölegben, komplett, találkozom a kollégával is, aki pár napig nézegette, mondja, hogy minden oké.

Még valami, fordul vissza az ajtóban már kifelé menet, pont úgy, ahogy Columbo szokott, van egy érdekesség, amit még megemlít, ha már összefutottunk, hogy tudniillik a gépet nem lehet elindítani. Nagyon jó gép amúgy, de nem indul el, ugyanis ő - a kolléga úr - BIOS-szintű jelszóvédelemmel látta el, viszont elfelejtette a jelszót.

Este hat óra volt, csakis azért bumliztam keresztül a városon, hogy ezt a jószágot hazavigyem, mindamellett a kolléga úr lényét kitöltő derűs nyugalom lebilincselt. Más ember az ő helyében már pisztolyt vett volna a feketepiacon, hogy főbe lője magát, vagy a metró elé ugrott volna, vagy legalábbis nem jött volna be dolgozni, hanem otthon főzné egy nagy fazékban a beléndeket, hogy annak a levét elfogyasztván csúfos halált haljon, ez meg itt van, és mellékesen közli, hogy elfelejtette a jelszót.

Ez az ember soha nem kap gyomorfekélyt, pláne nem infarktust, ennek nem lesznek pszichoszomatikus betegségei, ennek a gyermekei derűs és kiegyensúlyozott felnőttekké cseperedvén tesznek majd vidám kirándulásokat valamelyik vadvirágos temetőbe az apjuk sírjához, mert hogy őt valaki hamarosan a metró elé löki, az nyilvánvaló.

Talán a legjobb, ha fogunk valami szerszámot és kiütjük belőle a BIOS-t, mondja a kolléga, és közben úgy néz rám, ahogy Svejk nézett szegény Lukas főhadnagyra jobb napjain. Elképzelem, ahogy ez a nyájas őrült satuba fogja a gépemet és egy spiccvésővel kiüti belőle a BIOS-t, közben pedig megértem, miért akarták a derék katonát minduntalan kivégzőosztag elé állítani.

Javára legyen mondva mindamellett, hogy első szóra hajlandó volt felhívni a HP-t és az egész problémát előadni valakinek, aztán másvalakinek, aztán egy harmadiknak, negyediknek, ötödiknek; telt-múlt az idő és ő még mindig telefonált, újabb és újabb embereket hívott fel és mindenkinek elmondta, hogy lejelszavazott egy gépet, elfelejtette a jelszót, és most itt van egy futóbolond, aki ezen problémázik, mintha legalábbis nem volna tele sokkal, de sokkal nagyobb bajokkal a világ. Végül nagyjából azt tudta meg, hogy különféle igazolásokat kell szereznie az APEH-től, a KÖJÁL-tól, a Miniszterelnöki Hivataltól, a Zöld Érdek Alapítványtól és az összes többi magyar hatóságtól és társadalmi szervezettől, amelyben tanúsítják, hogy ő egy feddhetetlen előéletű, hitelképes és ivarérett magyar adóalany, aki legálisan jutott a gép közelébe, ha ez mind megvan, akkor kiviheti a gépet Hollandiába, de gyalog, mezítláb, szőrcsuhában, és önmagát menet közben szüntelenül ostorozva, s ha a tulipánok országába érvén szenvedélyes csókkal köszönti a vasorrú bábát, akkor az átveszi tőle a gépet, ami hipp-hopp elindul megint.

Persze lehet, hogy nem pontosan ezt mondták, csak én szerettem volna így hallani, de ez már részletkérdés.

Szerencsére a cég három OmniBookot szerzett be, közveszélyes barátunk pedig csak egyet vitt haza, így mégis kaphattam egy másik példányt, most azt használom írógépnek. Varuna pedig a wurlitzer.

Noteszgép öt éve nem volt a kezemben, amit utoljára használtam, 386SX volt négy mega RAM-mal, kisebb volt, vaskosabb és nehéz. Ez laposka, és szintén nehéz, bár kétségkívül szállítható. Hordozhatónak a netBookot nevezem, azt behajítom egy zsákba és viszem magammal akárhová. Az OmniBooknál ugyanezt meggondolnám.

Ez a példány is megjárt egy belső munkatársat, ő nem jelszavazta le, ezzel szemben a gépen levő Windows 98 mellé fölrakott egy Windows 2000-et is. Egy olyan jószágra, aminek ötgigás merevlemeze és 64 mega RAM-ja van.

Öt évvel ezelőtt ez a gép igen húsos példánynak számított volna, de most öt évvel később vagyunk és a Windows 2000 némiképp több memóriát használ. Varunán azt látom, hogy alapesetben, amikor egyetlen nagy alkalmazás fut, továbbá persze a levelező- és a faxprogram, a böngésző, a víruskereső, két különböző tűzfal, néhány internetes segédprogram, a Rapigator, amivel zenék után kutatok a hálón, végezetül a RealJukebox, amivel ugyane zenéket lejátszatom, akkor a tényleges memóriahasználat 256 megabájt fölé is felmehet. Ott nem gond, mert 512 megabájtos a tár, az OmniBookban viszont, mint mondtam, 64 megabájt van csupán. Egyelőre legalábbis. Egyszerűen nem értem, hogy juthat eszébe bárkinek is egy ilyen gépre Windows 2000-et pakolni, és pláne hogyan juthatott eszébe ilyesmi annak az úriembernek, aki ezt csakugyan véghezvitte. Az ő informatikai pályafutása ugyanis egészen legendás, nagyon komoly és megbízható tekintélyek állítják, hogy ő volt a holdraszállás informatikai vezetője, a még komolyabb tekintélyek szerint pedig annyira ő volt, hogy nem is történt semmifajta holdraszállás, az egészet a NASA hazudja a képünkbe bele. Akárhogy is, a nálam lévő OmniBookot ő kapta, és lemondott róla a kedvemért arra az időre, amíg eszelős barátunk meg nem járja Hollandiát, úgyhogy őt csak elismerés illetheti.

A levélmalom és más örömök

A Windows 2000-et pedig lekotrom, ez itt úgy megy, hogy beledugja az ember a gépbe a cédét, amit vele kapott, az pedig minden további közbeavatkozás nélkül visszaállítja a status quót, azaz gépünk hajszálra olyan lesz, ahogyan a gyárból kijött, vagyis Windows 98-cal ellátott játékrendszer. Pedig ez a gép ennél azért jóval többre volna hivatott, egyebek között hálózati kártyája és teljes magyar billentyűzete van neki. Nem azt mondom, hogy jó a billentyűzet, csak azt, hogy magyar. A jó billentyűzet inkább a netBookéra hasonlít, csak ott némelyik hosszú magyar magánhangzóért akkordot kell fogni, és persze nincs az a csuklótámasz, ami a noteszgépeknél megszokott, és tapipad sincsen hálistennek.

Sajnos én a tapipadot (touch pad) utálom nagyon.

A netBookhoz nem kell semmi ilyesmi, mert van érintőképernyő, ami az ember és a számítógép legtermészetesebb viszonyát alapozza meg, az ember ugyanis főemlős, a majom közeli rokona, s ennek megfelelően a képernyőt ösztönszerűen bökdösi. Én az OmniBook képernyőjét is bökdösöm, noha itt ennek semmi értelme, de hát a tévé elé ültetett csimpánz is ezt csinálná. Mellesleg a megjelenítő 800x600-as, tehát jóformán mindent teljes képernyős üzemmódban kell használni rajta. Igaz, a netBooké 640x480-as, dehát ott az is luxusnak számít.

Viszont érdekes módon ott nem éreztem említésre méltó körülménynek, hogy a kép stabil, vibrálásmentes etc., ugyanezt az OmniBook esetében minden olyan alkalommal tudatosítom, amikor leülök elé dolgozni. Szűkössége kissé zavaró ugyan, de az egyébként kiváló, 19 hüvelykes katódsugárcsöves monitoromhoz képest annyira szemet nyugtató hatású a látványa, hogy ezt választom inkább, s ezzel párhuzamosan elfogadom a némiképp kemény billentyűzetet is. A tapipad rettentő voltának pedig fittyet hányok, én más gépeken is kerülni próbálom az egerészést, az OmniBook se lesz kivétel, azaz fölrakom a FAR Managert, és azzal úgyszólván minden megvan. Persze azért kell valamifajta parancssoros felület, merthogy ami a Windows 98-ban van, az csak egy DOS-ablak, és ennek megfelelően olyan, amilyen. Lehetne tenni rá 4DOS-t, ami sokkal jobb, ámde pénzbe kerül, viszont a Cygnusnál találunk olyat, ami a 4DOS-nál is sokkal jobb és teljesen ingyenes, ez egy bash shell lesz, meg ami még jön vele. Beszerzése legcélszerűbben úgy történik, hogy felkeresi az ember az ftp://ftp.sunsite.utk.edu/cygwin/latest nevű helyet, ahol további alkönyvtárakra talál, azokból lehet válogatni. Például ami a clear nevű alkönyvtárban van, az biztos, hogy kell, azzal lehet letörölni a táblát, ugyanis a bash belső parancsai között olyasmi, ami a cls-nek felelne meg, nincsen. A less is jó, ha van a háznál, ez tudniillik a lapozó, olyan, mint a DOS-ban a more. Kell továbbá mindaz, ami „utils”-ra végződik (fileutils, findutils stb.), mert ezek nélkül a bash nem sokat ér, ezenkívül van ott egy vim nevű alkönyvtár, az egy szövegszerkesztőt takar, többször volt szó róla itt, normális embernek nem javasolnám, viszont le lehet tölteni, és kezdhetem írni ezt a cikket (1. kép).

Előbb persze telepítünk, ez most már automatikus, és a szokványos UNIX-könyvtárszerkezethez hasonló valami jön létre általa, mondjuk a c:\cygwin alkönyvtár alatt; ebben az esetben a telepítő a c:\cygwin\bin és c:\cygwin\lib könyvtárakat /usr/bin és /usr/lib alá mountolja, a gyökér értelemszerűen a c:\cygwin lesz, emellett, ha akarjuk, a különféle meghajtóinkat mountolhatjuk például a /mnt/c, /mnt/d alá, vagy akárhova, és máris nagyon kulturált benyomást keltünk, legalábbis a bash ablakából nézvést, sőt, ha akarjuk egészen komplett karakteres Unix-környezetet tudunk összeállítani (ehhez az ftp://ftp.sunsite.utk.edu/cygwin/contrib alkönyvtár tartalmára is szükség lesz), van abban minden, a szokványos Unix-segédprogramokon kívül többek között egy csodálatosan konfigurálható levelezőprogram is, a mutt.

Nyájas olvasóm most nyilván azt gondolja, hogy a legjobb levelezőprogram teljesen nyilvánvaló módon az Outlook, az pedig a Microsoft Office része, ergo egy őrület feltételezni, hogy e helyett bárki is egy konzolon futó, azaz fapados és ráadásul rém komplikált dologgal vacakolna. Nyájas olvasómnak teljesen igaza van, az Outlook csakugyan nagyon jó, sőt a legjobb, egészen addig, amíg képes a saját gyártmányú adatállományát megnyitni. Van viszont, amikor nem képes, hanem felpanaszolja, hogy hibát észlelt, a C:\Documents and Settings\özvegy Bodahelyi Kálmánné\Local Settings\Apllication Data\Microsoft\Outlook\outlook.pst állományban, és ezt úgy mondja, mintha nem is ő tojta volna azt az állományt, hanem én. Mellesleg szólván a fönt idézett elérési út – amiben özvegy Bodahelyi Kálmánné csupán egy behelyettesíthető felhasználónév – önmagában véve is nagyon-nagyon elgondolkodtató, aki ezt így kitalálta, az azért kissé gubancolt emberpéldány, amúgy mentálisan. Mármost, ugye, az a helyzet, hogy az outlook.pst egy bináris állomány, abba csak az Outlook tud belenézni, illetve néha ő sem. Persze az én leveleim, amik most örökre elvesztek, egyszerű szövegállományok voltak eredetileg, például az Eudora meg minden más épelméjű levelezőprogram úgy is tárolja őket, bármilyen editorral megnyithatók.

Ezzel szemben az Outlook megragadja ezeket a szövegállományokat, és a naptárral meg névjegytartóval együtt ledarálja őket, ez ugyanis egy levélmalom, aztán kevéske víz hozzáadásával egynemű masszává dagasztja végül pedig besomja a C:\Documents and Settings\özvegy Bodahelyi Kálmánné\Local Settings\Apllication Data\Microsoft\Outlook\ alkönyvtárba, majd egyszer csak rájön, hogy ő ezt nem lesz képes kinyitni soha többé.

Őrültekkel vagyok körbevéve, ehhez semmi kétség nem fér.

Azt mondja ez az istencsapása, hogy lépjek ki minden levelezéssel kapcsolatos alkalmazásból, és indítsam el az Inbox Repair Tool nevű szerszámot, én ezt szívesen megtenném neki, azonban az Inbox Repair Tool nevű szerszám egyáltalán nem létezik, legalábbis a Help sohase hallott ilyesmiről, úgyhogy keresztet lehet vetni az egészre.

Kétfejű nőkkel a szebb jövőért

Ezért van az, hogy én a régiesnek tűnő, konzolon futó, mások szerint kényelmetlen, sőt fapados eszközöket nagyon szeretem. Még a parancssoros ftp-t is, meg általában a karakteres Unix-utilityket, amiket a Cygnusnál össze lehet válogatni. Egyébiránt most már X szerver is van Windows alá, de hát nekem nem az a célom, hogy a Windows grafikus felületét lecseréljem, hanem hogy kikerüljem, és azt is csak akkor, amikor ennek - mármint a kikerülésnek - értelme van. (Általában van neki.) Mindenesetre erről itt már sok alkalommal volt szó, most nem lesz. Most inkább letöltöm a Gimpet, ami persze megvan valahol cédén is, de egyszerűbb és gyorsabb a neten megtalálni és letölteni, mint a cédét előkotorni valahonnan.

A Gimp azért kell, hogy e szöveg mellé illusztrációk készüljenek, melyek révén nyájas olvasómat vizuális gyönyörökben részeltethetem. Az illusztráció készítés nemes művészete abban áll, hogy időnként megnyomom a Print Screen feliratú billentyűt, utána egy grafikus programba új képként beszúrom a vágólap tartalmát és azt JPG formátumban elmentem. Ez utóbbi mozzanathoz a Windowssal adott Paint nem jó, tehát más valami kell.

Amúgy a Gimp is ingyenes, sokat tud és immár Windows alatt is hosszú negyedórákon át dacol a turáni átokkal, mire összeomlana, más szóval most már nemcsak nézegetni lehet, hanem akár használhatjuk is valamire.

Mire vajon?

Normális embernek akkor lehet szüksége egy képszerkesztő programra, ha a saját fotóit szeretné editálni, erre a Gimp jó, legalábbis azoknál az alkalmazásoknál, amelyeket a digitális fényképezőgéphez szoktak mellékelni, nagy valószínűséggel jobb. Emellett a Gimp príma logókat készít (múltkoriban mutattam vagy egy tucatot), és szerény videoszerkesztői képességekkel is bír, de csakugyan igen szerényekkel. Ez, mondhatni, csak ráadás, a lényeg az, hogy egyszerű turistafotóim színvilágát és ezzel együtt hangulatát tág határok között szabályozhatom, nagyjából hasonló eszközökkel, mint a Photoshopban (color balance, hue-saturation, brightness-contrast, treshold, levels, curves és hasonlók). A 2. képen egymás mellett láthatóak a színegyensúlyt beállító párbeszédablakok, balra a Photoshopé, jobbra a Gimpé, tökegyformák. A többi eszköznél a helyzet ugyanez. Például a Photoshopnál közös borítékban található a Navigator, az Info meg az Options, a Gimben viszont külön vannak (3. kép). Más: a Photoshopnak van egy Layers, Channels, Paths feliratú panelje, szükségképp a Gimpnek is van ilyen, bár itt ez a Layers menüpontból hívható (4. kép), ami egyébként logikusabb, mint amit a Photoshopban tapasztalunk. Csak persze az már megszokott. Egyébként a path itt is a kiválasztandó terület Bézier-görbével való körberajzolását jelenti, éppúgy, ahogy a Photoshopban.

Ismeretes, hogy a Photoshop egyik nagy erőssége a bedolgozókban (pluginekben) rejlik, szükséges tehát, hogy a Gimpnek is legyenek pluginjei. Természetesen vannak neki, már a telepítő-állomány is szép számmal állít hadrendbe ilyeneket, megjelennek a menürendszerben, elvégzik a dolgukat, például az 5. kép majálisi hangulata is egy plugin beavatkozásának köszönhető. Általában a felhasználó csak akkor tudja meg, hogy a pluginnel volt dolga, amikor az illető modul összeomlik, és lehet olvasni a nevét a gyászjelentésben. Ezek a pluginek természetesen abban is különböznek a Photoshophoz készültektől, hogy ingyenesek, és az interneten bőséggel tenyésznek, magam is letöltöttem vagy két tucatot, mert úgy érzem, hogy illusztráló művészetemben mostanság új korszak veszi kezdetét. Ez azt jelenti, hogy erősödő meggyőződésem szerint túl kell lépnem az egyfejű nők konvencionális, nyárspolgári világán a két- vagy többfejű nők és az esetleg még izgalmasabb képződmények felé. Az első lépéseket már megtettem, művészi útkeresésem egyik korai eredményét a 4. képen fedezhettük fel, a 6. képen pedig a mondanivaló érzékenyebb és elmélyültebb megfogalmazásának példáival találkozhatunk. Csakhogy ezek a dolgok (mármint konkrétan a kétfejű nők) részint a Photoshopban részint a Corel PHOTO-PAINT-ben jöttek létre, a Gimpben csak a világot teremtettem köréjük, mind sürgetőbben jelentkezett tehát az igény, hogy kétfejű nők immár a Gimpben is készüljenek. Ezért szedtem össze mindenféle lehetséges plugint, bemásoltam őket a Gimp plugins alkönyvtárába, ezt követően pedig a Gimp nem indult el többet.

Vannak még itten hibák.

Szokták azt mondani, hogy a Gimp a Linux-világ Photoshopja, de ez a kijelentés nem a Gimpről és nem is a Photoshopról, hanem a Linux-világ önértékelési zavarairól szolgáltat információt. Nem baj, egyszer elmúlik ez is. Ezzel együtt tény, hogy a fontos dolgok megvannak a Gimpben is, sőt olyasmi is van benne, ami a Photoshopban egyáltalán nincs, éspedig szkript-nyelv: bonyolult, riasztó, viszont felettébb hatékony, és mint ilyen, a Gimpet igen különös képződménnyé teszi.

Azért különös, mert első ránézésre normális képszerkesztővel állunk szemben, amit leginkább Photoshopon kiképzett grafikusoknak szántak, mármost a Photoshopon képzett grafikusoknak minimálisan egy közös jellemzőjük biztosan van, jelesül az, hogy rohadtul nem szeretnének Perlben programozni, továbbá Pythonban se és Lispben se.

Aki pedig akar, az az esetek elsöprő többségében nem grafikus, vagyis a Photoshoppal nemigen tud mit kezdeni.

Egyébként örömmel jelenthetem, hogy ezekben a percekben kerítettem egy koktélrecept-programot, ami ráadásul karakteres, konzolon futó, tehát szükségképpen jónak kell lennie.

Viszont ez tök használhatatlan.

Ilyen a világ.

Gimp on Minden jobb, de

Túl a szivárványon

README 2001. április

Svejk élt, Svejk él…

A levélmalom és más örömök

Kétfejű nőkkel a szebb jövőért