internet on Minden jobb, de

Ekképp válunk zsenivé, avagy a másnaposságról

Wed, 28 Nov 2001 00:00:00 +0000

README 2001. június

Valamikor, egy boldogabb világban, pontosabban ama boldogabb világ irodalmi életében köztudott volt, hogy mi az, ami az emberi elmét zseniális ötletek kiválasztására késztetheti. Ezt a valamit úgy hívták, hogy előleg, múzsaként tisztelték, céltudatosan osztogatták, és miután azt valaki fölvette, nem volt kérdés, hogy a színdarab vagy regény elkészül-e, mindenki tudta, hogy el fog készülni, mert olyan, hogy szöveg-előállító szakiparos előleget visszaadjon, olyan még nem volt és nem is lesz soha. Továbbá az illető színdarab vagy regény meg fogja ütni az elvárható színvonalat, mert ellenkező esetben a következő előleg fölvétele forogna veszélyben, márpedig arra az előlegre nagy szükség lesz, lévén, hogy ez már elfogyott. Ez a boldogabb világ egyébként nem a létező szocializmus volt, nagy tévedés, hanem az azt megelőző történelmi kor, amikor elvileg éppúgy kapitalizmus volt Magyarországon, mint most, ám akkor mégis volt működő kultúra, volt működő színházi és irodalmi élet, ugyanis volt előleg. A mostani kapitalizmus természetesen jóval fejlettebb az akkorinál, így a mai szöveg-előállító szakiparos az előleg fogalmát egyáltalán nem ismeri. Hogy pontosak legyünk: a rendszerváltozás óta egyetlenegy író vett föl előleget Magyarországon, ő viszont ennek fejében egy árva bötűt le nem írt és a pénzt se fizette vissza. A többi magyar szöveg-előállító általában utólag sem kap pénzt, így voltaképp teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy mi a fenének ír egyáltalán. Ami még ennél is megmagyarázhatatlanabb: hogy juthat az eszébe bármi is, ha egyszer nem vett föl előleget, és nem telt le a határidő.

Azért ez az előző mondat túloz. Valójában tudjuk, hogyan működik az agya, pontosan ugyanúgy, ahogy az előző nemzedékhez tartozóké, meg az azt megelőzőké, vissza egészen Homéroszig: vadállati mohósággal vedel, aztán másnap egyszerűen dől belőle a szöveg, mint a vízfolyás. Másnaposan az ember erőfeszítés nélkül, gondolkodás nélkül és megdöbbentő sebességgel ontja a betűt, felébred valami szerkezet vijjogására, és azt látja, hogy egy bizonyos Hunczut Magor nevű főszerkesztőnek mára ígért valamit. Ki a radai rosseb az a Hunczut Magor? Nem tudni. Mit főszerkesztő? Azt se tudni. Miről szóljon az írás? Ezt aztán végképp nem tudni, viszont nem is érdekes, közelebb húzzuk a billentyűzetet, e mozdulat közben még sejtelmünk nincs, mit írunk, ám a következő pillanatban már kezdjük is.

A termék nagy valószínűséggel jobb lesz annál, amit előző napi alkoholbevitel nélkül állítunk elő. Nem azt mondom, hogy egy Csehovvá válunk, csak azt, hogy jobbat írunk másnaposan, mint tök szárazon, már ha egyáltalán van olyan állapotunk, ami tök száraznak nevezhető. Később majd lesz olyan, a negyvenedik életéve után a szöveg-előállító szakiparos egyre ritkábban és egyre kevesebbet iszik, ötvenedik éve után szinte semmit (nem szükségszerű, hogy így legyen, de ez a jellemző), viszont akkor már nincs is szüksége rá, addigra ugyanis maradandó és visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett, ő már alaphelyzetben is olyan, mintha előző nap leitta volna magát a sárga földig. Azaz: gondolkodásmódja nem lineáris, hanem szintetizáló, asszociatív, sokdimenziós és logikailag teljesen strukturálatlan.

Egyébként mindenkié ilyen, de mások ezt legalább leplezni próbálják, a szöveg-előállító szakiparos viszont büszke rá, és mellesleg ebből él. Úgy, ahogy. Ezt a dolgot általában kreativitásnak nevezzük, és isteni adománynak szoktuk tekinteni, noha, ahogy a föntebbiekből kiderült, financiálisan (előleg) és biokémiai eszközökkel (bor, whisky, konyak) is megtámogatható. Ha egyik sincs, megpróbálkozhatunk a számítógép célirányos püfölésével, esetleg abból is kisülhet valami.

Útlevélként is használható paradicsommártás

kép

Az elmúlt pár száz év egyik tévhite szerint az ember gondolkodása listaszerű, lineáris, premissza-premissza-konklúzió, de valójában így senki emberfia nem gondolkodik. Inkább talán úgy, ahogy az 1. képen látható, bár ez is roppantul leegyszerűsített skicc, ugyanis az agyban kavargó tartalmak nem egy síkban - két dimenzióban - helyezkednek el, sőt nem is három dimenzióban, hanem egy virtuális tér tetszőlegesen sok dimenziójában, másrészt pedig részben különállóak, részben átfedik egymást. Mindamellett ez még mindig jobb, mintha fognám a szövegszerkesztőt és leírnám szépen egymás alá hogy elfogyott a sör APEH hátralék hej Rigó, Rigó és így tovább. A szerszámot, amivel ez a grafikus jellegű vázlat készült, Axon Idea Processornak, azaz ötlet szerkesztőnek hívják. Nálam a Lite (ingyenes) változat van, de igen figyelemreméltó ez is.

kép

Hogy mi az ötletszerkesztés, azt leghelyesebb magában az Axonban megmutatni. Amit most látunk, kísértetiesen olyan, mintha egy prezentáció részét, és PowerPointban alkottam volna, ám az Axon más jellegű, mondhatni filozofikusabb alkalmazás. Tipikus felhasználója a szöveg-előállító szakiparos volna, sőt Amerikában csakugyan vannak olyan szöveg-előállító szakiparosok, akik villanyszerelő segítsége nélkül kapcsolják be a számítógépet, és a Microsoft Word mellett további három szoftvertermék nevét tudják megemlíteni. (Állítólag olyan is van, aki nem kevesebb, mint öt Windows alkalmazás nevét tudja fejből, de én ezt nem hiszem.) Már most képzeljük el, hogy forgatókönyvet írunk, ennek a vázlata úgy készül, hogy először is felsoroljuk és pár sorban egyenként jellemezzük a szereplőket, utána elkezdjük feltérképezni az egymáshoz való viszonyukat, s ebből a történet már szinte magától feslik kifelé. Pláne, ha a vázlat nem listaszerű, azaz egydimenziós, hanem olyasféle, mint amit a képen látunk. Ami egyébként háromdimenziós, amennyiben e sík mögött további síkok vannak, azokon található a szereplők jellemzése, születési horoszkópjuk, önéletrajzuk, és így tovább. Az Axon viszont egészen másfajta célokra is beválhat, a 4. képen mintegy hatvan különféle lehetséges alkalmazását soroltam fel, a diagramok és folyamatábrák (5. kép) rajzolásától az online tanítóprogramok és vezetői információs rendszerek fejlesztésén át a stratégia tervezésig és a bűnügyi rejtélyek megoldásáig. Továbbá grafikus felhasználói felületet is alkothatunk az Axonban, például olyant amilyen a 6. képen látható. Legjobban mégis vázlatok készítésére válhat be, arra ugyanis más, hasonló jellegű eszköz nemigen van. Vannak ugyan szövegszerkesztők, és azokban van olyan, vázlatnézet, ám ez csak gráf-jellegű vázlatok elkészítését teszi lehetővé, ellentétben az Axonnal, ahol egyfelől vannak különféle csomópontok, másfelől pedig van e csomópontok tetszés szerinti komplexitású viszonyrendszere. Egy regény vagy dráma szerkezetét ezen a módon le lehet írni, gráfokkal nem.

kép

A csomópont neve az Axonban objektum, ez jelölhet egy (közelebbről még meg nem határozott) ötletet, fogalmat, absztrakciót, kulcsszót, eseményt, vagy akármit. Vannak neki különféle tulajdonságai, úgy mint név, alak, szín, méret és akció - utóbbi jellemzően megnyitja az objektumhoz tartozó szöveget, de lehet más is, például újra betölti az előző állományt, megnyit valamilyen állományt, könyvtárat vagy URL-t, lejátssza a a kijelölt hang-anyagot vagy videót, programot futtat stb., egyszóval művelhet bármit, amit egy számítógépen művelni szokás. Az objektumokat linkek kapcsolják össze, mellesleg a program a nevét is ezekről kapta. (Az axon az idegsejt nyűlványa, és ingerületeket vezet el a sejttesttől.) Link bármi lehet, ha két objektum valami módon összefügg egymással, akkor felfoghatjuk úgy, hogy link van közöttük. Továbbmegyek; egy komplex hálózat esetében az objektumok kielégítően leírhatók csupán a kapcsolatrendszerük (linkjeik) jellemzésével, minél komplexebb a hálózat, annál inkább, s később majd rájövünk, hogy a való életben (azaz a végtelen komplexitású hálózatban) csakis így írhatók le. Viszont ez már buddhista filozófia, és a foglalkozás tárgya most nem ez. (Mellékesen megjegyezve az Axon szingapúri eredetű.)

kép

Kétfajta szöveg tartozhat az objektumhoz, formázott (RTF) és hipertext, az utóbbiból pedig értelemszerűen további linkek ágazhatnak el állományok, könyvtárak, URL-ek, illetve programok felé. A teljes változat DDE kapcsolatokat (DDE Execute, DDE Openfile, DDE Request) is kezel, az általam nézegetett Lite (ingyenes) verzió nem. Viszont képes a szövegablakban kijelölt szót kutakodás tárgyaként valamelyik (általunk előzetesen kijelölt) keresőgépnek elküldeni, továbbá képes a szöveget a jobb áttekinthetőség kedvéért meghúzni oly módon, hogy kiszedi belőle a töltelékszavakat.

Természetesen nem ő dönti el, hogy mi a töltelékszó, hanem mi, oly módon, hogy ezekről a szavakról egy textállományban listát készítünk (vagy, ha angolul írunk, használjuk azt, ami a programmal jött). Így például e szöveg első két mondatából ilyesmi lesz (a pontok a kiegyelt szavak helyét jelölik): "… boldogabb világban … boldogabb világ irodalmi életében köztudott … emberi tudatot zseniális ötletek kiválasztására késztetheti … hívták … előleg, múzsaként tisztelték, céltudatosan noszogatták, … valaki fölvette, nem kérdés … színdarab, regény elkészül-e mindenki tudta … fog készülni, … szöveg-előállító szakiparos előleget visszaadjon, - nem, … nem …. soha."

kép

További nagyon előnyös szolgáltatás az ellenőrzőlista (checklist), ez olyasmi, amit a pilóták olvasnak föl leszállás előtt:

Levettük a gázt? Levettük.
Fékszárny? Kinn van.
Futó? Az is.
Hát repülőtér van-e előttünk? Ja, az speciel nincs.

Az ellenőrzőlista az ezredik, vagy akárhányadik leszállás alkalmával is előkerül, ami azt mutatja, hogy haszna van, és talán nemcsak a repülésben alkalmazható. Az Axon a szöveg-előállító szakiparosnak javasol hasonlót, és azt hiszem, nagyon nem ártana, ha kollégáim használnának ilyeneket, úgy értem, az informatikai újságírók is, mindenki, bizony. Idézek a listából:

kép

Ki az olvasó?
Miért olvassa ezt a szöveget?
Hány éves ő?
Mi az amit eleve tud?
Milyen szakkifejezéseket ismer?
Mit akar tőlem?
Mi érdekli?

Némely kolléga képes évtizedekig dolgozni a szakmában anélkül, hogy egyszer is feltenné ezeket a kérdéseket, holott nem az életben egyszer-kétszer kéne föltenni őket, hanem naponta.

Mindezeken túl az Axon képes önerőből új szavakat vagy mondatokat alkotni, sőt kérésre történeteket talál ki, verset ír, zenét szerez. Persze ezt nem kell túl komolyan vennünk, az Axon úgy alkot, hogy egy ötletet felcserél egy másikkal, amit listából véletlenszerűen választott. Ilyenkor valami furcsaságot produkál, például olyat, hogy “útlevélként is használható paradicsommártás”, és hasonlókat, ezeket nyilván nem használjuk fel közvetlenül, de remélhetően eszünkbe jut róluk valami. Végezetül számolni is tud a program, az objektumok tekinthetők, ha akarjuk, egy számolótábla celláinak, ebben az esetben az objektum azonosítója (neve) a cellába írt számmal vagy formulával azonos. Adatait az Axon egyszerű szövegállományba menti, viszont kérésre meglepően korrekt HTML kimenetet is produkál: 7. kép.

kép

Meztelen gépírónő helyett

Összességében fölöttébb eredeti és hatékony program az Axon, ám a kreativitás legmagasabb ormai felé több út is vezet. Volt például egy nagyon termékeny magyar író, kizárólag történelmi tárgyú ifjúsági regényeket írt, de abból roppant sokat, hetvenet legalább, valamennyit diktálta, mégpedig kizárólag meztelen gépírónőnek.

Szex sehol, a foglalkozás tárgya regényírás volt, nem pedig paráznaság, viszont felöltözött gépírónőnek nem tudott diktálni, ugyanis akkor semmi se jutott eszébe. Mellesleg a nőnek nemcsak pucérnak kellett lennie, hanem hájasnak is.

Itt pedig visszajutunk ez előleghez, illetve annak hiányához, a meztelen gépírónőt ugyanis ki kellett fizetni valamiből, ennek a forrása volt az előleg, és az előlegből nemcsak a kövér asszonynak jutott, hanem az írónak is, hogy esténként berúghasson és másnap zúgjon a feje, és így a kreativitásnak egészen hihetetlen régióiba szárnyaljon fel. A ma élő és dolgozó szöveg-előállító szakiparos előleget nem kap, így aztán kevésbé gyakran lehet másnapos, és még kevésbé foglalkoztathat meztelen gépírónőket, viszont van számítógépe, úgyhogy továbbra is ennél maradunk.

Az Axonhoz a RoughDraft 2.0 nevű szövegszerkesztő felől jutottam el, róla először márciusban volt szó e helyt, mint a leghatározottabban nem irodai, hanem irodalmi célú alkalmazásról. Úgy látszott, hogy az Axon a RoughDraft legkiválóbb partnere és kiegészítője, aztán hamarosan rájöttem, hogy ez a duó trióvá, sőt triumvirátussá bővítendő, úgy lesz az igazi.

kép

A harmadik tagot egy Gunnar Sommestad nevű különös ember alkotta, aki filozófus és programozó egy személyben. Nem éppen mindennapi párosítás, de hát a termék se az. Úgy hívják, hogy Literary Machine, sőt teljes nevén The Literary Machine 2000 (8. kép). Neve Wittgenstein egy kósza ötletéből származik, eredeti célja az irodalmi alkotómunka elősegítése, magyarán a meztelen gépírónő kiváltása volt, viszont ennél jóval általánosabbra sikeredett. Gyökeresen különbözik a föntebb dícsért Axontól, az inkább szemléltető program, a Literary Machine viszont ötletadatbázis, arra való, hogy szövegeket, illetve ötleteket tároljon, kombináljon, szintetizáljon és szervezzen, és egy adott alkalommal szedje elő mindazt, amit a szeplőtlen fogantatás tárgyában valaha is kitaláltam, vagy csak azt, amit ebből az oroszországi devizaliberalizációval összefügg. Mármost egy adatbázisnak mindegy, miről van benne szó, így elvileg a Literary Machine is bármifajta szöveg alapú információt szervezhet, vagy tárolhat, például telefonszámokat, URL-eket, időpontokat, sőt illusztrációkat vagy tetszés szerinti multimédia-állományokat is, ahogy ezt a 8. képen láthattuk (a program munkasztalát ékesítő háttértapétának csupán közérzetjavító funkciója van).

Alapkoncepciója arra a feltételezésre épül, hogy az egész nap a számítógépem mellett ülök és eközben különféle, eltárolásra érdemes ötletek jutnak az eszembe.

Amennyiben e két kulcstényező egyike vagy másika hiányzik, akkor a Literary Machine praktikus volta kevéssé vagy egyáltalán nem nyilvánvaló, tehát amellett, hogy a Literary Machine használata révén sziporkázóan ötletgazdaggá fogunk válni, felettébb helyes, ha már eleve azok vagyunk.

A Literary Machine legelemibb építőköve a szó, ami a számítógépen használható karakterek tetszőleges kombinációja, s minthogy a szóköz is egy karakter, a szó tartalmazhat szóközöket, azaz több szóból is állhat, viszont valamifajta egységet fejez ki. Például a “Restaurante Solar Moinho de Vento” karakterhalmaz egy szó, és különféle dolgok kapcsolhatók hozzá, mint például telefonszám, cím, nyitvatartási idő, friss halak, portói módra készült pacal, Viana do Castello, sirályok, paradicsomlé. Másfelől a a paradicsomlé szóhoz is kapcsolódhat ez az egész, tehát a sirályok, Viana do Castello, friss halak, portói módra készült pacal, Restaurante Solar Moinho de Vento és így tovább, s ha egyszer meg akarom nézni, mi mindennel asszociálódik nekem a paradicsomlé, akkor ezt a szót kihűzom a Literary Machine munkaasztalára, a program pedig egy halom kártyát terít ki elém, a kártyákon szövegek - tételek - vannak, amelyeket egy vagy több szóval kapcsoltam össze.

Több szó alkotja a Literary Machine következő építőkövét, ami a fogalom. Mondjuk a paradicsomlé és a tűzlépcső szavakat fogalommá kapcsolhatom össze, és ezzel tulajdonképp félig kész is van egy hírlapi tárca, a megírása innentől kezdve manuális tevékenység, mondhatni kézügyesség kérdése csupán, honoráriumot pedig vagy fizetnek érte, vagy nem. (Általában azért fizetnek, de olyan összeget, hogy azért a számlát sem éri meg kiállítani.)

A szövegek - tételek utalhatnak az adatbázison kívüli környezet elemeire, például weboldalakra, hagyományos dokumentumokra vagy végrehajtható állományokra is, tehát a Literary Machine által strukturált tartalom ezer szálon kapcsolódik össze a külvilággal. A Literary Machine-ból elvileg bármi elérhető, így a program asszociatív, heurisztikus szemléletmódját abba az irányba fordítjuk, amerre jól esik.

Most nézzük, hogy megy ez a gyakorlatban.

Tételezzük fel, hogy valami csakugyan az eszembe jutott, azt nyilván gyorsan leírom, már ha ott ülök a gép mellett, utána pedig kulcsszavakkal fogom társítani. Megkeresem a szótárablakban azokat a szavakat, amelyek - szerintem - a paradicsomléhez kapcsolódnak, tehát az ilyeneket, hogy sirályok, Viana do Castello, friss halak, portói módra készült pacal, Restaurante Solar Moinho de Vento, tűzlépcső és hasonlók, és egyszerűen behúzgálom őket a szövegablakba, s így a szöveg - vagy a program szóhasználatával az item - ezekkel a szavakkal összekapcsolódott. Ha valamelyik szó még nem volna meg a szótárban, akkor nyilván beleírom.

A szavak a Literary Machine univerzumán belül egyedi jelenségek, kapcsolataik vagy vannak, vagy nincsenek, helyesírásuk lényegtelen. Édesmindegy, hogy a leírt alak paradicsomlé, vagy inkább tomato juice, esetleg succo di pomodoro, jugo de tomate, netán Tomatensäfte. A Literary Machine 2000 bevezetett egy (a szó eredeti értelmében vett) új fogalmat, ez az infekciós objektum; az infekció a “valódi” szinonímák listája, tehát mindazoké a szavaké, melyekről úgy gondolom, hogy a szótár egy adott pozícióján álló szóval minden esetben fölcserélhetők. Vagyis a szótáramban a paradicsomlé kilencféleképp vagy akárhányféleképp lehet bejegyezve, előfordulhat hogy nálam a paradicsomlé egyik megfelelője úgy hangzik, hogy cshu-thagsz (bár ez vízimalmot jelent és tibetiül van, ám ehhez senkinek semmi köze).

Idővel, ha a Literary Machine-t szorgosan és rendszeresen használom, igen kiterjedt szótáram lesz, és a szavakhoz sok-sok ötlet, vagy adat kapcsolódik. És persze ezek a szavak nagyobbrészt egyáltalán nem irodalmi természetűek, hanem másfélék, például azonnal kitetszett, hogy egy privát szakácskönyv akkor a leghasználhatóbb, ha a Literary Machine gondjára bízom. Továbbá lehetséges, hogy hamaorsan megfigyelés alá kell helyeztetnem leggonoszabb ellenfelemet, Setéth Vazult, költségkímélés szempontjából tehát célszerű, ha a vele kapcsolatban már meglevő információmat átadom a magándetektíveknek. Mások ilyenkor megkeresik az iratszekrényben a Setéth Vazul-dossziét, én viszont csak kihúzom a szótárból Setéth Vazul nevét a Literary Machine munkaasztalára, aztán ott van minden, némelyik kártyán csak pár szó áll, némelyiken több oldalnyi szöveg terpeszkedik, én az egészet egyetlen mozdulattal kimásolom és ugyanazzal a lendülettel beszúrom egy üres RoughDraft állományba, lementem, elküldöm, a detektív pedig már kiindulásképp többet fog tudni Setéth Vazulról, mint amennyit az anyja vagy hites felesége tudott bármikor is.

kép

Ha viszont nem Setéth Vazul megfigyelése és erkölcsi megsemmisítése a cél, hanem szöveg-előállítás következik, akkor a közben már projekté szervezett anyagot (9. kép) nem a RoughDraft főablakába, hanem az oldalsó paneljébe fogom beszúrni. Erről a panelről is volt már itt szó, egy csatolt állomány van benne, amelyet a program a főszöveggel egy időben mindig elment vagy megnyit, és amely állomány arra való, hogy főszöveg krampácsolásához felhalmozott ötleteket eltárolja. Mellesleg a Literary Machine alkotója ismeri a RoughDraft-ot, sőt a két programot egymás természetes szövetségesének tekinti, ahogy erről az online help-ben szó is van. A harmadik a föntebb dicsért Axon, ami a verbális jellegű Lit Machine-t vizuális eszközökkel egészíti ki. Vagy megfordítva, ahogy jól esik.

Apró tintakék koktélvirsli

Sajnos mifelénk a leggyalázatosabban a nagyobb terjedelmű szellemi produktumokat (mondjuk könyveket) fizetik, ha fizetik egyáltalán, én tehát ilyesféle képződmények gyártását nem igazán szorgalmazom, következésképp az Axon és a Literary Machine sejthetően nem kap az életemben kulcsszerepet, noha májusban ezeket indítottam el a legsűrűbben. Áprilisban viszont előbb különféle IRC-klienseket - Fahrenheit Carrera, IRCGold, leafChat, MaxxChat, mIRC, PIRCH98 és TurboIRC2000 - molesztáltam, továbbá a 602Textet, márciusban a Gimpet, februárban a GoLive 5.0-át, előtte meg a fene tudja, micsodákat. Ezek a dolgok továbbra is ott vannak a startmenümben, ami ennélfogva nyilván kevéssé kezelhető. Noha egyébként rendben tartom, folyamatosan átszerkesztem, nagyon világos fastruktúrája van neki, legalábbis a mindenkori legfrissebb átszerkesztéstől számított három napig. Mindenesetre az ide felrakott alkalmazások abszurd mennyisége folytán - meg általában is - a program indításának egyszerű problémája nálam sajátos megvilágításba kerül. Vegyünk egy roppant szimpla példát: amikor a CorelDRAW 9-ről írtam, akkor az egész csomagot beraktam egy Teszt feliratú programcsoportba, ezen belül képeztem egy Grafika nevű alcsoportot, ennélfogva például a Trace úgy volt elérhető, hogy Programs | Teszt | Grafika | CorelDRAW9 | Graphics Utilities | CorelTRACE9.

Mármost ez, szerintem, őrület.

Az én életemből erre nem telik.

Itt a probléma nem a Windows startmenüjével van, ugyanis létezik ezerfajta alternatív startmenü, és egyik se jobb az eredetinél. Sőt baj nincs is egyáltalán, ugyanis amiről beszélek, az nem hibája a menürendszernek, hanem jellemzője. Gondoljunk egy étlapra: ha az rövid, akkor kicsi a kínálat. Ha nagy a kínálat, akkor az étlapolvasás az összes szabadidőnket elviszi.

Viszont az étlap kikerülhető. Ha tudom, hogy egy adott helyen mindig van birkapörkölt, és az mindig jó, akkor nem veszem kézbe az étlapot, hanem azt mondom, birkapörkölt. Vagy hagymás rostélyos, ha az is mindig van, és jól csinálják, ami, sajnos, igencsak ritkaság. Vagy sólet. Ezt manapság sehol se csinálják jól, ugyanis főzik. Holott a sólet - jobb helyeken, például az én konyhámban - alacsony hőfokú sütőben készül, mintegy tizenkét óra alatt. Miközben hitelt érdemlő forrásból akként értesültem, hogy a tel-avivi Hilton főszakácsa is kuktában készíti a sóletet, s ily módon Ábrahám, Mózes és még jó néhány bibliai dolgozó munkálkodásának az értelmét teszi semmissé.

De hagyjuk ezt, a lényeg csupán annyi, hogy ha a sólet - vagy birkapörkölt vagy rostélyos - szavakat képes vagyok memorizálni, akkor túlléphetek a menün. Nem akarok hencegni, de én erre képes vagyok, gasztronómiai és informatikai síkon egyaránt. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy döbbenetes szellemi kvalitásaimnak köszönhetően fejben bírok tartani egy olyan szót, mint például az, hogy trace. Ha tehát úgy hozza a turáni átok, hogy napokon át a CorelTRACE elindítása a feladatom, akkor elvben több alkalommal is képes volnék ezt a feladatot a trace szó leírásával abszolválni, és ezt a dolgot a számítógéppel együtt vásárolt billentyűzet gombjainak célirányos nyomkodásával oldanám meg. Tehát nyilván az fog az egészből kisülni, hogy írok valamifajta makrót a Windows parancsértelmezője alá, vagy éppenséggel valami másra cserélem le ezt a parancsértelmezőt, és az alá írok valamit, ami oda kell. Ez lehetne - mondjuk - a Cygwin (konkrétan a bash), amiről áprilisban szó is volt e helyt, s amit egyébként nemcsak én használok, hanem például a World Wide Web Consortium (W3C) elnöke is, egy bizonyos Tim Berners-Lee, aki amúgy nem egy ütődött figura, minthogy a webet gyakorlatilag ő találta fel.

Csakhogy ennek a nem ütődött embernek még szerencséje is van, ugyanis angolul ír és gondolkodik, azaz számára tökmindegy, hogy a konzolon futó és a grafikus alkalmazások kódkiosztása eltér. Ő megmarad az ASCII tartományban, ergo az a legjobb, ha mindent szövegállományban tárol, mert ezekkel az állományokkal a Unix eredetű furfangok és némi privát rafinéria birtokában azt tesz, amit akar.

Ellenpéldaképp, hogy ne sokat bonyolultkodjunk, próbáljuk magyar nyelvű szövegállományokra Windows alatt a grep lehetőségeit alkalmazni; ezen az úton aligha leszünk tartósan boldogok.

Viszont beírhatom a bash promptjához, hogy trace, és ha korábban csináltam e célra egy shell funkciót vagy aliast, akkor a CorelTRACE elindul, miáltal is megvalósult az ágyúval verébre történő lövés tipikus esete.

kép

Természetesen a Windows alatt indíthatok programot billentyűkombinációval is, legyen a trace mondjuk ·Ctrl-Alt-T, viszont ezt el fogom felejteni, emellett nyilván különféle alkalmazások saját billentyűkombinációival ütközik. Ezzel együtt persze használom, sőt használok alternatív menüt is, a 10. képen

A bölcsek kövét valamikor ez év elején találtam meg, eszem ágában se volt írni róla, hiszen annyira pimf dolog, egyébként meg tökmindegy, ki hogyan indítja el az alkalmazásait, ugyanis ennek nincs jelentősége. Jelentősége annak van, hogy ez a szöveg egy órával ezelőtt, mintegy kilencvenszázalékos készültségi állapotában gyakorlatilag megsemmisült. Tizenöt esztendeje használok számítógépet, de ilyet még nem láttam, FAT állományrendszeren sem, ez pedig NTFS-en, Windows 2000 alatt történt. Persze nem az operációs rendszer a hibás, tudom jól, hanem a hardver, amivel viszont nem tudok mit kezdeni. Azért nem tudok, mert van úgy, hogy két hónapon át nem produkál hibajelenséget, ha tehát belenyúlok, és utána rendben működik órákon, napokon, heteken át, akkor ebből mi következik? Semmi.

Egyébként az történt, hogy jött egy szokványos kék halál, ezúttal KMODE_EXCEPTION_NOT_HANDLED felirattal (nálunk ez a legnépszerűbb, bár azt is szeretem, hogy PAGE_FAULT_IN_NONPAGED_ AREA, meg hogy UNEXPECTED_KERNEL_MODE_TRAP), s utána ez az RTF állomány kiüresedett. Tehát volt neki terjedelme, viszont nem volt tartalma. Nem voltak benne betűk egyáltalán, a FAR se látott benne semmit, a NoteTab se, meg senki más.

Backup állomány persze volt, de az csak az iménti csillagig tartó részt tárolta, holott utána még sokat írtam. A checkdisk eredménye semmi, pedig azon a gépen igen figyelemreméltó found.000 => found.\* könyvtárak találhatók, annyira gazdag tartalommal, hogy nem is igazán érthető, mi az, ami itt még egyáltalán működni tud.

Feladom, írni most már csakis az OmniBookon fogok, mellesleg ezt már többször megfogadtam, de hát ez, ugye, játékgép. Igaz, tettem bele némi plusz memóriát, így most 192 megabájtja van, de még mindig Windows 98, valamint egy négy és fél gigás merevlemez, továbbá a képernyője 800x600-as. Miközben az én felfogásom szerint a képernyő kívánatos felbontása 1600x1200 pixel, a memória pedig fél gigabájt.

A QuickRun magasztalását pedig nem írom meg még egyszer, illetve annyit írok, hogy baromi jó. Le lehet tölteni, egyébként pedig a 2., 4., 5. és 9. képeken a jobb felső sarok tájékán, illetve a 8. képen jobbra alul látunk egy fekvő, tintakék, miniatűr koktélvirslit, beépített órával, no az a QuickRun.

Valódi szélessége százhúsz pixel, magassága tizenhét, egyébként pedig ingyenes. Próbáljuk ki, s utána egy darabig azt hisszük, hogy az ember mégsem őrült sár, s az ember mégsem fáj a földnek.

Holott fáj igenis.

Én vagyok Romulus

Tue, 29 May 2001 00:00:00 +0000

README 2001. május

A férfiú, aki megállított az utcán, fiatal volt és életerős, egyszersmind azonban szomorú, tétova, sőt kissé zavart. Az ADSL-kapcsolatom hogyléte felől érdeklődött; ami azt illeti, elég sokféle apropóból állítottak már meg az utcán, de ez új.

Mondtam, hogy jól vagyok, a kapcsolatom is jól van, érzelmi életünk kiegyensúlyozott, étkezésünk vitamindús, emellett a lépcsőház takarítása is megoldottnak tekinthető.

Nekem még most sincs, mondta lehajtott fejjel az ismeretlen férfi, miközben bal cipőjének az orrát bámulta, kissé viseltes volt a cipő, de amúgy elfogadható utcai darab, bizonyos kerületekben nem is tanácsos ennél jobb cipőt hordani, de ezt most hagyjuk. Az ismeretlen férfinak az ADSL fájt, illetve az ADSL hiánya. Pedig ő ezt február tizenötödikén, a legelső pillanatban megrendelte, pénze is van rá, ezzel együtt képtelen odahatni, hogy legyen neki ilyen, noha egyébként elvileg mindenkinek lehetne, viszont a gyakorlatban csak azoknak lesz, akik képesek áthatolni a szolgáltatónál uralkodó káoszon. Ez a káosz a próbatétel, olyan, mint a Varázsfuvolában a sistergő tűzfolyam, amin csak az igazak juthatnak keresztül, s az ő osztályrészük örök boldogság, míg viszont a többieké szégyen & gyalázat leend. Ez tükröződött az én emberem orcáján, miközben elmesélte, hogyan harcol ő az ADSL-ért immár két hónapja egyhuzamban, ki mindenkit hívott fel, és mennyi temérdek ígéretet kapott, miközben fogható eredmény sehol. Gyermekei emiatt már nem néznek föl rá, asszonya elhidegült tőle, kutyája megtagadja az engedelmességet, sőt még a gázóra-leolvasó is elpimaszodott, ledobja magát egy fotelbe, lábát az asztalra rakja, és a szőnyegre hamuzik. Így búsongott ez a rokonszenves, ám megtört úriember, én pedig semmi vigasztalót nem tudtam neki mondani. Mondtam volna azt, hogy igen, a szélessávú, átalánydíjas internetkapcsolat az ember életét átformálja? Hogy pár nap után az ember már nem is tudja, hogyan létezhetett korábban nélküle?

kép

Forgattam volna a sebében a kést?

Elmeséltem inkább néhányat a saját kudarctörténeteim közül, van választék, és nemcsak az informatika tárgykörén belül, ezeket hallván valamelyest megbékélni látszott a nyájas ismeretlen, aki természetesen a Számítástechnika hűséges olvasója is, tehát művelt, széles látókörű, naprakészen tájékozott kultúrlény. Varuna történetére és a vele kapcsolatos borzalmakra így elég volt csupán utalnom, ez önmagában véve teljes értékű és színpompás pechsorozat, de ki tudom egészíteni további elemekkel. Itt van például a DTK. Erről is írtam, tavaly év végi beszerzés, kifejezetten olyan meggondolással, hogy Varuna példáján okulva csakis márkás gépet vásárolunk, nos, ez a gép már a második nap kezdett rövidebb időtartamokra kimerevedni, most pedig naponta ötször lefagy. Bár, mint megírtam, nálam a telefon is lefagyott, utána pedig az egész belvilágát ki kellett cserélni, mert totálkáros lett, szolgálati idejének harmadik hetében, ami azért nem szép dolog. Viszont az Omnibook se húzta sokkal tovább, az ő érkezéséről a múlt számban adtam hírt, aztán pár nap múlva egy szép tavaszi reggelen bekapcsoltam, de se kép, se hang. Néztem jobbról, néztem balról, bökdöstem, semmi. Elvittem a szakszervizbe, kicserélték az alaplapot és a memóriát is, majd közölték, hogy ők ilyen jelenséggel roppant ritkán találkoznak.

Hát persze. Ritkán járok oda.

Most, hogy nekem is van Omnibookom, csodákat fognak látni.

Egyetlen számítógépről tudom elmondani, hogy hibátlan és harmonikus volt a kapcsolatunk, a legeslegelsőről, egy 286-os laptopról. Megvan ma is, be lehet kapcsolni, elindul, működik. Sohase volt baja. Bár ami azt illeti, Godzillának is csak egy hibája volt, azzal ugyan jó darabig keserítette az életemet, de utána működött, viszont nem mint számítógép, hanem mint szabályt erősítő kivétel, legalábbis most így látom. Továbbá úgy látom, hogy állhatna bármilyen komolyabb jószág ezen az elátkozott munkaasztalon, lehetne itt mondjuk HP j6000, Sun Ultra 80, SGI Onyx, vagy akármi más, a működése azzal volna jellemezhe-tő, hogy néha elindul, néha nem. Ugyanakkor mégse kizárt, hogy van olyan architektúra, ami engem is elvisel, mert például a Psion netBookkal és a Revóval jól elvagyok, egyebek között az Omnibook kibukását követően is a netBookot állítottam hadrendbe.

Persze az Omnibookon kényelmesebben lehet írni, viszont a netBookon mindig lehet.

Ami persze korántsem jelenti azt, hogy valaki más ember nem éppen egy Psiontól lesz kedélybeteg, mindenkinek más a sorsa meg a végzete, ami nekem áldás, neki átok és viszont. Például a Geek.comon létezik egy PDA Horror Stories című rovat, ott meséli egy angol úr, hogy 97-ben vett egy Psion Series 3a-t, öt hónap múlva ellopták. Akkor vett a Dixonsnál egy S5-öt (£430, azaz Magyarországon olcsóbb, mint Londonban), azt öt perc múltán összetörte. Vett egy másikat, de annak az Enter billentyűje ragadt. Visszavitte, kapott egy újat, azzal elvolt kábé egy évig, akkor egy délután hazatérvén azt látta, hogy a Psionja kinyitva hever a padlón, arccal lefelé. Megpróbálta bekapcsolni, bíp, és annyi, a képernyő közepén széles, vízszintes fekete sáv. Megvette a negyedik S5-öt, de arról még a boltban kiderült, hogy az automatikus ki-be kapcsolás funkciója nem használható. Az ezt követő ötödik S5 egy évig működött, akkor eladta, hogy 5mx-et vegyen, azt egy hónap múlva leejtette, össze is tört. De működött utána is. Valamivel később Írországban megint leejtette, még jobban összetört. De még mindig működik, úgy összetörve, ugyanis a mesélő újabb Psion beszerzését ez idő szerint nem fontolgatja. Meg tudom érteni, miért.

kép

Mint a fenti történet is mutatja, van olyan, hogy az embernek a dologi valóság valamely szűk tartományával nincs és soha nem is lesz szerencséje, egy másikkal viszont talán igen. Bátran kell próbálgatni, hátha valami egyszer bejön. Például ha Amerikában laknék, most vennék két-háromszáz dollárért egy antik VAXStation 3100-at, arra felpakolnám az OpenVMS-t, a DECWindowst, a szövegeimet TeX-ben írnám és lehet, hogy számomra ez a felállás hozná el a lelki békét. Mellesleg a VMS egy szuperszilárd erődítmény, ahova még az olyan alakok se tudnak betörni, mint Kevin Mitnick (ezt ő maga mondta). Persze megfelelő beállítás mellett a Unix, sőt némelyek szerint az NT is biztonságossá tehető, viszont a VMS állítólag eleve olyan. Továbbá abszolút stabil, már ameddig a gép össze nem dől alatta, és (mai szemmel nézvést) szerény kiépítésű hardveren is nagy dolgokra képes. A VAXStation 3100 minimum 4M memóriával került forgalomba, maximum 32 fér bele; a VAXserver 3600-ba legfeljebb 64M. A fényképezőgépemben ennek a kétszerese van.

Őrület.

Egyébiránt a VAX/VMS ma már hobbi, pontosabban technikai sport, éspedig nagy darab, kövér, erős emberek sportja, lényege ugyanis az, hogy a megszállottak a legkülönfélébb Road Trip, Midnight Run meg hasonló oldtimer-heavymetal-orgiákon vesznek rész, azaz kamionokra telepített nagy testű VAX-okkal vonulnak az éjszakában fel-alá. Ehhez persze nem elég a saját kamion és a másfél mázsás testsúly, emellett célszerű, ha az ember képes egyhuzamban tizenkét-tizenhat órán át vezetni, át tudja drótozni úgy a háromfázisú berendezést, hogy működjön egy fázissal is, képes éjszaka, az erdő közepén, mindössze egy ceruzalámpával és egy svájci bicskával fölszerelkezve eredményesen javítani mondjuk egy RQDX1 merevlemez-vezérlőt, végezetül pedig nem árt, ha a barátai és a rokonai dolgoznak az ipar megfelelő helyein, mert egyébként bizonyos dolgok még Amerikában se beszerezhetők.

A nőstényfarkas árnyékában

Kissé messzire jutottunk az utcán állongó szomorú idegentől, akinek ADSL-kapcsolata továbbra sincs, de hát erről szól az egész, a sorsról meg a kozmikus registryről, amibe fogantatásunk pillanatában bejegyeztek minket, és akkor el is dőlt, milyen lelki kapcsolatunk lesz később a lovakkal, a közlekedési rendőrökkel, a szobanövényekkel és a díszhalakkal, a fodrászokkal és a szolgáltatókkal általában, mennyire fognak levágni a szervizben, friss vagy állott pacalt kapunk a hentesnél, lesz-e ADSL-ünk vagy nem lesz.

Ha lesz, akkor az ekként kitüntetett felhasználó egyedfejlődése végső nyugvópontjára ér, ugyanis a felhasználó eljut abba a szellemi állapotba, amelyben minden szükségletére vonatkozólag a számítógépétől várja a megoldást. Már korábban is tapasztalható volt, hogy olyan esetekben, amikor valamifajta különleges információ beszerzése a cél, mondjuk kell egy spanyol vagy szanszkrit szótár, vagy egy japán szakácskönyv, vagy meg kéne keresni egy londoni térképen a Moscow Roadot, akkor a felhasználó az utóbbi időben már nem a könyvespolc környékén kezd kutakodni, de nem is tanult és világlátott barátainak telefonál, mint régen, hanem a számítógépet piszkálja. A szélessávú, átalánydíjas internetkapcsolat üzembe állítását követő héten ez oda fajul, hogy a felhasználó az ő számítógépét az összes lehetséges szellemi javak kizárólagos forrásaként azonosítja, olyasfajta magától értetődő természetességgel csügg rajta, mint az újszülött Romulus és Remus a nőstényfarkas csecsein. Ami konkréten engem illet, én egyelőre még tudom, hogy például heves szomjúság fennforgása esetén a számítógép helyett a hűtő felé célszerű orientálódni, de ha éhségérzet gyötör, akkor a helyzet már korántsem ennyire egyértelmű, hiszen a billentyűzet okszerű nyomkodásának eredményeképp az emberfia viszonylag rövid időn belül gyümölcsös nyelvhalhoz, pekingi kacsához vagy hagymás rostélyoshoz jut.

kép

Kellhet-e még valami?

Vannak dolgok, amiket korábban el se tudtam képzelni, például, hogy mire lehet jó egy internetes tárhely, tehát valahol a világhálón X megabájtnyi lemezterület, amin az adóalany különféle cuccokat pakolhat el. Pedig jó az, bár kizárólag valamifajta szélessávú, átalánydíjas internet-kapcsolat megléte esetén, vagy egy olyan országban, ahol az átlagjövedelmek lényegesen magasabbak, a távközlési tarifák pedig lényegesen alacsonyabbak, mint mifelénk. (A legtöbb civilizált ország ilyen.) Először is azért jó, mert azt az X megabájtnyi területet a világ bármelyik, internetbe kapcsolt gépéről elérhetem. Másodszor használhatom kisméretű (35M) backup meghajtóként. Mielőtt továbbmennénk, amiről most szó van, az az X-drive, az itt kapott tárterületet hálózati meghajtóként lehet az adott rendszerhez kapcsolni, utána korlátozás nélkül használható, azaz például megtehetem, hogy az új dokumentumot egyből azon a meghajtón hozom létre. Ez nem volna igazán racionális döntés, viszont például most, amikor ezt a szöveget barkácsolom, jó tudni, hogy van tartalék másolat az anyagról, és nemcsak a szövegről, hanem az illusztrációkról is. A szövegről eleve készül, ugyanis az itt már dicsérőleg említett RoughDraft 2.0 nálam alapértelmezett szövegszerkesztővé vált. (Az első a DOS alatt futó WordPerfect 5.1 volt, a második a mindenkori WinWord, tehát a RoughDraft a harmadik. Noha közben gyakorlatilag mindent kipróbáltam. Ez persze nem azt jelenti, hogy a RoughDraft valahol a WordPerfect 5.1 vagy a Word 2000 színvonalán áll, hanem csakis azt, hogy az én speciális igényeimnek mindennél jobban megfelel. Az érző szívű felhasználónak ennyi rendszerint elég.) Mármost a RoughDraft, mint ezt írtam is, a floppyra való biztonsági mentést helyből felajánlja, de persze ott a képeim nem férnének el, míg viszont az X-drive harmincöt megáján van számukra hely. Magát a biztonsági mentést egyébként egy Freebyte Backup nevű, rendkívül kevéssé túlbonyolított alkalmazással hajtom végre, ugyanennyi erővel egy parancsállomány is megtenné, de mindegy, a célnak megfelel. A lényeg az, hogy a tartalék másolat nem ugyanannak a merevlemeznek egy másik logikai meghajtóján jön létre, nem ugyanazon a gépen, sőt nem is ugyanabban a városban, hanem légvonalban mintegy tízezer kilométerrel odébb.

A másik dolog, amit úgyszintén nem tudtam elképzelni, sőt mondhatni őrültségnek tartottam, az az internetes rádiózás, mint tipikus példája annak, amikor egy eszközt - esetünkben a számítógépet - mindenáron olyasmire kívánnak felhasználni, amire nem való.

Most viszont úgy látom, igenis való, legalábbis az én gépemen egész álló nap szól a Grooving Jazz vagy a JazzRadio.Net, s ez a körülmény számomra olyan, mintha még egyszer feltalálták volna a rádiót. Ezt megelőzően rádiót utoljára gimnazista koromban hallgattam, azt részint Radio Luxembourgnak, de inkább Szabad Európának hívták, továbbá valamikor a kilencvenes évek első felében, amikor nálunk egy klasszikus zenei adó is létezett. A Bartókot nem hallgatom, mert az vegyesfelvágott, és ezért idegesít; a többi hazai adó számomra érdektelen. Régebben sokszor megfordultam Londonban, ott van egy Jazz FM nevű állomás, de az se jó, nappal ugyanis soult, bluest, funkyt, rockot meg ilyesmit sugároz, merthogy egy rendes dzsesszrádiót még London se tud fenntartani.

Most viszont az van, hogy ülök itt a hetedik kerület sötét szívében és háttérzeneként egészen jó program szól egyenesen Portlandból, vagy éppenséggel Berlinből. Ez utóbbi ugyan szörnyen hangzik, ezzel együtt a német JazzRadio.Net, ami az amerikai JazzRadio.commal nem keverendő össze, meglehetősen igényes, és főképp kihagyások nélkül jön, amit az amerikai programokról nem mindig lehet elmondani.

kép

Ha pedig a hallgató hírekre vágyik, akkor a tapasztalásnak megint egy új tartománya tárul fel előtte, mert hát az se mindennapos, hogy a pesti polgár tibeti nyelvű rádiót hallgasson. Pedig lehetséges, a program címoldalát az 1. képen látjuk. Nem Tibetből jön – Tibetben már alig van valami, ami tibeti volna, speciel a rádió végképp nem tartozik ezek közé –, hanem Washingtonból, a Radio Free Asia jóvóltából, s persze az 1. képen látható weboldal csak akkor jelenik meg így előttünk, ha a gépünkön a megfelelő tibeti font (samw.ttf) telepítve van.

(Mellesleg a rádió és a web összeolvadásának további igen újszerű vonzatai lehetnek, most olvasom a Reuters hírei között, hogy a Radio Tango nevű norvég rádió reggeli műsorában május harmadika óta meztelen nők mondják el az időjárás jelentést. Ezt a hallgatók – a rádiózás jellegéből következően – nem látják ugyan, viszont, ahogy az egyik műsorvezető elmondta, az attrakció sajátos atmoszférát visz a stúdióba és ezt a hallgatók remélhetőleg megérzik. Sőt a web jóvoltából részesülhetnek vizuális élményben is, fel lehet keresni a program weboldalát, egy-két klikk, máris megjelenik Norvégia időjárási térképe előtt Siv Johannessen kisasszony, és kecsesen vetkőzni kezd. A program szerkesztői csodálkozva konstatálták, hogy május negyedikén, pénteken az előző napi időjárás jelentés iránt is élénk érdeklődés volt tapasztalható. Ezzel együtt az ötlet itthoni meghonosításának nincs esélye, Siv Johannessen kisasszony nem diplomás meteorológus, és a kolléganői sem azok, az általuk elmondott időjárás-jelentés ennélfogva szakmailag kevéssé korrekt, és meg kevésbé közszolgálati.)

kép

Persze a hírek továbbításának a rádióprogram netesítésénél jóval hatékonyabb útjai is vannak, én szeretem, ha a képernyő alján-tetején tematikailag általam előzetesen megszűrt újságcímek jönnek-mennek (a 2. képen felül az Infogate, alul a World-Flash Gold News Ticker, ha valamelyik cím szemet szúr, klikk, és ott van. Príma az Amphetadesk, noha még csak a 0.24-es verziónál tart, és egyébként is parancssoros(!), a konzolról kell elindítani, ennek hatására összeállít és kiterít egy linkgyűjteményt a legfrissebb szakmai – vagy, ha akarom, nemcsak szakmai – hírekhez, sőt kérésre receptekkel is szolgál. Mögötte a háttérben a BroadPage 3.2.3-ból látható valami, ő az Internet Explorer motorjára épített alternatív karosszériák nagy családjához tartozik. Nem az az érdekes benne, hogy egyszerre több oldalt nyit meg, azt tudja más is, hanem hogy az a mozaik, amit az oldalakból összehoz, egyetlen mozdulattal átalakítható. A falakat úgy lehet tologatni, mint egy japán lakásban, megragadjuk valamelyik sarkot, és arrébb húzzuk, ahogy ez a 3. képen (talán) látható, utána a többi megy vele. Ehhez persze nem kell szélessávú, általánydíjas internetkapcsolat, bár nem is árt, ugyanis ha van, akkor a falak tologatása közben mellesleg ingyen telefonálhatunk Amerikába, egy további kezünkkel SMS-eket küldhetünk szintén tök ingyen, és ha ez se elég, tetszés szerinti számú IRC csatornát tarthatunk nyitva. Mellesleg először arra gondoltam, hogy az e havi jegyzetet az IRC klienseknek fogom szentelni, néhányat közelebbről is megnéztem, jelesül a következőket: Fahrenheit Carrera, IRCGold, leafChat, MaxxChat, mIRC, PIRCH98, és TurboIRC2000; alighanem az egészből a mIRC a legjobb. (A 5. képen a leafChat, a PIRCH98 és a mIRC látható, a kép tetején pedig egy újabb internetes fényújság, a Desktop News.) Az történt viszont, hogy beléptem egy-két, sőt tíz-húsz nyilvános csatornába, figyeltem a diskurzust, és idővel megállapítottam, hogy én ebből semmit sem értek, de egy megveszekedett mukkot se. Aztán megtaláltam a magyar nyelvű hivatalos csatornákat is, és azokból se fogtam fel semmit. Illetve túlzok, április 22-én 13:30 körül a #magyar csatornán értelmes szókat véltem felfedezni, az alábbiakat:

<lajosch> paj :) mit ittal ? :))
<paj> fasz tuggya ma' …

Hát körülbelül ennyi az a szellemi hozadék, amit a nyilvános IRC-csatornák kitartó megfigyelése után eredményként tudok elkönyvelni, ezért aztán úgy döntöttem, hagyom az IRC-klienseket másra. Van itt valami érdekesebb.

kép

Újabb csontvázjelölt

Ezt úgy hívják, hogy 602Pro PC SUITE 2000, ez tehát egy alternatív irodai programcsomag, szövegszerkesztő, táblázatkezelő és egy fotóeditor. Létezéséről a CNN jóvoltából szereztem tudomást, illetve, hogy precízek legyünk, a szélessávú, átalánydíjas internet kapcsolat jóvoltából, mert ha az nincs, akkor ez a hír nem bukkan föl a képernyőmön, nem kattintok rá és így tudatlan maradok. A csomag tavaly június eleje óta ingyenesen tölthető le a Software602 weblapjáról. A cég alapító atyái egyébként prágai egyetemisták voltak, a nyolcvanas évek derekán összehoztak valamifajta informatikai klubot, az egyesület létezését engedélyező okirat száma 602 volt, ezért Software602 a cég neve.

A szövegszerkesztő (5. kép) igyekszik annyira hasonlítani a Microsoft Wordre, amennyire csak lehet, megnyitja a Word 2000 állományait is, úgy, ahogy. A 6. képen ugyanazt a Wordben létrehozott állományt látjuk, balra a Wordben, jobbra a 602Textben, ezen még van mit javítani, különös tekintettel arra, hogy itt egy elég egyszerű dokumentumról van szó. Az is igaz, persze, hogy a 602Text (így hívják a szövegszerkesztőt) alapjában véve nem képeskönyvek tördelésére, hanem irodai munkára való, ahhoz mindene megvan, sőt némi pluszt is kínál, így például eszközsávról lehet beilleszteni a dokumentumba különféle folyamatábra-elemeket, nyilakat, címkéket, meg olyan buborékokat, amilyet a 7. képen látunk. HTML-ben is ment, bár a 7. képen látható dokumentum HTML változata értékelhetetlenre sikeredett. Érdekes módon RTF-ben nem tud menteni, viszont Word 97/2000-ben igen. Ír körlevelet, van vázlatnézete, ismeri a többhasábos tördelést és a szövegboxot, a visszacsináláshoz előzménylista tartozik, csinál indexet és tartalomjegyzéket, a dokumentumokat jelszóval védi, sőt még a WordArthoz hasonló eszköze is van, ahogy ezt a 8. képen láthatjuk. Igaz, a szokványos irodai munkában a WordArthoz hasonló szolgáltatások ritkábban jutnak szóhoz, mint mondjuk a gyalogsági ásó, a golfütő, vagy a gyertyakulcs, de hát attól még bele lehet tenni a programba, egyszer még jól jöhet. A különös az, hogy a 602Text, illetve a 602Pro PC SUITE 2000 így is igen karcsú és fürge, összehasonlíthatatlanul karcsúbb és fürgébb, mint mondjuk a StarOffice, ami persze más súlycsoport. Viszont megeshet, hogy a vidám természetű, ám komoly gondolkodású felhasználó nem az ingyenes irodai programcsomagok szumóbajnokát akarja az ő noteszgépére felrakni, hanem valami olyat, ami mellett még marad a merevlemezen némi hely, nos a 602Pro PC SUITE 2000 épp ilyen. És mellesleg mindent meg lehet csinálni vele, legalábbis minden olyasmit, amit egy noteszgépen egyáltalán művelni szokás.

kép

A csomag integráltsága korántsem annyira nyilvánvaló és látványos mint a StarOffice esetében, viszont ha a szövegszerkesztő valamelyik dokumentumában táblázatot hozunk létre, akkor nem olyasvalami az eredmény, mint amit mondjuk a Wordben kapunk, hanem belép maga a táblázatkezelő, azaz a szöveg közepén, mint a 9. képen látjuk, teljes értékű számolótábla jelenik meg. Egyébiránt láttunk ilyet már korábban is, mára elfelejtett nevű irodai programcsomagokban, amelyek nem is voltak rosszak, de ma már a szél se fütyül a bordacsontjaik között. Olyan az informatika közelmúltja, mint egy sivatagi karavánút, jobbról-balról döglött tevék csontvázaival szegélyezve, de csak az utolsó pár tucat méteren, a többit már rég befútta a homok.

A 602Pro PC SUITE 2000 annak a reményében ingyenes, hogy a nép letölti, használja, és később majd megveszi hozzá a különféle kiegészítőket. Adja isten, bár szerintem nem tölti le és nem veszi. Az, hogy ingyen van és még jó is, önmagában kevés. A StarOffice se csupán azért létezik, mert ingyenes és jó, hanem mert van a Linux, és a Linux hátán sokan elvannak így vagy úgy, Viszont ami a többit, a Windows alatt futó úgynevezett alternatívákat illeti, nekik nemcsak jövőjük és jelenük nincs, hanem szinte már múltjuk se. Vannak ők, persze, de kérdezem én a nyájas olvasót, hogy reggelenként, borotválkozás közben, vagy éppen kávét szürcsölgetve jut-e eszébe olykor-olykor a Corel WordPerfect Office vagy a Lotus SmartSuite, de nem úgy ám, mint egy dallamtöredék Sarastro papjainak ajkáról, „Stärkt mit Geduld sie in Gefahr!” hanem mint a Microsoft Office reális alternatívája? Nem jut eszébe. Ha ingyen adnák őket, akkor se jutna eszébe.

Ez pedig olyasvalami, ami az árutermelés kialakulásától mindmostanáig nem létezett, ez valami új. Nyájas olvasóm utálhatja a Microsoftot vagy szeretheti, sőt gyűlölheti, vagy imádhatja, de ez tökmindegy, azt mindenképp be fogja látni, hogy a köznépnek gyártott szövegszerkesztőt, mint olyat, nem a Microsoft vezette be, és nem is ő csinálta a legjobban. Amikor én írni kezdtem ebbe a lapba, Amerikában a Microsoft még nem sok hajóhosszal lapátolt a mellesleg általam is használt WordPerfect mögött. A táblázatkezelőt se a Microsoft vezette be és nem is ő csinálta a legjobban, hanem a Lotus. Most pedig az a helyzet, hogy WordPerfect mint vállalat már rég nem is létezik, a Lotus még megvan, ugyanakkor a Microsoft Office nevű pakkon kívül más hasonló terméket (azaz lényegében szövegszerkesztőt és táblázatkezelőt, a többi cafrang) nem lehet eladni. Ingyen se lehet.

kép

Az árutermelés eddigi története arról szólt, hogy a fogyasztó a jobbikat veszi, vagy az olcsóbbat. Olyan, hogy olcsóbb és jobb, a gyakorlatban nemigen fordul elő, de ha mégis, akkor a fogyasztó nyilván azt veszi. Most viszont azt veszi, amire az van írva, hogy Microsoft, a többi pedig ingyen se kell, ez pedig a piaci fölénynek, vagy egyszerűbben a piaci jelenlétnek egy egészen különös megvalósulási formája, amire korábban példa nem volt, és talán a jövőben se lesz. Másképpen fogalmazva olyan siker, ami megváltoztatja a dolgok szokásos menetének alaptörvényeit is, amitől a jég tapadós lesz, az eső száraz, a pizzafutár pedig a hagyományos telefonvonalon ér célba, egyszerűen előbukkan a fali csatlakozóból, kifosztja a hűtőszekrényemet, és tovaszáll.

Végezetül ejtsünk szót a 602Photóról is, ez ugyan e föntebb elmondottak szerint cafrang, mégis jó, ha van. Manapság egyre több ember vásárol digitális fényképezőgépet, azzal össze-vissza kattogtat, következésképp igényli, hogy legyen egy eszköz, amelynek birtokában sikerületlen turistafotóin ronthat még egy keveset. Ilyenhez persze eddig hozzájuthatott volna, az intelligens alkalmazások (például a Gimp) használatát meg kell tanulni, a cél pedig most nem ez; másfelől az érzelmes utazó előtt ezeknek az alkalmazásoknak a létezése is rejtve marad. (A 602Pro PC SUITE 2000 létezése úgyszintén, de hát ez már ne az én problémám legyen.) A 602Photo rém egyszerű. csak az alapokat nyújtja, de van benne egy-két olyan ügyes dolog, amit máshol még nem láttam. A lényeg az, hogy ezen alkalmazás révén a családi fényképalbumba szánt úti emlékek (lásd a 10. képen) valamelyest feljavíthatóak, már amennyiben a felhasználóba némi ízkés és arányérzék is szorult. Ha nem, akkor nem.

A bölcsésztudor örömei

kép

A 10. képen egyébként az egykor legszentebbnek számító tibeti templom, a Dzsokhang bejáratát látjuk. Maga a templom a VII. században épült, hogy otthont adjon egy színaranyból készült Buddha-szobornak, amelyet Vengcseng kínai hercegnő vitt magával Tibetbe, amikor Szongcen Gampo bibeti királyhoz feleségül ment. Azóta némiképp változott a világ, Kínából nem elsősorban bájos hercegnők érkeznek Tibetbe, hanem bájtalan vitézek, akik a legritkább esetben visznek magukkal színarany Buddha-szobrokat, vagy ha mégis, akkor ellenkező irányba viszik. Mint a szöveg elején megjegyeztem, Tibetben ma már alig akad valami, ami tibeti volna, az ország autochton kultúrájából forgácsok léteznek szerte a világban, viszont van és mindig is lesz pár ezer nem tibeti etnikumú érdeklődő, aki valamilyen iskolában megtanulja ezt a nyelvet és utána mondjuk a buddhista ismeretelmélet különféle szövegeit böngészi, vagy más, még ennél is gyakorlatiasabb célok érdekében fáradhatatlankodik. Az ilyen embert orientalistának hívják, és ő a bölcsészek királya, ugyanis az orientalisztika nem szobatudomány, azt Ázsiában kell művelni, hegyi törzsek, nomád állattartók, ópiumtermelők és fegyveres banditák között, ahol a tudósembert előbb vagy utóbb agyonlövik, felakasztják, lefejezik, a legeslegjobb esetben elviszi a malária. Egy időben magam is efféle sorsról ábrándoztam, persze nem jött össze, némi kis nyelvtanulás lett belőle, semmi több, ezzel együtt megértő szánakozással pillantok a nem orientalista bölcsésztudorra, aki poros levéltári iratkötegekkel bajmolódik egy életen át, soha semmiféle vérszomjas gerilla nem fogja elevenen megnyúzni, még skorpióval is maximum az állatkertben találkozik, nem pedig a paplan alatt.

Mi örömet találhat az életben az ilyen?

Lehet pályázni posztdoktori ösztöndíjra, már ha el nem múltunk negyvenévesek. Utána semmi, legfeljebb átmeneti segély az önkormányzattól. Illetve, ha történészek vagy irodalomtörténészek vagyunk, és van a munkahelyünkön számítógép, továbbá a munkáltatónk olyan valószínűtlenül kedvező anyagi helyzetben van, hogy darabonként pár ezer forintért képes néhány CD-ROM-ot beszerezni, nos, akkor az Arcanum.

kép

Én a napi munkámban az Arcanum kiadványai közül csak az Országgyűlési Naplót használom, ami immár tíz évet fog át, 1990-től 2000-ig, ám ez nem jelenti azt, hogy a Petrik-féle bibliográfia mostanában megjelent cédés változatának nem kell lehetőleg karnyújtásnyi közelségben lennie. Persze csak akkor van rá szükség, ha munkánk jellegéből fakadóan időnként pontosan kell tudnunk, hogy ki illusztrálta Gyarmathy Zsigáné Zudorék című korszakos remekművét, amely Budapesten, 1897-ben, a Franklin Társulat gondozásában látott napvilágot. (Egyébként a könyvet Neogrády Antal 26 eredeti rajza ékesítette.) A cédén amúgy olyan tizenkét kötetnyi anyag van és gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy ezt a tizenkét kötetet akárki magánszemély vagy egy irodalmi lap szerkesztősége beszerezze, de most már minek is. A korong természetesen sohase lesz bestseller, de nem is annak szánták. Az Arcanum az a cég, amelyik csakis fontos és teljességgel eladhatatlan dolgokat tesz közzé, és ebben a legvégsőkig elmegy. A Királyi Könyvek című kiadvány például csakis latin nyelvű, kézírásos okleveleket, például adományozó okmányokat tartalmaz, így tehát jól jön a kutatónak, aki a kocsmáltatási jog odaítélésének középkori gyakorlata iránt érdeklődik, de toplistás holmi nem lesz belőle. Ugyancsak vegytisztán tudományos segédeszköz A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa, habár ezt olvasgatni is lehet, hónapokig, évekig, akármeddig, egy egész világot lehet fölfedezni általa, csak türelem kell hozzá, meg képzelőerő. A harmadik nagy dobás a Magyar Középkori Adattár, ez két részre oszlik, egyik fele a Középkori magyar genealógia, arról nagyjából sejteni, micsoda, a másik meg Magyarország világi archontológiája 1301-1457. Nyájas olvasóm ne pironkodjon, ha nem tudja, mi az az “archontológia”, ez a fogalom az Encyclopædia Britannicában se szerepel, sőt az a gyanúm, hogy még az angol alakját - archontology - is csak a volt Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban ismerik. Itteni szóhasználat szerint az archontológia a történettudománynak az az ágazata, mely a tisztség- és hivatalviselőkkel foglalkozik, más szóval a politikai történeten belül konkrétan magát a politikai elitet vizsgálja. A cédé tehát az 1301 és 1457 között regnáló politikai garnitúra egyfajta ki kicsodája. Egyébként hatszáz év távlatából a politika még csak nem is gusztustalan.

Túl a szivárványon

Tue, 24 Apr 2001 00:00:00 +0000

README 2001. április

Somewhere over the rainbow
way up high,
there’s a land that I heard of
once in a lullaby.
Somewhere over the rainbow
skies are blue,
and the dreams that you dare to dream
really do come true.

Március hetedikén eljött hozzám két nyalka legény a Matávnettől, hoztak valami bigyót meg egy cédét, és aznap délután the dreams that you dare to dream really did come true, azaz működni kezdett nálam az ADSL, s ezzel párhuzamosan csodák történtek velem.

Az első, hogy pillanatnyi késlekedés nélkül MP3-hiénába mentem át, nyájas olvasóm ezt nyilván nem hitte volna méltatlan személyemről, de ez az igazság. Valamit ront a képen, hogy nem technót gyűjtök, hanem dzsesszt, főleg az ötvenes és a hatvanas évekből, azt viszont nagyon. A helyzet annyira súlyos, hogy már ki is néztem magamnak egy hatvan gigás Quantum AS U100 merevlemezt, az egy darab időre kisegít, de persze nem végképp, tekintettel arra, hogy napi átlagban jóval több mint száz megabájtot szoktam letölteni, azzal pedig telik a korong.

Letöltött állományaim egy Cambridge SoundWorks hangszórókészleten (hivatalos neve Creative FPS-1500) szólnak, és azt nem is tervezem kicserélni. A nappali szobámban persze jobb a hangminőség, ám ez itten a dolgozószoba, itt hajlandó vagyok magam köré rakni egy olyan cuccot, ami pár méternyi jobbfajta hangszórókábel árába került, és persze annyit is ér. A magyarázat az, hogy az MP3 formátum se ér többet úgy generálisan. Viszont dzsessz szól általa a számítógépből, és ehhez nem kell lemezboltokban turkálnom, amit én egyébként is utálok, minthogy Magyarországon dzsesszből nincs kínálat. Ezzel szemben időnként kicsapok az internetre, mint valami rablólovag, begyűjtöm a motyót, hazakocogok vele, szól. Ma már a kortárs zenénél tartok, e pillanatban speciel Abercrombie nyögeti fülembe bús hangszerét, és ez végeredményben jó nekem. Nem az a tipikusan audiofil élmény, de jó, a basszus minősége egyenesen meglepő. A szubbasszusból, ami a Cambridge SoundWorks lelke, ennek a hangnak a felét se néztem ki. Legyek őszinte, a tizedét se. Ehhez képest egy picit megrázza a padlót, és közben elég tiszta képet ad ahhoz, hogy Dave Holland bőgőszólóját le lehessen kottázni, ha éppen úgy akarjuk.

Mellesleg ebben a szobában is van valamiféle zenekibocsátó célgép, kéznyújtásra áll tőlem, és persze még az is jobban szól, mint a számítógép, amivel Neumann János annak idején alapjában véve nem a gramofont akarta leváltani. Viszont abban a zenekibocsátó célgépben a cédéket időnként cserélgetni kell. Igaz, hogy egyszerre ötöt bír lenyelni belőlük, de akkor is. Babra. A helyzet valamelyest emlékeztet a cédé megjelenésének dicső napjaira: akkor minden józan életű ember tudta, hogy az LP hangzása teltebb, gazdagabb, hitelesebb, igazibb, noha serceg olykor, ezzel szemben a cédé kényelmesebb volt, a világ pedig azt mondta, hogy francba a minőséggel, fontos a kényelem. Persze a nagy tömeg elhitte, hogy a cédé sokkal jobb, mint az LP, most viszont mindenki tudja, hogy az MP3 „majdnem” cédéminőség (azaz lényegesen silányabb), ámde a fejlődés lényege néha pontosan az, hogy egyre silányabb megoldásokat fogadunk el egymás után: élő zene ➔ LP ➔ cédé ➔ MP3, és nyilvánvaló, hogy a sornak nem itt van vége. Viszont hallgathatnék én élő zenét e pillanatban? Hajlandó volna Lester Young direktben ide, a fülembe fújni? Nem volna hajlandó. Egyebek között azért se, mert negyvenkét éve halott.

Mindezzel elsősorban a szélessávú és átalánydíjas internetkapcsolat földrengető hatását akartam illusztrálni, ugyanis felhasználói szokásaim forradalmi jellegű átalakulását itt ragadhatjuk meg legjobban. Régen rengeteg mindenféle vackot töltöttem le, zenét soha. Most csak zenét és úgyszólván semmi mást.

Mást ugyanis minek?

Ha majd kell, úgyis megtalálom a hálón. Egyébként csak azt töltöm le, amit már telepítek is, utána pedig kihajítom, ahogy egyébként kiszórtam több gigabájtnyi letöltött és fene tudja mióta őrizgetett állományt. Ha kell, bármelyiknél találok frissebbet, noch dazu gyorsabban, mintha a saját sufnimban kotorásznék. A sufni immár másra kell.

Mellesleg az ADSL-t először nem Varunába vezettem bele, hanem egy HP OmniBookba, de ennek külön története van.

Svejk élt, Svejk él…

Az OmniBookot nem magam vásároltam, hanem egyik megbízóm látott el vele, jobbnak látom nem elárulni, kicsoda. Mindenesetre a tény, hogy egy noteszgép kerül a házhoz, öröm tárgyát képezte, mert hiszen Varunát egyszer úgyis rendbe kell hozni, ha másért nem, azért, mert a legjobb méretű kasznija van, egy midi ház, ahogy mellettem áll a padlón, kiváló rakfelületet kínál, amire pont rá tudom tenni a poharat. A rendbe hozás pedig hosszabb idő lesz, előbb kiiktatom a SCSI merevlemezeket és a SCSI vezérlőt, itt jön a képbe a már említett Quantum AS U100, ezzel a hiba csaknem biztosan el is tűnik, utána csak azt kell eldönteni, hogy a félretett komponensekből (két merevlemez + vezérlő + belső SCSI kábel) melyik volt a hunyó. Utána voilá. Csakhogy közben dolgoznom is kell valamin, s ha ez csak gépelést jelentene, nem volna semmi gond, mert arra a továbbra is nálam üdülő Psion netBook kiválóan megfelel. Ámde a munka nemcsak gépelés, hanem az internet szüntelen fejése is egyben, és immár szélessávú kapcsolat keretei között, ahhoz pedig valamifajta pécé kell, értelemszerűen nem az, amelyik éppen szét van kapva. Az OmniBook hadrendbe állítása tehát azt jelenti, hogy nem menet közben kell kereket cserélnem, ami azért könnyebbség.

Telefonáltak, hogy megvan a gép, de még ne menjek érte, mert az egyik belső munkatárs hazavitte. Ő most nincs bent, majd a jövő héten.

Ismerem az illető belső munkatársat, kiváló, finom úriember, tehát semmi gond, pár nap múlva megyek a gépért, ott is van, az eredeti göngyölegben, komplett, találkozom a kollégával is, aki pár napig nézegette, mondja, hogy minden oké.

Még valami, fordul vissza az ajtóban már kifelé menet, pont úgy, ahogy Columbo szokott, van egy érdekesség, amit még megemlít, ha már összefutottunk, hogy tudniillik a gépet nem lehet elindítani. Nagyon jó gép amúgy, de nem indul el, ugyanis ő - a kolléga úr - BIOS-szintű jelszóvédelemmel látta el, viszont elfelejtette a jelszót.

Este hat óra volt, csakis azért bumliztam keresztül a városon, hogy ezt a jószágot hazavigyem, mindamellett a kolléga úr lényét kitöltő derűs nyugalom lebilincselt. Más ember az ő helyében már pisztolyt vett volna a feketepiacon, hogy főbe lője magát, vagy a metró elé ugrott volna, vagy legalábbis nem jött volna be dolgozni, hanem otthon főzné egy nagy fazékban a beléndeket, hogy annak a levét elfogyasztván csúfos halált haljon, ez meg itt van, és mellékesen közli, hogy elfelejtette a jelszót.

Ez az ember soha nem kap gyomorfekélyt, pláne nem infarktust, ennek nem lesznek pszichoszomatikus betegségei, ennek a gyermekei derűs és kiegyensúlyozott felnőttekké cseperedvén tesznek majd vidám kirándulásokat valamelyik vadvirágos temetőbe az apjuk sírjához, mert hogy őt valaki hamarosan a metró elé löki, az nyilvánvaló.

Talán a legjobb, ha fogunk valami szerszámot és kiütjük belőle a BIOS-t, mondja a kolléga, és közben úgy néz rám, ahogy Svejk nézett szegény Lukas főhadnagyra jobb napjain. Elképzelem, ahogy ez a nyájas őrült satuba fogja a gépemet és egy spiccvésővel kiüti belőle a BIOS-t, közben pedig megértem, miért akarták a derék katonát minduntalan kivégzőosztag elé állítani.

Javára legyen mondva mindamellett, hogy első szóra hajlandó volt felhívni a HP-t és az egész problémát előadni valakinek, aztán másvalakinek, aztán egy harmadiknak, negyediknek, ötödiknek; telt-múlt az idő és ő még mindig telefonált, újabb és újabb embereket hívott fel és mindenkinek elmondta, hogy lejelszavazott egy gépet, elfelejtette a jelszót, és most itt van egy futóbolond, aki ezen problémázik, mintha legalábbis nem volna tele sokkal, de sokkal nagyobb bajokkal a világ. Végül nagyjából azt tudta meg, hogy különféle igazolásokat kell szereznie az APEH-től, a KÖJÁL-tól, a Miniszterelnöki Hivataltól, a Zöld Érdek Alapítványtól és az összes többi magyar hatóságtól és társadalmi szervezettől, amelyben tanúsítják, hogy ő egy feddhetetlen előéletű, hitelképes és ivarérett magyar adóalany, aki legálisan jutott a gép közelébe, ha ez mind megvan, akkor kiviheti a gépet Hollandiába, de gyalog, mezítláb, szőrcsuhában, és önmagát menet közben szüntelenül ostorozva, s ha a tulipánok országába érvén szenvedélyes csókkal köszönti a vasorrú bábát, akkor az átveszi tőle a gépet, ami hipp-hopp elindul megint.

Persze lehet, hogy nem pontosan ezt mondták, csak én szerettem volna így hallani, de ez már részletkérdés.

Szerencsére a cég három OmniBookot szerzett be, közveszélyes barátunk pedig csak egyet vitt haza, így mégis kaphattam egy másik példányt, most azt használom írógépnek. Varuna pedig a wurlitzer.

Noteszgép öt éve nem volt a kezemben, amit utoljára használtam, 386SX volt négy mega RAM-mal, kisebb volt, vaskosabb és nehéz. Ez laposka, és szintén nehéz, bár kétségkívül szállítható. Hordozhatónak a netBookot nevezem, azt behajítom egy zsákba és viszem magammal akárhová. Az OmniBooknál ugyanezt meggondolnám.

Ez a példány is megjárt egy belső munkatársat, ő nem jelszavazta le, ezzel szemben a gépen levő Windows 98 mellé fölrakott egy Windows 2000-et is. Egy olyan jószágra, aminek ötgigás merevlemeze és 64 mega RAM-ja van.

Öt évvel ezelőtt ez a gép igen húsos példánynak számított volna, de most öt évvel később vagyunk és a Windows 2000 némiképp több memóriát használ. Varunán azt látom, hogy alapesetben, amikor egyetlen nagy alkalmazás fut, továbbá persze a levelező- és a faxprogram, a böngésző, a víruskereső, két különböző tűzfal, néhány internetes segédprogram, a Rapigator, amivel zenék után kutatok a hálón, végezetül a RealJukebox, amivel ugyane zenéket lejátszatom, akkor a tényleges memóriahasználat 256 megabájt fölé is felmehet. Ott nem gond, mert 512 megabájtos a tár, az OmniBookban viszont, mint mondtam, 64 megabájt van csupán. Egyelőre legalábbis. Egyszerűen nem értem, hogy juthat eszébe bárkinek is egy ilyen gépre Windows 2000-et pakolni, és pláne hogyan juthatott eszébe ilyesmi annak az úriembernek, aki ezt csakugyan véghezvitte. Az ő informatikai pályafutása ugyanis egészen legendás, nagyon komoly és megbízható tekintélyek állítják, hogy ő volt a holdraszállás informatikai vezetője, a még komolyabb tekintélyek szerint pedig annyira ő volt, hogy nem is történt semmifajta holdraszállás, az egészet a NASA hazudja a képünkbe bele. Akárhogy is, a nálam lévő OmniBookot ő kapta, és lemondott róla a kedvemért arra az időre, amíg eszelős barátunk meg nem járja Hollandiát, úgyhogy őt csak elismerés illetheti.

A levélmalom és más örömök

A Windows 2000-et pedig lekotrom, ez itt úgy megy, hogy beledugja az ember a gépbe a cédét, amit vele kapott, az pedig minden további közbeavatkozás nélkül visszaállítja a status quót, azaz gépünk hajszálra olyan lesz, ahogyan a gyárból kijött, vagyis Windows 98-cal ellátott játékrendszer. Pedig ez a gép ennél azért jóval többre volna hivatott, egyebek között hálózati kártyája és teljes magyar billentyűzete van neki. Nem azt mondom, hogy jó a billentyűzet, csak azt, hogy magyar. A jó billentyűzet inkább a netBookéra hasonlít, csak ott némelyik hosszú magyar magánhangzóért akkordot kell fogni, és persze nincs az a csuklótámasz, ami a noteszgépeknél megszokott, és tapipad sincsen hálistennek.

Sajnos én a tapipadot (touch pad) utálom nagyon.

A netBookhoz nem kell semmi ilyesmi, mert van érintőképernyő, ami az ember és a számítógép legtermészetesebb viszonyát alapozza meg, az ember ugyanis főemlős, a majom közeli rokona, s ennek megfelelően a képernyőt ösztönszerűen bökdösi. Én az OmniBook képernyőjét is bökdösöm, noha itt ennek semmi értelme, de hát a tévé elé ültetett csimpánz is ezt csinálná. Mellesleg a megjelenítő 800x600-as, tehát jóformán mindent teljes képernyős üzemmódban kell használni rajta. Igaz, a netBooké 640x480-as, dehát ott az is luxusnak számít.

Viszont érdekes módon ott nem éreztem említésre méltó körülménynek, hogy a kép stabil, vibrálásmentes etc., ugyanezt az OmniBook esetében minden olyan alkalommal tudatosítom, amikor leülök elé dolgozni. Szűkössége kissé zavaró ugyan, de az egyébként kiváló, 19 hüvelykes katódsugárcsöves monitoromhoz képest annyira szemet nyugtató hatású a látványa, hogy ezt választom inkább, s ezzel párhuzamosan elfogadom a némiképp kemény billentyűzetet is. A tapipad rettentő voltának pedig fittyet hányok, én más gépeken is kerülni próbálom az egerészést, az OmniBook se lesz kivétel, azaz fölrakom a FAR Managert, és azzal úgyszólván minden megvan. Persze azért kell valamifajta parancssoros felület, merthogy ami a Windows 98-ban van, az csak egy DOS-ablak, és ennek megfelelően olyan, amilyen. Lehetne tenni rá 4DOS-t, ami sokkal jobb, ámde pénzbe kerül, viszont a Cygnusnál találunk olyat, ami a 4DOS-nál is sokkal jobb és teljesen ingyenes, ez egy bash shell lesz, meg ami még jön vele. Beszerzése legcélszerűbben úgy történik, hogy felkeresi az ember az ftp://ftp.sunsite.utk.edu/cygwin/latest nevű helyet, ahol további alkönyvtárakra talál, azokból lehet válogatni. Például ami a clear nevű alkönyvtárban van, az biztos, hogy kell, azzal lehet letörölni a táblát, ugyanis a bash belső parancsai között olyasmi, ami a cls-nek felelne meg, nincsen. A less is jó, ha van a háznál, ez tudniillik a lapozó, olyan, mint a DOS-ban a more. Kell továbbá mindaz, ami „utils”-ra végződik (fileutils, findutils stb.), mert ezek nélkül a bash nem sokat ér, ezenkívül van ott egy vim nevű alkönyvtár, az egy szövegszerkesztőt takar, többször volt szó róla itt, normális embernek nem javasolnám, viszont le lehet tölteni, és kezdhetem írni ezt a cikket (1. kép).

Előbb persze telepítünk, ez most már automatikus, és a szokványos UNIX-könyvtárszerkezethez hasonló valami jön létre általa, mondjuk a c:\cygwin alkönyvtár alatt; ebben az esetben a telepítő a c:\cygwin\bin és c:\cygwin\lib könyvtárakat /usr/bin és /usr/lib alá mountolja, a gyökér értelemszerűen a c:\cygwin lesz, emellett, ha akarjuk, a különféle meghajtóinkat mountolhatjuk például a /mnt/c, /mnt/d alá, vagy akárhova, és máris nagyon kulturált benyomást keltünk, legalábbis a bash ablakából nézvést, sőt, ha akarjuk egészen komplett karakteres Unix-környezetet tudunk összeállítani (ehhez az ftp://ftp.sunsite.utk.edu/cygwin/contrib alkönyvtár tartalmára is szükség lesz), van abban minden, a szokványos Unix-segédprogramokon kívül többek között egy csodálatosan konfigurálható levelezőprogram is, a mutt.

Nyájas olvasóm most nyilván azt gondolja, hogy a legjobb levelezőprogram teljesen nyilvánvaló módon az Outlook, az pedig a Microsoft Office része, ergo egy őrület feltételezni, hogy e helyett bárki is egy konzolon futó, azaz fapados és ráadásul rém komplikált dologgal vacakolna. Nyájas olvasómnak teljesen igaza van, az Outlook csakugyan nagyon jó, sőt a legjobb, egészen addig, amíg képes a saját gyártmányú adatállományát megnyitni. Van viszont, amikor nem képes, hanem felpanaszolja, hogy hibát észlelt, a C:\Documents and Settings\özvegy Bodahelyi Kálmánné\Local Settings\Apllication Data\Microsoft\Outlook\outlook.pst állományban, és ezt úgy mondja, mintha nem is ő tojta volna azt az állományt, hanem én. Mellesleg szólván a fönt idézett elérési út – amiben özvegy Bodahelyi Kálmánné csupán egy behelyettesíthető felhasználónév – önmagában véve is nagyon-nagyon elgondolkodtató, aki ezt így kitalálta, az azért kissé gubancolt emberpéldány, amúgy mentálisan. Mármost, ugye, az a helyzet, hogy az outlook.pst egy bináris állomány, abba csak az Outlook tud belenézni, illetve néha ő sem. Persze az én leveleim, amik most örökre elvesztek, egyszerű szövegállományok voltak eredetileg, például az Eudora meg minden más épelméjű levelezőprogram úgy is tárolja őket, bármilyen editorral megnyithatók.

Ezzel szemben az Outlook megragadja ezeket a szövegállományokat, és a naptárral meg névjegytartóval együtt ledarálja őket, ez ugyanis egy levélmalom, aztán kevéske víz hozzáadásával egynemű masszává dagasztja végül pedig besomja a C:\Documents and Settings\özvegy Bodahelyi Kálmánné\Local Settings\Apllication Data\Microsoft\Outlook\ alkönyvtárba, majd egyszer csak rájön, hogy ő ezt nem lesz képes kinyitni soha többé.

Őrültekkel vagyok körbevéve, ehhez semmi kétség nem fér.

Azt mondja ez az istencsapása, hogy lépjek ki minden levelezéssel kapcsolatos alkalmazásból, és indítsam el az Inbox Repair Tool nevű szerszámot, én ezt szívesen megtenném neki, azonban az Inbox Repair Tool nevű szerszám egyáltalán nem létezik, legalábbis a Help sohase hallott ilyesmiről, úgyhogy keresztet lehet vetni az egészre.

Kétfejű nőkkel a szebb jövőért

Ezért van az, hogy én a régiesnek tűnő, konzolon futó, mások szerint kényelmetlen, sőt fapados eszközöket nagyon szeretem. Még a parancssoros ftp-t is, meg általában a karakteres Unix-utilityket, amiket a Cygnusnál össze lehet válogatni. Egyébiránt most már X szerver is van Windows alá, de hát nekem nem az a célom, hogy a Windows grafikus felületét lecseréljem, hanem hogy kikerüljem, és azt is csak akkor, amikor ennek - mármint a kikerülésnek - értelme van. (Általában van neki.) Mindenesetre erről itt már sok alkalommal volt szó, most nem lesz. Most inkább letöltöm a Gimpet, ami persze megvan valahol cédén is, de egyszerűbb és gyorsabb a neten megtalálni és letölteni, mint a cédét előkotorni valahonnan.

A Gimp azért kell, hogy e szöveg mellé illusztrációk készüljenek, melyek révén nyájas olvasómat vizuális gyönyörökben részeltethetem. Az illusztráció készítés nemes művészete abban áll, hogy időnként megnyomom a Print Screen feliratú billentyűt, utána egy grafikus programba új képként beszúrom a vágólap tartalmát és azt JPG formátumban elmentem. Ez utóbbi mozzanathoz a Windowssal adott Paint nem jó, tehát más valami kell.

Amúgy a Gimp is ingyenes, sokat tud és immár Windows alatt is hosszú negyedórákon át dacol a turáni átokkal, mire összeomlana, más szóval most már nemcsak nézegetni lehet, hanem akár használhatjuk is valamire.

Mire vajon?

Normális embernek akkor lehet szüksége egy képszerkesztő programra, ha a saját fotóit szeretné editálni, erre a Gimp jó, legalábbis azoknál az alkalmazásoknál, amelyeket a digitális fényképezőgéphez szoktak mellékelni, nagy valószínűséggel jobb. Emellett a Gimp príma logókat készít (múltkoriban mutattam vagy egy tucatot), és szerény videoszerkesztői képességekkel is bír, de csakugyan igen szerényekkel. Ez, mondhatni, csak ráadás, a lényeg az, hogy egyszerű turistafotóim színvilágát és ezzel együtt hangulatát tág határok között szabályozhatom, nagyjából hasonló eszközökkel, mint a Photoshopban (color balance, hue-saturation, brightness-contrast, treshold, levels, curves és hasonlók). A 2. képen egymás mellett láthatóak a színegyensúlyt beállító párbeszédablakok, balra a Photoshopé, jobbra a Gimpé, tökegyformák. A többi eszköznél a helyzet ugyanez. Például a Photoshopnál közös borítékban található a Navigator, az Info meg az Options, a Gimben viszont külön vannak (3. kép). Más: a Photoshopnak van egy Layers, Channels, Paths feliratú panelje, szükségképp a Gimpnek is van ilyen, bár itt ez a Layers menüpontból hívható (4. kép), ami egyébként logikusabb, mint amit a Photoshopban tapasztalunk. Csak persze az már megszokott. Egyébként a path itt is a kiválasztandó terület Bézier-görbével való körberajzolását jelenti, éppúgy, ahogy a Photoshopban.

Ismeretes, hogy a Photoshop egyik nagy erőssége a bedolgozókban (pluginekben) rejlik, szükséges tehát, hogy a Gimpnek is legyenek pluginjei. Természetesen vannak neki, már a telepítő-állomány is szép számmal állít hadrendbe ilyeneket, megjelennek a menürendszerben, elvégzik a dolgukat, például az 5. kép majálisi hangulata is egy plugin beavatkozásának köszönhető. Általában a felhasználó csak akkor tudja meg, hogy a pluginnel volt dolga, amikor az illető modul összeomlik, és lehet olvasni a nevét a gyászjelentésben. Ezek a pluginek természetesen abban is különböznek a Photoshophoz készültektől, hogy ingyenesek, és az interneten bőséggel tenyésznek, magam is letöltöttem vagy két tucatot, mert úgy érzem, hogy illusztráló művészetemben mostanság új korszak veszi kezdetét. Ez azt jelenti, hogy erősödő meggyőződésem szerint túl kell lépnem az egyfejű nők konvencionális, nyárspolgári világán a két- vagy többfejű nők és az esetleg még izgalmasabb képződmények felé. Az első lépéseket már megtettem, művészi útkeresésem egyik korai eredményét a 4. képen fedezhettük fel, a 6. képen pedig a mondanivaló érzékenyebb és elmélyültebb megfogalmazásának példáival találkozhatunk. Csakhogy ezek a dolgok (mármint konkrétan a kétfejű nők) részint a Photoshopban részint a Corel PHOTO-PAINT-ben jöttek létre, a Gimpben csak a világot teremtettem köréjük, mind sürgetőbben jelentkezett tehát az igény, hogy kétfejű nők immár a Gimpben is készüljenek. Ezért szedtem össze mindenféle lehetséges plugint, bemásoltam őket a Gimp plugins alkönyvtárába, ezt követően pedig a Gimp nem indult el többet.

Vannak még itten hibák.

Szokták azt mondani, hogy a Gimp a Linux-világ Photoshopja, de ez a kijelentés nem a Gimpről és nem is a Photoshopról, hanem a Linux-világ önértékelési zavarairól szolgáltat információt. Nem baj, egyszer elmúlik ez is. Ezzel együtt tény, hogy a fontos dolgok megvannak a Gimpben is, sőt olyasmi is van benne, ami a Photoshopban egyáltalán nincs, éspedig szkript-nyelv: bonyolult, riasztó, viszont felettébb hatékony, és mint ilyen, a Gimpet igen különös képződménnyé teszi.

Azért különös, mert első ránézésre normális képszerkesztővel állunk szemben, amit leginkább Photoshopon kiképzett grafikusoknak szántak, mármost a Photoshopon képzett grafikusoknak minimálisan egy közös jellemzőjük biztosan van, jelesül az, hogy rohadtul nem szeretnének Perlben programozni, továbbá Pythonban se és Lispben se.

Aki pedig akar, az az esetek elsöprő többségében nem grafikus, vagyis a Photoshoppal nemigen tud mit kezdeni.

Egyébként örömmel jelenthetem, hogy ezekben a percekben kerítettem egy koktélrecept-programot, ami ráadásul karakteres, konzolon futó, tehát szükségképpen jónak kell lennie.

Viszont ez tök használhatatlan.

Ilyen a világ.