Linux on Minden jobb, de

Klasszikus rendszermentés unix sztori

Sun, 11 Apr 2021 13:19:05 +0200

Ez egy klasszikus történet Mario Wolczkotól, a Useneten először 1986-ban jelent meg, angolul elérhető pl. itt.

Előfordult már, hogy otthagytad lezáratlanul, bejelentkezve a terminálod, és arra tértél vissza, hogy egy barátod begépelte az rm -rf ~/ parancsot, és ott lebegtette a mutatóujját az ENTER felett, fenyegetőzve: „jobb ha kölcsönadsz egy ötezrest fizetésig, vagy…” Természetesen nem merné megnyomni, hisz miért is okozna ekkora traumát neked, csak viccelődne. Vagyis valószínűleg sosem voltál részese a legrosszabbnak ami történhet…

Egy csendes szerda délután történt – október elsején, 15:15-kor a brit nyári idő szerint, hogy pontosak legyünk –, hogy Peter, a munkatársam a idehajolt a termináljától, és azt mondta: „Mario, mintha gond lenne a mail-küldéssel.” Mivel tudtam, hogy a msg parancs könnyedén összezavarta még a hozzáértőket is, átsétáltam a termináljához hogy megnézzem mi a probléma. Egy furcsa hibaüzenetet láttam (a pontos szövegre nem emkékszem): „a /foo/bar nem elérhető a 147-s felhasználónak” ("cannot access /foo/bar for userid 147"). Az első gondolatom az volt: ki az a 147s felhasználó? A küldő? A címzett? Vagy ki? A másik, szintén bejelentkezett terminálhoz léptem, és beírtam:

grep 147 /etc/passwd

… hogy ezt a választ kapjam:

/etc/passwd: No such file or directory.

Azonnal arra gyanakodtam, hogy valami valóban nem stimmel, amit az is megerősített, hogy a

ls /etc

… kiadása után ezt a választ kaptam:

ls: not found.

Azt javasoltam Peternek, hogy jobb, ha most egy darabig semmivel sem próbálkozik, és elmentem megkeresni a menedzserünket.

Amikor az irodájához értem, az ajtaja nyitva volt, és tíz másodpercen belül rájöttem a probléma okára. Ott ült James, a managerünk, tenyerébe temetve az arcát, összegörnyedve, mint aki már csak a világ végére vár. A frissen kinevezett rendszer programozónk Neil állt mellete, a termináljára bámulva. A kijelző tetején pedig a következő sorok látszottak:

# cd
# rm -rf *

„A francba, ez sok mindent megmagyaráz” – gondoltam.

Már nem emlékszem, mi történt a következő néhány percben pontosan, egy kicsit homályosak a dolgok. Próbáltkoztam az lssel (újra), ps-vel, who-val, és még néhány más paranccsal, de sikertelenül. A következő amire emlékszem, hogy újra a saját terminálomnál ülök (egy több ablakos grafikus terminálnál), és begépelem:

cd /
echo *

Elképesztően hálásak lehetünk David Korn-nak, hogy az echo beépített parancs a shell-jében, hisz a /bin a /bin/echo-val együtt hiányzott a törlés után. A következő néhány percben kiderült, hogy emellett hiányzott a teljes /dev, /etc és /lib könyvtár is, Neil körülbelül a /news és a /tmp törlése közben szakította félbe a törlést, így a /usr és a /users könyvtárak érintetlenek voltak.

Ezalatt James elért a szalagos mentéseinket tároló szekrényhez, és már hozta is a négy héttel korábbi teljes mentést. A kérdés már csak az volt: „Hogyan töltsük vissza a szalag tartalmát?” Hisz nem csak az /etc/restore veszett el, de az összes eszköz leíró is a /dev könyvtárban, ami a szalagos meghajtó kezeléséhez kell. És hol volt a mknod? Talált, süllyedt, az /etc alatt. Persze megpróbálhatnánl egy mentés-visszaállítást Ethernet hálózaton át egy másik működő VAX-ról … Azt leszámítva, hogy hiányzik a /bin/tar, és persze a Berkley rendszermérnökei az rcp-t is a /bin-ben tárolták a 4.3-s verzióban. Természetesen a hálózati elérés sem működne az /etc/hosts nélkül. Az /usr/local alatt találtunk egy cpio verziót, de a szalagos meghajtó nélkül nem sokra mennénk vele.

Megpróbálhatnánk a boot mentéssel újraépíteni a teljes root fájlrendszert, de sem James, sem Neil nem csinált még ilyent, és nem voltunk biztosak benne, hogy ez nem formázná újra a teljes lemezt, és így a még meglévő felhasználói fájlokat is elveszítenénk. (A felhasználók fájljairól csütörtökönként készült biztonsági mentés, Murphy törvénye miatt a katasztrófa természetesen szerdán történt.) Kivehetnénk egy másik VAX merevlemezét, bootolhatnánk arról, és rendet rakhatnánk, de ahhoz ki kellene hívni a DEC mérnökeit. Jó néhány felhasználónk épp a PhD-jét írja, és egy heti munkájuk elvesztése (nem is beszélve a kiesett gép-időről) elfogadhatatlan lett volna.

Szóval mit tehetünk? A következő ötlet az volt, hogy írjunk egy programot, ami létrehozza a szalagos-meghajtó eszközleíróját, de mind tudtok, hol található a cc, as és ld. Vagy létrehozhatnánk egy kezdetleges /etc/passwd-t, /etc/hosts-t és így tovább, amíg nem működne a /usr/bin/ftp. Szerencsénkre még mindig futott egy gnuemacs példány az egyik nyitott ablakomban, amiben létrehozhatjuk a fájlokat, de az első probléma az volt, hogy nem léteztek a könyvtárak amibe le kellene menteni őket: természetesen az mkdir is a /bin-nel együtt tünt el, akárcsak az mv, szóval mégcsak átnevezni sem tudtuk a /tmp-t /etc-re. Mindezek ellenére már közelebb voltunk a megoldáshoz.

Ekkora már csatlakozott hozzánk Alasdair, a helyi UNIX guru, aki – szerencsénkre – a VAX assemblerhez is értett. A tervünk ez volt: írjunk egy programot assemblerben egy másik VAXon, ami vagy át tudja nevezni a /tmp-t /etc-re vagy létrehozza az etc könyvtárat. A másik VAXon megírt program UUENCODE-lt verzióját begépeljük az emacsban, dekódoljuk (szerencsére egy ragyogó elme az uudecode bináris helyét az /usr/bin-be tervezte), lefuttatjuk és onnét már csak apróságok vannak hátra. Szerencsénkre a terminál, ahonnan a katasztrófa útjára indult, még mindig rootként volt bejelentkezve (hisz a su is elveszett a /bin-nel) így volt esélyünk rá, hogy működni fog!

Körülbelül egy órával később készen állt a pár tucat soros assembler ami létrehozza az /etc-t! A „lecsupaszított” bináris csak 76 byte volt, így hexadecimálásra konvertáltuk (könnyebben is olvasható mint az uuencode), és begépeltük a szövegszerkesztőmben. Ha valaha szükség lenne rá:

070100002c000000000000000000000000000000000000000000000000000000
0000dd8fff010000dd8f27000000fb02ef07000000fb01ef070000000000bc8f
8800040000bc012f65746300

Persze volt kéznél egy ügyes kis programom (kinek ne lenne), hogy az ASCII hexadecimálist binárissá konverteljuk, és szerencsére a /usr/bin/sum szerint is egyeztek a fájlok. De várjunk csak… hogyan teszel egy fájlt végrehajthatóvá a /bin/chmod nélkül? Pár perc gondolkodás után arra jutottunk, hogy egyszerűen felül kell írnunk egy futtatható fájlt aminek én vagyok a tulajdonosa – és már mehettünk is a root terminálhoz. Beállítottuk az umask-t 0-ra, hogy én is létrehozhassak fájlokat, és lefuttattuk a programot. Most már volt /etc-nk, amit bárki írhatott. Már csak néhány lépés, és létrehoztuk a passwd-t, hosts-t, services-t, protocols-t és más szükséges fájlokat, és működött az ftp! Visszaállítottuk a /bin tartalmát a hálózaton keresztül – hihetetlen mennyire tud hiányozni az ls pár óra után –, és további fájlokat az /etc-ben. A legfontosabb persze az /etc/rrestore volt, aminek segítségével újra létrehoztuk a /dev-t a szalagos mentésről, a többi pedig már történelem…

Most persze megkérdezhetitek magatoktól (ahogy én is tettem), hogy mi a tanulság? Nos, először is, mindig jusson eszedbe ez az örök tanács: NE PÁNIKOLJ. Az első ötletünk a gép újraindítása volt, hogy mindent egy-felhasználós üzemmódban próbáljunk meg visszaállítani, de szinte biztos, hogy ez nem működött voltna az /etc/init és a /bin/sh nélkül – még szerencse, hogy átgondoltuk.

A következő, ami mindig jusson eszetekbe: a UNIXos eszközeket szokatlan dolgokra is lehet használni. Még gnuemacs nélkül is megoldhattuk voltna, mondjuk a /usr/bin/grep-t használva /bin/cat helyett.

És végül, elképesztő, hogy a rendszer milyen nagy része törölhető, anélkül, hogy teljesen szétesne. Azt leszámítva, hogy új felhasználó nem tudott bejelentkezni (hisz hiányzott a /bin/login), és hogy hiányzott néhány nagyon hasznos parancs, minden más normálisnak tünt. Persze néhány program nem működik /etc/termcap, /dev/kmem, vagy /etc/utmp nélkül, de a legtöbb igen!

Végül pedig egy kérdés: ha te lettél volna a helyünkben, az okos gondolataiddal, meg tudtad volna oldani egyszerűbben? Bátran küld el a válaszod:

Mario Wolczko
------------------------------------------------------------------------
Dept. of Computer Science       ARPA:   miw%uk.ac.man.cs.ux@cs.ucl.ac.uk
The University                  USENET: mcvax!ukc!man.cs.ux!miw
Manchester M13 9PL              JANET:  miw@uk.ac.man.cs.ux
U.K.                            061-273 7121 x 5699
------------------------------------------------------------------------

Hacker’s Wisdom: Unix Recovery Legend Last modified: Thu Mar 7 13:47:40 EST 1996

Túl a szivárványon

Tue, 24 Apr 2001 00:00:00 +0000

README 2001. április

Somewhere over the rainbow
way up high,
there’s a land that I heard of
once in a lullaby.
Somewhere over the rainbow
skies are blue,
and the dreams that you dare to dream
really do come true.

Március hetedikén eljött hozzám két nyalka legény a Matávnettől, hoztak valami bigyót meg egy cédét, és aznap délután the dreams that you dare to dream really did come true, azaz működni kezdett nálam az ADSL, s ezzel párhuzamosan csodák történtek velem.

Az első, hogy pillanatnyi késlekedés nélkül MP3-hiénába mentem át, nyájas olvasóm ezt nyilván nem hitte volna méltatlan személyemről, de ez az igazság. Valamit ront a képen, hogy nem technót gyűjtök, hanem dzsesszt, főleg az ötvenes és a hatvanas évekből, azt viszont nagyon. A helyzet annyira súlyos, hogy már ki is néztem magamnak egy hatvan gigás Quantum AS U100 merevlemezt, az egy darab időre kisegít, de persze nem végképp, tekintettel arra, hogy napi átlagban jóval több mint száz megabájtot szoktam letölteni, azzal pedig telik a korong.

Letöltött állományaim egy Cambridge SoundWorks hangszórókészleten (hivatalos neve Creative FPS-1500) szólnak, és azt nem is tervezem kicserélni. A nappali szobámban persze jobb a hangminőség, ám ez itten a dolgozószoba, itt hajlandó vagyok magam köré rakni egy olyan cuccot, ami pár méternyi jobbfajta hangszórókábel árába került, és persze annyit is ér. A magyarázat az, hogy az MP3 formátum se ér többet úgy generálisan. Viszont dzsessz szól általa a számítógépből, és ehhez nem kell lemezboltokban turkálnom, amit én egyébként is utálok, minthogy Magyarországon dzsesszből nincs kínálat. Ezzel szemben időnként kicsapok az internetre, mint valami rablólovag, begyűjtöm a motyót, hazakocogok vele, szól. Ma már a kortárs zenénél tartok, e pillanatban speciel Abercrombie nyögeti fülembe bús hangszerét, és ez végeredményben jó nekem. Nem az a tipikusan audiofil élmény, de jó, a basszus minősége egyenesen meglepő. A szubbasszusból, ami a Cambridge SoundWorks lelke, ennek a hangnak a felét se néztem ki. Legyek őszinte, a tizedét se. Ehhez képest egy picit megrázza a padlót, és közben elég tiszta képet ad ahhoz, hogy Dave Holland bőgőszólóját le lehessen kottázni, ha éppen úgy akarjuk.

Mellesleg ebben a szobában is van valamiféle zenekibocsátó célgép, kéznyújtásra áll tőlem, és persze még az is jobban szól, mint a számítógép, amivel Neumann János annak idején alapjában véve nem a gramofont akarta leváltani. Viszont abban a zenekibocsátó célgépben a cédéket időnként cserélgetni kell. Igaz, hogy egyszerre ötöt bír lenyelni belőlük, de akkor is. Babra. A helyzet valamelyest emlékeztet a cédé megjelenésének dicső napjaira: akkor minden józan életű ember tudta, hogy az LP hangzása teltebb, gazdagabb, hitelesebb, igazibb, noha serceg olykor, ezzel szemben a cédé kényelmesebb volt, a világ pedig azt mondta, hogy francba a minőséggel, fontos a kényelem. Persze a nagy tömeg elhitte, hogy a cédé sokkal jobb, mint az LP, most viszont mindenki tudja, hogy az MP3 „majdnem” cédéminőség (azaz lényegesen silányabb), ámde a fejlődés lényege néha pontosan az, hogy egyre silányabb megoldásokat fogadunk el egymás után: élő zene ➔ LP ➔ cédé ➔ MP3, és nyilvánvaló, hogy a sornak nem itt van vége. Viszont hallgathatnék én élő zenét e pillanatban? Hajlandó volna Lester Young direktben ide, a fülembe fújni? Nem volna hajlandó. Egyebek között azért se, mert negyvenkét éve halott.

Mindezzel elsősorban a szélessávú és átalánydíjas internetkapcsolat földrengető hatását akartam illusztrálni, ugyanis felhasználói szokásaim forradalmi jellegű átalakulását itt ragadhatjuk meg legjobban. Régen rengeteg mindenféle vackot töltöttem le, zenét soha. Most csak zenét és úgyszólván semmi mást.

Mást ugyanis minek?

Ha majd kell, úgyis megtalálom a hálón. Egyébként csak azt töltöm le, amit már telepítek is, utána pedig kihajítom, ahogy egyébként kiszórtam több gigabájtnyi letöltött és fene tudja mióta őrizgetett állományt. Ha kell, bármelyiknél találok frissebbet, noch dazu gyorsabban, mintha a saját sufnimban kotorásznék. A sufni immár másra kell.

Mellesleg az ADSL-t először nem Varunába vezettem bele, hanem egy HP OmniBookba, de ennek külön története van.

Svejk élt, Svejk él…

Az OmniBookot nem magam vásároltam, hanem egyik megbízóm látott el vele, jobbnak látom nem elárulni, kicsoda. Mindenesetre a tény, hogy egy noteszgép kerül a házhoz, öröm tárgyát képezte, mert hiszen Varunát egyszer úgyis rendbe kell hozni, ha másért nem, azért, mert a legjobb méretű kasznija van, egy midi ház, ahogy mellettem áll a padlón, kiváló rakfelületet kínál, amire pont rá tudom tenni a poharat. A rendbe hozás pedig hosszabb idő lesz, előbb kiiktatom a SCSI merevlemezeket és a SCSI vezérlőt, itt jön a képbe a már említett Quantum AS U100, ezzel a hiba csaknem biztosan el is tűnik, utána csak azt kell eldönteni, hogy a félretett komponensekből (két merevlemez + vezérlő + belső SCSI kábel) melyik volt a hunyó. Utána voilá. Csakhogy közben dolgoznom is kell valamin, s ha ez csak gépelést jelentene, nem volna semmi gond, mert arra a továbbra is nálam üdülő Psion netBook kiválóan megfelel. Ámde a munka nemcsak gépelés, hanem az internet szüntelen fejése is egyben, és immár szélessávú kapcsolat keretei között, ahhoz pedig valamifajta pécé kell, értelemszerűen nem az, amelyik éppen szét van kapva. Az OmniBook hadrendbe állítása tehát azt jelenti, hogy nem menet közben kell kereket cserélnem, ami azért könnyebbség.

Telefonáltak, hogy megvan a gép, de még ne menjek érte, mert az egyik belső munkatárs hazavitte. Ő most nincs bent, majd a jövő héten.

Ismerem az illető belső munkatársat, kiváló, finom úriember, tehát semmi gond, pár nap múlva megyek a gépért, ott is van, az eredeti göngyölegben, komplett, találkozom a kollégával is, aki pár napig nézegette, mondja, hogy minden oké.

Még valami, fordul vissza az ajtóban már kifelé menet, pont úgy, ahogy Columbo szokott, van egy érdekesség, amit még megemlít, ha már összefutottunk, hogy tudniillik a gépet nem lehet elindítani. Nagyon jó gép amúgy, de nem indul el, ugyanis ő - a kolléga úr - BIOS-szintű jelszóvédelemmel látta el, viszont elfelejtette a jelszót.

Este hat óra volt, csakis azért bumliztam keresztül a városon, hogy ezt a jószágot hazavigyem, mindamellett a kolléga úr lényét kitöltő derűs nyugalom lebilincselt. Más ember az ő helyében már pisztolyt vett volna a feketepiacon, hogy főbe lője magát, vagy a metró elé ugrott volna, vagy legalábbis nem jött volna be dolgozni, hanem otthon főzné egy nagy fazékban a beléndeket, hogy annak a levét elfogyasztván csúfos halált haljon, ez meg itt van, és mellékesen közli, hogy elfelejtette a jelszót.

Ez az ember soha nem kap gyomorfekélyt, pláne nem infarktust, ennek nem lesznek pszichoszomatikus betegségei, ennek a gyermekei derűs és kiegyensúlyozott felnőttekké cseperedvén tesznek majd vidám kirándulásokat valamelyik vadvirágos temetőbe az apjuk sírjához, mert hogy őt valaki hamarosan a metró elé löki, az nyilvánvaló.

Talán a legjobb, ha fogunk valami szerszámot és kiütjük belőle a BIOS-t, mondja a kolléga, és közben úgy néz rám, ahogy Svejk nézett szegény Lukas főhadnagyra jobb napjain. Elképzelem, ahogy ez a nyájas őrült satuba fogja a gépemet és egy spiccvésővel kiüti belőle a BIOS-t, közben pedig megértem, miért akarták a derék katonát minduntalan kivégzőosztag elé állítani.

Javára legyen mondva mindamellett, hogy első szóra hajlandó volt felhívni a HP-t és az egész problémát előadni valakinek, aztán másvalakinek, aztán egy harmadiknak, negyediknek, ötödiknek; telt-múlt az idő és ő még mindig telefonált, újabb és újabb embereket hívott fel és mindenkinek elmondta, hogy lejelszavazott egy gépet, elfelejtette a jelszót, és most itt van egy futóbolond, aki ezen problémázik, mintha legalábbis nem volna tele sokkal, de sokkal nagyobb bajokkal a világ. Végül nagyjából azt tudta meg, hogy különféle igazolásokat kell szereznie az APEH-től, a KÖJÁL-tól, a Miniszterelnöki Hivataltól, a Zöld Érdek Alapítványtól és az összes többi magyar hatóságtól és társadalmi szervezettől, amelyben tanúsítják, hogy ő egy feddhetetlen előéletű, hitelképes és ivarérett magyar adóalany, aki legálisan jutott a gép közelébe, ha ez mind megvan, akkor kiviheti a gépet Hollandiába, de gyalog, mezítláb, szőrcsuhában, és önmagát menet közben szüntelenül ostorozva, s ha a tulipánok országába érvén szenvedélyes csókkal köszönti a vasorrú bábát, akkor az átveszi tőle a gépet, ami hipp-hopp elindul megint.

Persze lehet, hogy nem pontosan ezt mondták, csak én szerettem volna így hallani, de ez már részletkérdés.

Szerencsére a cég három OmniBookot szerzett be, közveszélyes barátunk pedig csak egyet vitt haza, így mégis kaphattam egy másik példányt, most azt használom írógépnek. Varuna pedig a wurlitzer.

Noteszgép öt éve nem volt a kezemben, amit utoljára használtam, 386SX volt négy mega RAM-mal, kisebb volt, vaskosabb és nehéz. Ez laposka, és szintén nehéz, bár kétségkívül szállítható. Hordozhatónak a netBookot nevezem, azt behajítom egy zsákba és viszem magammal akárhová. Az OmniBooknál ugyanezt meggondolnám.

Ez a példány is megjárt egy belső munkatársat, ő nem jelszavazta le, ezzel szemben a gépen levő Windows 98 mellé fölrakott egy Windows 2000-et is. Egy olyan jószágra, aminek ötgigás merevlemeze és 64 mega RAM-ja van.

Öt évvel ezelőtt ez a gép igen húsos példánynak számított volna, de most öt évvel később vagyunk és a Windows 2000 némiképp több memóriát használ. Varunán azt látom, hogy alapesetben, amikor egyetlen nagy alkalmazás fut, továbbá persze a levelező- és a faxprogram, a böngésző, a víruskereső, két különböző tűzfal, néhány internetes segédprogram, a Rapigator, amivel zenék után kutatok a hálón, végezetül a RealJukebox, amivel ugyane zenéket lejátszatom, akkor a tényleges memóriahasználat 256 megabájt fölé is felmehet. Ott nem gond, mert 512 megabájtos a tár, az OmniBookban viszont, mint mondtam, 64 megabájt van csupán. Egyelőre legalábbis. Egyszerűen nem értem, hogy juthat eszébe bárkinek is egy ilyen gépre Windows 2000-et pakolni, és pláne hogyan juthatott eszébe ilyesmi annak az úriembernek, aki ezt csakugyan véghezvitte. Az ő informatikai pályafutása ugyanis egészen legendás, nagyon komoly és megbízható tekintélyek állítják, hogy ő volt a holdraszállás informatikai vezetője, a még komolyabb tekintélyek szerint pedig annyira ő volt, hogy nem is történt semmifajta holdraszállás, az egészet a NASA hazudja a képünkbe bele. Akárhogy is, a nálam lévő OmniBookot ő kapta, és lemondott róla a kedvemért arra az időre, amíg eszelős barátunk meg nem járja Hollandiát, úgyhogy őt csak elismerés illetheti.

A levélmalom és más örömök

A Windows 2000-et pedig lekotrom, ez itt úgy megy, hogy beledugja az ember a gépbe a cédét, amit vele kapott, az pedig minden további közbeavatkozás nélkül visszaállítja a status quót, azaz gépünk hajszálra olyan lesz, ahogyan a gyárból kijött, vagyis Windows 98-cal ellátott játékrendszer. Pedig ez a gép ennél azért jóval többre volna hivatott, egyebek között hálózati kártyája és teljes magyar billentyűzete van neki. Nem azt mondom, hogy jó a billentyűzet, csak azt, hogy magyar. A jó billentyűzet inkább a netBookéra hasonlít, csak ott némelyik hosszú magyar magánhangzóért akkordot kell fogni, és persze nincs az a csuklótámasz, ami a noteszgépeknél megszokott, és tapipad sincsen hálistennek.

Sajnos én a tapipadot (touch pad) utálom nagyon.

A netBookhoz nem kell semmi ilyesmi, mert van érintőképernyő, ami az ember és a számítógép legtermészetesebb viszonyát alapozza meg, az ember ugyanis főemlős, a majom közeli rokona, s ennek megfelelően a képernyőt ösztönszerűen bökdösi. Én az OmniBook képernyőjét is bökdösöm, noha itt ennek semmi értelme, de hát a tévé elé ültetett csimpánz is ezt csinálná. Mellesleg a megjelenítő 800x600-as, tehát jóformán mindent teljes képernyős üzemmódban kell használni rajta. Igaz, a netBooké 640x480-as, dehát ott az is luxusnak számít.

Viszont érdekes módon ott nem éreztem említésre méltó körülménynek, hogy a kép stabil, vibrálásmentes etc., ugyanezt az OmniBook esetében minden olyan alkalommal tudatosítom, amikor leülök elé dolgozni. Szűkössége kissé zavaró ugyan, de az egyébként kiváló, 19 hüvelykes katódsugárcsöves monitoromhoz képest annyira szemet nyugtató hatású a látványa, hogy ezt választom inkább, s ezzel párhuzamosan elfogadom a némiképp kemény billentyűzetet is. A tapipad rettentő voltának pedig fittyet hányok, én más gépeken is kerülni próbálom az egerészést, az OmniBook se lesz kivétel, azaz fölrakom a FAR Managert, és azzal úgyszólván minden megvan. Persze azért kell valamifajta parancssoros felület, merthogy ami a Windows 98-ban van, az csak egy DOS-ablak, és ennek megfelelően olyan, amilyen. Lehetne tenni rá 4DOS-t, ami sokkal jobb, ámde pénzbe kerül, viszont a Cygnusnál találunk olyat, ami a 4DOS-nál is sokkal jobb és teljesen ingyenes, ez egy bash shell lesz, meg ami még jön vele. Beszerzése legcélszerűbben úgy történik, hogy felkeresi az ember az ftp://ftp.sunsite.utk.edu/cygwin/latest nevű helyet, ahol további alkönyvtárakra talál, azokból lehet válogatni. Például ami a clear nevű alkönyvtárban van, az biztos, hogy kell, azzal lehet letörölni a táblát, ugyanis a bash belső parancsai között olyasmi, ami a cls-nek felelne meg, nincsen. A less is jó, ha van a háznál, ez tudniillik a lapozó, olyan, mint a DOS-ban a more. Kell továbbá mindaz, ami „utils”-ra végződik (fileutils, findutils stb.), mert ezek nélkül a bash nem sokat ér, ezenkívül van ott egy vim nevű alkönyvtár, az egy szövegszerkesztőt takar, többször volt szó róla itt, normális embernek nem javasolnám, viszont le lehet tölteni, és kezdhetem írni ezt a cikket (1. kép).

Előbb persze telepítünk, ez most már automatikus, és a szokványos UNIX-könyvtárszerkezethez hasonló valami jön létre általa, mondjuk a c:\cygwin alkönyvtár alatt; ebben az esetben a telepítő a c:\cygwin\bin és c:\cygwin\lib könyvtárakat /usr/bin és /usr/lib alá mountolja, a gyökér értelemszerűen a c:\cygwin lesz, emellett, ha akarjuk, a különféle meghajtóinkat mountolhatjuk például a /mnt/c, /mnt/d alá, vagy akárhova, és máris nagyon kulturált benyomást keltünk, legalábbis a bash ablakából nézvést, sőt, ha akarjuk egészen komplett karakteres Unix-környezetet tudunk összeállítani (ehhez az ftp://ftp.sunsite.utk.edu/cygwin/contrib alkönyvtár tartalmára is szükség lesz), van abban minden, a szokványos Unix-segédprogramokon kívül többek között egy csodálatosan konfigurálható levelezőprogram is, a mutt.

Nyájas olvasóm most nyilván azt gondolja, hogy a legjobb levelezőprogram teljesen nyilvánvaló módon az Outlook, az pedig a Microsoft Office része, ergo egy őrület feltételezni, hogy e helyett bárki is egy konzolon futó, azaz fapados és ráadásul rém komplikált dologgal vacakolna. Nyájas olvasómnak teljesen igaza van, az Outlook csakugyan nagyon jó, sőt a legjobb, egészen addig, amíg képes a saját gyártmányú adatállományát megnyitni. Van viszont, amikor nem képes, hanem felpanaszolja, hogy hibát észlelt, a C:\Documents and Settings\özvegy Bodahelyi Kálmánné\Local Settings\Apllication Data\Microsoft\Outlook\outlook.pst állományban, és ezt úgy mondja, mintha nem is ő tojta volna azt az állományt, hanem én. Mellesleg szólván a fönt idézett elérési út – amiben özvegy Bodahelyi Kálmánné csupán egy behelyettesíthető felhasználónév – önmagában véve is nagyon-nagyon elgondolkodtató, aki ezt így kitalálta, az azért kissé gubancolt emberpéldány, amúgy mentálisan. Mármost, ugye, az a helyzet, hogy az outlook.pst egy bináris állomány, abba csak az Outlook tud belenézni, illetve néha ő sem. Persze az én leveleim, amik most örökre elvesztek, egyszerű szövegállományok voltak eredetileg, például az Eudora meg minden más épelméjű levelezőprogram úgy is tárolja őket, bármilyen editorral megnyithatók.

Ezzel szemben az Outlook megragadja ezeket a szövegállományokat, és a naptárral meg névjegytartóval együtt ledarálja őket, ez ugyanis egy levélmalom, aztán kevéske víz hozzáadásával egynemű masszává dagasztja végül pedig besomja a C:\Documents and Settings\özvegy Bodahelyi Kálmánné\Local Settings\Apllication Data\Microsoft\Outlook\ alkönyvtárba, majd egyszer csak rájön, hogy ő ezt nem lesz képes kinyitni soha többé.

Őrültekkel vagyok körbevéve, ehhez semmi kétség nem fér.

Azt mondja ez az istencsapása, hogy lépjek ki minden levelezéssel kapcsolatos alkalmazásból, és indítsam el az Inbox Repair Tool nevű szerszámot, én ezt szívesen megtenném neki, azonban az Inbox Repair Tool nevű szerszám egyáltalán nem létezik, legalábbis a Help sohase hallott ilyesmiről, úgyhogy keresztet lehet vetni az egészre.

Kétfejű nőkkel a szebb jövőért

Ezért van az, hogy én a régiesnek tűnő, konzolon futó, mások szerint kényelmetlen, sőt fapados eszközöket nagyon szeretem. Még a parancssoros ftp-t is, meg általában a karakteres Unix-utilityket, amiket a Cygnusnál össze lehet válogatni. Egyébiránt most már X szerver is van Windows alá, de hát nekem nem az a célom, hogy a Windows grafikus felületét lecseréljem, hanem hogy kikerüljem, és azt is csak akkor, amikor ennek - mármint a kikerülésnek - értelme van. (Általában van neki.) Mindenesetre erről itt már sok alkalommal volt szó, most nem lesz. Most inkább letöltöm a Gimpet, ami persze megvan valahol cédén is, de egyszerűbb és gyorsabb a neten megtalálni és letölteni, mint a cédét előkotorni valahonnan.

A Gimp azért kell, hogy e szöveg mellé illusztrációk készüljenek, melyek révén nyájas olvasómat vizuális gyönyörökben részeltethetem. Az illusztráció készítés nemes művészete abban áll, hogy időnként megnyomom a Print Screen feliratú billentyűt, utána egy grafikus programba új képként beszúrom a vágólap tartalmát és azt JPG formátumban elmentem. Ez utóbbi mozzanathoz a Windowssal adott Paint nem jó, tehát más valami kell.

Amúgy a Gimp is ingyenes, sokat tud és immár Windows alatt is hosszú negyedórákon át dacol a turáni átokkal, mire összeomlana, más szóval most már nemcsak nézegetni lehet, hanem akár használhatjuk is valamire.

Mire vajon?

Normális embernek akkor lehet szüksége egy képszerkesztő programra, ha a saját fotóit szeretné editálni, erre a Gimp jó, legalábbis azoknál az alkalmazásoknál, amelyeket a digitális fényképezőgéphez szoktak mellékelni, nagy valószínűséggel jobb. Emellett a Gimp príma logókat készít (múltkoriban mutattam vagy egy tucatot), és szerény videoszerkesztői képességekkel is bír, de csakugyan igen szerényekkel. Ez, mondhatni, csak ráadás, a lényeg az, hogy egyszerű turistafotóim színvilágát és ezzel együtt hangulatát tág határok között szabályozhatom, nagyjából hasonló eszközökkel, mint a Photoshopban (color balance, hue-saturation, brightness-contrast, treshold, levels, curves és hasonlók). A 2. képen egymás mellett láthatóak a színegyensúlyt beállító párbeszédablakok, balra a Photoshopé, jobbra a Gimpé, tökegyformák. A többi eszköznél a helyzet ugyanez. Például a Photoshopnál közös borítékban található a Navigator, az Info meg az Options, a Gimben viszont külön vannak (3. kép). Más: a Photoshopnak van egy Layers, Channels, Paths feliratú panelje, szükségképp a Gimpnek is van ilyen, bár itt ez a Layers menüpontból hívható (4. kép), ami egyébként logikusabb, mint amit a Photoshopban tapasztalunk. Csak persze az már megszokott. Egyébként a path itt is a kiválasztandó terület Bézier-görbével való körberajzolását jelenti, éppúgy, ahogy a Photoshopban.

Ismeretes, hogy a Photoshop egyik nagy erőssége a bedolgozókban (pluginekben) rejlik, szükséges tehát, hogy a Gimpnek is legyenek pluginjei. Természetesen vannak neki, már a telepítő-állomány is szép számmal állít hadrendbe ilyeneket, megjelennek a menürendszerben, elvégzik a dolgukat, például az 5. kép majálisi hangulata is egy plugin beavatkozásának köszönhető. Általában a felhasználó csak akkor tudja meg, hogy a pluginnel volt dolga, amikor az illető modul összeomlik, és lehet olvasni a nevét a gyászjelentésben. Ezek a pluginek természetesen abban is különböznek a Photoshophoz készültektől, hogy ingyenesek, és az interneten bőséggel tenyésznek, magam is letöltöttem vagy két tucatot, mert úgy érzem, hogy illusztráló művészetemben mostanság új korszak veszi kezdetét. Ez azt jelenti, hogy erősödő meggyőződésem szerint túl kell lépnem az egyfejű nők konvencionális, nyárspolgári világán a két- vagy többfejű nők és az esetleg még izgalmasabb képződmények felé. Az első lépéseket már megtettem, művészi útkeresésem egyik korai eredményét a 4. képen fedezhettük fel, a 6. képen pedig a mondanivaló érzékenyebb és elmélyültebb megfogalmazásának példáival találkozhatunk. Csakhogy ezek a dolgok (mármint konkrétan a kétfejű nők) részint a Photoshopban részint a Corel PHOTO-PAINT-ben jöttek létre, a Gimpben csak a világot teremtettem köréjük, mind sürgetőbben jelentkezett tehát az igény, hogy kétfejű nők immár a Gimpben is készüljenek. Ezért szedtem össze mindenféle lehetséges plugint, bemásoltam őket a Gimp plugins alkönyvtárába, ezt követően pedig a Gimp nem indult el többet.

Vannak még itten hibák.

Szokták azt mondani, hogy a Gimp a Linux-világ Photoshopja, de ez a kijelentés nem a Gimpről és nem is a Photoshopról, hanem a Linux-világ önértékelési zavarairól szolgáltat információt. Nem baj, egyszer elmúlik ez is. Ezzel együtt tény, hogy a fontos dolgok megvannak a Gimpben is, sőt olyasmi is van benne, ami a Photoshopban egyáltalán nincs, éspedig szkript-nyelv: bonyolult, riasztó, viszont felettébb hatékony, és mint ilyen, a Gimpet igen különös képződménnyé teszi.

Azért különös, mert első ránézésre normális képszerkesztővel állunk szemben, amit leginkább Photoshopon kiképzett grafikusoknak szántak, mármost a Photoshopon képzett grafikusoknak minimálisan egy közös jellemzőjük biztosan van, jelesül az, hogy rohadtul nem szeretnének Perlben programozni, továbbá Pythonban se és Lispben se.

Aki pedig akar, az az esetek elsöprő többségében nem grafikus, vagyis a Photoshoppal nemigen tud mit kezdeni.

Egyébként örömmel jelenthetem, hogy ezekben a percekben kerítettem egy koktélrecept-programot, ami ráadásul karakteres, konzolon futó, tehát szükségképpen jónak kell lennie.

Viszont ez tök használhatatlan.

Ilyen a világ.

Az új évszázad várható gyönyörei

Fri, 26 Jan 2001 00:00:00 +0000

README 2001. január

Most, amikor Ön, nyájas olvasóm, rápillant erre az oldalra, január vége van, én azonban december első felében, vagyis egy világkorszakkal előbb, a múlt században, mi több, a múlt évezredben írom ezt a jegyzetet, amely ódonságát tekintve Rogerius Siralmas énekétől, a Halotti beszédtől vagy az Ómagyar Mária-siralomtól nem is igen különbözik.

kép: jobbra lent egy önálló DOS gép, mögötte Linux, amögött NT 4.0, és mindezek mögött és alatt a Windows 2000

Hozzájuk képest ugyan derűlátó hangnemben indul, s ennek megvan a természetes oka. A múlékony és csalóka öröm annak szól, hogy Varunán immár négy különböző operációs rendszer működik jó erőben, egészségben (1. kép), ugyan a négyből három tök felesleges, sőt mondhatni, használhatatlan, de ez most nem számít egyáltalán; ami számít, az az, hogy Varuna ezeket békésen futtatja, ahelyett, hogy minden lehetséges alkalmat megragadván gyilkolászná őket a színfalak mögött. Más kérdés, hogy a Word 2000 minden második nap lefagy egy kicsikét, viszont e tekintetben nincs egyedül, mert épp most fagyott le nekem Linux alatt a StarOffice, de nem kicsit ám, hanem nagyon, annyira rútul, hogy a jelek szerint ki kell húznom a virtuális gép virtuális hálózati kábelét a virtuális konnektorból, de sebaj. Ez nem szempont, a cikket úgyse abban írom, hanem a Psion netBookon, jobb a békesség, tehát engem csakis az érdekel, hogy Varunán a finnyásabb operációs rendszerek egyáltalán talpon maradnak-e valameddig.

Úgy tűnik, igen.

kép. A BeOS továbbra sem alternatívája a W2K-nak, viszont barátságos, és még dolgozni is lehetne benne akár

Például a BeOS korábban öt percet nem bírt ki ezen a gépen, most meg oly nyugodtan elvan, hogy már ezt a szöveget is alatta kezdem el írni (2. kép), noha ez nyilvánvalóan marhaság a részemről, hiszen a BeOS-t egyébként nem fogom használni soha. Semmi bajom vele amúgy, sőt elviselhetőbb a társasága, mint egyik-másik Linux disztribúcióé, viszont nem nyújt olyasmit, amivel indokolná, hogy a W2K helyett inkább őt indítsam el. Nem is szólva arról, hogy a BeOS 5 Personal Edition kizárólagos operációs rendszerként, tehát mintegy szólóban fut a gépen, ahogy ez egyébként általában szokás, nálam viszont mostanában az a divat, hogy legalább három rendszer fut egyidejűleg, úgymint a Windows 2000, Windows NT 4.0 és Linux. Értelme, persze, ennek sincs, hiszen az NT nem jobb, mint a W2K, és a Linux se jobb, hacsak nem webkiszolgálót akarok üzemeltetni alatta, de azt momentán nem akarok. Hamarosan le is szedem tehát őket innen, bár tagadhatatlanul impozáns, amikor Varuna több mint 400 megabájt RAM-ot használva két-három virtuális gépet hoz létre, és azokon teljesen valósághű módon futtat különféle operációs rendszereket, illetve a valóságtól csak annyi eltéréssel, hogy az egésznek azért értelme ne nagyon legyen.

Arról van szó mindössze, hogy a virtuális gépek a host meghajtói közül alapértelmezés szerint csak a flopit meg a cédét látják, és természetesen a saját - virtuális - rendszerlemezüket. Poláris ellentétben a kedves BeOS-szal, amely a VMWare virtuális gépeihez hasonlóan ugyancsak egy nagy bazi fájlba van csomagolva, viszont képes a faluja határainál messzebbre tekinteni, s a megpillantott meghajtókat egyszerre föl is mountolja, ha úgy akarom. A VMWare virtuális gépeinek ezzel szemben már a teremtésük első szakaszában ki kell osztanom a nekik szánt meghajtó(ka)t, mert utána aztán semmi változtatás, ha pedig csakugyan kiosztottam, a virtuális gép elindulásakor kapok egy üzenetet, amely szerint a valódi (nem virtuális) SCSI lemezek beillesztése még kísérleti jellegű. Az 1024 cilindernél (nagyjából 8,4 gigánál) kisebbeknek működniük kell a virtuális gépben, vagy másodlagos lemezként (?), viszont valószínűtlen, hogy dual-bootolni tudjak róluk (nem is akarok), ez kiváltképp akkor nem fog menni, ha a hostnak nincsen BusLogic BT-958 kontrollere, amit a VMWare munkaállomás emulál. Ezt a blablát mindig újra és újra elolvasom, a lényeg viszont az, hogy a virtuális gépem látja a saját rendszerlemezét, ami maximum 2 gigabájt, valamint a flopit meg a cédét, semmi többet, ezzel pedig sokra nem megyek. A gyakorlatban egyébként az szokott történni, hogy például az NT-t futtató virtuális gép egészen úgy fest, mintha a C: mellett volna neki egy D: meghajtója is, ám amikor az NT állománykezelőjében oda kattintok, az Explorer kiakad és újraindul; DOS gépnél az van, hogy a DIR parancs egy üres meghajtóról referál, állományok nincsenek rajta, és mérete sincsen nekije egyáltalán. Egyébként a 2.0.3 verziószámú VMWare-t futtatom, ez állítólag a RedHat 7 telepítésére is nagyon fel van készítve - tapasztalataim szerint egyébként némelyik Linux-disztribúció telepíthető virtuális gépen, némelyik nem annyira. A többség azért igen, a RedHat pedig kiváltképp. Most tehát végre futtathatnék egy olyan Linux-változatot, amelyik a beavatottak szerint baromi nagy, lomha és tele van hibával, de hát a fentebb jelzett körülmények mellett még ebben se találnék igazi örömet. Ezzel szemben kezd érdekelni a FreeBSD, mint olyan Unix alfaj, amely akár egy 386-oson is elindul, ha rajta legalább 16 M RAM-ot talál, bár ahogy ezt most írom, kezd rémleni, hogy a Linux is így kezdte valamikor, nagyon free volt, kis hardverigényű és ügyes. Csak persze később diktálni kezdett a piac logikája, mely szerint a felhasználók abszolút többsége buta felhasználó, s mint ilyen, nagy testű és lomha operációs rendszereket vásárol, szükségképp a pénzügyi siker érdekében effélét kell gyártani, azaz megszületett a nagy, mohó és lomha Linux. Más kérdés, hogy ehhez hasonló rendszer már elég régóta van a piacon, Windowsnak hívják, igen jól be van járatva, egyébként pedig a Windows 2000 nevű változata a maga műfajában garantáltan verhetetlen. Ha tehát a FreeBSD is belekerül egy vörös kalapba, akkor lehet, hogy onnan a végén őt is kisnyúlként húzzák elő, de hát egyelőre nem ott tartunk, a FreeBSD most még szabad, szép és amatőr. Prímán megfelel például egy intranetkiszolgáló operációs rendszereként, cégünknek (a kétfős Arakart Bt.-re gondolok) pedig már égető szüksége volna vállalati intranetre, hogy az alkalmazottak tömegei mindig megtalálják azt az információt, ami rájuk tartozik. Ehhez nyilván kellenek hardvereszközök, úgymint valamilyen kiszuperált számítógép, amiben éppenséggel nem szenvedünk hiányt, a szoftverháttér (rendszer + alkalmazások) egy magyar FTP kiszolgálón is föllelhető, ezen felül már csak egyetlen dolog kell, az a fajta nagy ívű és távlatos menedzseri szemlélet, amit én mindig is őszintén csodáltam önmagamban. A többi kézügyesség dolga csupán, ami azt illeti, már el is kezdtem letöltögetni a rendszerkomponenseket, amikor történt egy apróbb galiba.

December tizenkettedike délelőttjén szemlét tartottam az Élet és Irodalom szerkesztőségében (ez egy irodalmi és politikai hetilap, ahol engem valami okból főszerkesztő-helyettesként tartanak nyilván), a szemle keretében megállapítottam, hogy az állomány a helyén van, hadrafoghatósága megfelelő, miközben az osztályharc napról napra élesedik. Ezt követően visszatértem parancsnoki bázisomra, bekapcsoltam Varunát, ő pedig rendszerlemezt követelt tőlem, jelezve, hogy a C: meghajtóról nem tudok bootolni, továbbá sejtetni engedte, hogy ilyen jelű meghajtóm nagy valószínűséggel nincs is egyáltalán. Lehet hogy volt, de mostanra elvitte a cica, ne keressem, inkább nyugodjak meg, a cica ismeretes módon ilyen.

Beraktam a W2K cédét a meghajtóba, elindítottam a javítókonzolt, beírtam, hogy DIR, s azt a jövőbe mutató választ kaptam, hogy “An error occurred during directory enumeration.”

Természetesen ezt írta ki másodjára is meg harmadjára is, így be kellett látnom, hogy ez az út nem vezet tovább.

Szerencsére egészen pompás ötletek voltak még a tarsolyomban, késedelem nélkül fel is használtam a legjobbikat, amennyiben beírtam, hogy chkdsk. Ettől a rendszer is komolyra fordította a szót, mondván, hogy “The volume appears to contain one or more unrecoverable problems.” Tehát az előbb csak hiba történt a könyvtárak előszámlálása közben, most meg már helyrehozhatatlan károsodások vannak a meghajtómon, hová jutunk, ha ez így megy tovább? Más út pedig nemigen mutatkozik. A W2K szokványos javítóeljárása, kipróbáltam, nem működik, sőt azt láttam közben, hogy a W2K szerint egyetlen merevlemezem van, a Quantum Atlas IV 18 WLS Ultra2-LVD, ami egyébként a sorban a második. E szerint az első, egy IBM DDRS-34560D meg se mutatja magát neki.

Megnézem a BIOS előtt bejelentkező SCSI utilityvel, eszerint az IBM lemez igenis létezik és nincs rajta semmi hiba. Minthogy vesztenivalóm már nemigen van, megpróbálom a javítókonzol segélyével rendbe hozni a bootszektort, valami történik is, utána azt látom, hogy a c:-n nincsen semmi, a szabad terület 1235 mega, ami viszont ennek a meghajtónak kábé az egynegyede. A W2K telepítője avval árnyalja a képet, hogy szerinte a c:-n van egy 2047 megás partíció, ebből 1235 M szabad, a lemez további része pedig particionálatlan. Meglevő Windowst persze nem lát, ha pedig nincs Windows, akkor telepítünk egyet, ahogy mindig is szoktuk, nem probléma, azt a Product key nevű, öt-ször öt karakterből álló jelcsoportot, amit installálásnál be kell írni, hovatovább fejből tudom, úgyhogy gond egy szál se.

És mellesleg közben a netBookon írom ezt az újabb rémtörténetet, ugyanis napokon belül elutazom, s ennek addigra le kell adódnia a tekintetes redakcióban, hogy nyájas olvasóm január végén kézhez vehesse. Közben persze tudom, hogy nyájas olvasóm ezt az egészet nem fogja elhinni, minek is hinné, ember nincs ezen a földön, akivel nap nap után az történne, ami velem szokott, szükségképpen az egészet csak kitalálom.

Pedig dehogy. Mint már megírtam, új fényképezőgépem azzal kezdte a pályafutását, hogy lefagyott, ő ugyanis digitális fotóapparát, tehát valójában célszámítógép, s mint ilyen, lefagy. A mobilom is új, nyúlok érte a minap, látom se kép, se hang, lefagyott. A telefon ugyanis számítógép, tehát, ahogy a szervizben is megerősítették az idevágó nézeteimet, az a normális, ha lefagy. Egyébiránt mind több és több köznapi használati tárgyba kerül memória és valamifajta processzor, ezek a tárgyak így számítógéppé lényegülnek át, ergo lefagynak. Például egy cipőkanál akkor tekinthető korszerűnek, ha képes arra, hogy időnként lefagyjon és ennek megfelelően a cipőt úgy félúton blokkolja az ember lábán, se le, se föl. Erre nyilván születik is majd egy fogalom, én a crash-enabled kifejezést javasolnám, lesz crash-enabled villanyborotva, kávéfőző, sőt talán sörnyitó is. Utóbbit még nem igazán tudom elképzelni, de például a lefagyott hűtőszekrényt igen, ez nyilván nem a tartalmát fagyasztja, hiszen ha azt fagyasztaná, akkor olyan volna, mint egy le nem fagyott (= ócska, korszerűtlen) hűtőszekrény; ezzel szemben a lefagyott hűtő (konyhai célszámítógép) először is kulcsra zárja az ajtaját, majd a benne tárolt élelmiszereket kiolvasztja és felhevíti. Ebben különbözik például a lefagyott mikrosütőtől, ami nemcsak felhevíti, hanem teljes egészében elhamvasztja a vacsorámat, a lefagyott dugóhúzó addig hatol befelé abba, ami előtte van, míg a föld túloldalán a felszínre nem bukkan megint, a lefagyott óvszerre vonatkozólag pedig tessék kreatívan találgatni.

Az új évszázad várható gyönyöreiről egyelőre ennyit, most vissza az unalmas jelenbe.

Derék netBookom még mindig normálisan működik, vele csupán annyi a gondom, hogy cédémeghajtót nem lehet kapcsolni hozzá, mint ezt a múlt században már megfogalmaztam (README.DEC/2000), és esetleg még az, hogy a szövegszerkesztője a saját formátumán kívül csak pőre szövegállományt állít elő. Mellesleg a Psion 3.x sorozat gépeiben a szövegszerkesztő tudott RTF-ben menteni, úgyhogy a jelen állapot nem igazán tűnik jogosultnak.

kép. A Papyrus párbeszédablakait nyitva hagyhatjuk, így nem kell újra meg újra előszedni őket, másrészt így jobban hasonlít egy igazi kiadványszerkesztőre, és nyilván ez volt a cél

Kivált most, miután találtam egy apró és ügyes irodai alkalmazás-csomagot, annyira aprót és annyira ügyeset, hogy Psionon is futhat-na akár. Letölthető telepítőállománya kevesebb mint két megabájt, telepítés után pedig 4584769 bájtot foglal el a merevlemezen. (Ha jól emlékszem, ebben a műfajban utoljára a DOS alatt futó Microsoft Works volt ekkora, pedig az némiképp kevesebbet tudott, nekem legalábbis, úgy rémlik, akadtak gondjaim vele.)

Úgy hívják, Papyrus 8.23, valójában egyetlen alkalmazás, mármint egyetlenegy EXE állomány, az csinál mindent: alapváltozata szöveget szerkeszt (a 3. képen az ezzel kapcsolatos cuccai vannak kipakolva), valamint kiadványszerkesztői és táblázatkezelői szolgáltatásokat nyújt, kibővített változata a másik kezével relációs adatbázisokat teremt és gyámolít. Az alapváltozatot úgy hívják, hogy “Papyrus WORD word processor, DTP and integrated spreadsheet”, ára 99 dollár (Win 95/98/ NT/2000, TOS vagy OS/2 alá), ugyanez adatbázis-kezeléssel a “Papyrus OFFICE Version 8 »HyperOFFICE« (= Papyrus WORD word processor, DTP, integrated spreadsheet + Papyrus BASE database)”, ahogy a gyártó weblapján olvashatjuk, ára pedig 149 dollár, azaz sok. Ha viszont volna nekem egy régi, kis teljesítményű és ráadásul OS/2-t futtató noteszgépem, akkor ennyit habozás nélkül lepengetnék érte, az EPOC alá írt változatért (ami, persze, nem létezik) akár többet is. Ha tudniillik nem a Microsoft Office 2000 Premiummal akarjuk összehasonlítani, akkor hamar belátjuk, hogy a Papyrus a maga módján egész ügyes.

kép. A Papyrusban a kijelölés nem szükségszerűen folyamatos, hanem tetszés szerinti számú részből áll, amelyek természetesen egyszerre kezelhetők

Praktikus vonásainak egyike a nem folyamatos blokk. A control nyomva tartása mellett egyszerre több helyen jelölhetem ki a szöveget, akár minden második szavát is, ha úgy esik jól (lásd ezzel kapcsolatban a 4. képet), majd a kijelölt részeket egy mozdulattal módosíthatom. Más: a Search/Replace párbeszédablakból egyszerre kijelölhetem mondjuk a “vízidisznó” szó valamennyi előfordulását, a Text Style panelből minden boldot vagy minden H4 stílust, a Font panelből mindazt, ami, mondjuk 12 p. Times New Romanra van formázva a dokumentumban - vagy a dokumentumnak egy előzetesen meghatározott szűkebb tartományában, az úgynevezett Marking Range-ben, amit egy beugró menüből is definiálhatok (lásd az 5. képet). Azaz dönthetek úgy, hogy jelölődjék ki a “vízidisznó” szó valamennyi előfordulása, de csak a nyolcadik oldal elejétől a második fejezet végéig, máshol nem. Ez bizony a legkevésbé sem tipikus szolgáltatás, tehát a Papyrus szövegszerkesztő erényeit egy legyintéssel nem intézhetjük el.

kép. Szabálytalan körvonalú képek körbefolyatására nincs mód, viszont a kép tehető a háttérbe, a szöveg mögé

A szűkebben értelmezett szöveg határain kívülre vezet az egyik panelje (a Papyrus szóhasználatával “jegyzettömbje”), amire az van írva, hogy Document Statistics. Effélével majd mindenhol találkozhatni, csakhogy itt most sokkal többről van szó. Hét lapból áll a panel, az egyik lapon látjuk, hogy hány oldal/bekezdés/sor/szó/betű alkotja a dokumentumot, két lap felsorolja a stílusokat, amelyek innen törölhetők vagy kijelölhetők, egy lapon a könyvjelzők szerepelnek, egy másikon a linkek, mert a Papyrus korántsem mellékesen HTML szerkesztő is. Ámde a linkeket nemcsak felsorolja a panel, hanem ellenőrzi is, és szükség esetén a hibákat kijavítja. Van még két lap, ezek a levilágítás előtt válhatnának igen hasznossá, már ha a Papyrussal készített művet profi nyomdába lehetne hurcolni (éppenséggel lehet, csak értelmetlen), egyiken a használt fontokat látjuk, a másikon pedig a képeket. Ez utóbbiak e lap segítségével kereshetők és esetleg törölhetők is.

kép. Egy közlekedésfejlesztési koncepciót tárgyaló vitaanyag illusztrációi a Papyrus képkatalógusában

Mellesleg a dokumentumokhoz tartozik egy képadatbázis, ha egyszer beraktam valahova egy képet és rögtön ki is hajítottam, a kép attól még benne maradhatott a katalógusban (lásd a 6. képet), itt bármikor megnézhető, kiderül róla, hogy használtuk-e már vagy még soha, megtudjuk az állomány nevét és méretét, a kép színmélységét és méretét, természetesen további képeket kereshetünk vagy vehetünk föl a katalógusba etc.

Ami a DTP-t illeti, azt azért tisztán kell látnunk, hogy ez itten nem egy QuarkXpress, még kevésbé egy InDesign, viszont különféle vállalati brosúrákat rendesen és főleg egyszerűen meg lehet csinálni vele. Például a grafikai objektum valamennyi lehetséges tulajdonsága egy helyről, az Object Properties nevű panelről vezérelhető (7. kép), a képet innen méretezhetjük, pozicionálhatjuk, elforgathatjuk, bekeretezhetjük, linket kapcsolhatunk hozzá stb., de ugyanebből a panelből fogjuk meghatározni a címet befoglaló szövegbox tulajdonságait is.

A kiadványszerkesztés kulcsfogalma a mesteroldal, és ezt a kulcsfogalmat a Papyrus ismeri. Egy-egy kiadványon belül több mesteroldal használható, lehet rajtuk hasábkiosztás, fejléc, lábléc, grafikák, háttérképek, és minden egyéb, ami egy mesteroldalon lenni szokott. Textboxok is, természetesen, bár ezeknek az alkalmazása a Papyrusban nagyobbrészt opcionális, kezdetleges és fölöttébb nehézkes, úgyhogy igényesebb kiadványt nem tanácsos tördelni vele. A Fedél nélkült, azt igen.

kép. Útijelentés egy illusztrált vállalati brosúrában

Persze ez alapjában mégiscsak irodai csomag, s e minőségében van egy további érdekessége, amit ő HyperOFFICE linknek becéz. Arról van szó, hogy bármilyen szövegben létrehozhatunk linkeket, amelyek adatbázis-rekordokra mutatnak, sőt a link keresési műveletet is indíthat az adatbázisban, tehát lehetséges, hogy a link minden aktiválásánál más-más tartalmú (frissített) lista bukkanjon elő. Ez utóbbinak a hasznosságát nem látom tisztán, viszont a HyperOffice link alapesete különféle jegyzetapparátusok, indexek, tárgy- és névmutatók előállításához elég hatékony eszköznek látszik. Kevésbé lényeges, viszont jópofa, hogy az elektronikus dokumentumokra sárga tapadócédulákat lehet ragasztani, ezek révén a munkatársak fontos üzeneteket válthatnak egymással, ahogy ez a 8. képen is látható.

kép. Lajos azóta vissza is jött

A Papyrus elvben URL-eket is meg tud nyitni, a gyakorlatban lefagy, ha ilyesmire buzdítom, egyébként gőzöm sincs, mért kéne egy szöveg- és kiadványszerkesztőnek botcsinálta böngészőként működnie, vagy pláne komplett webállomásokat letöltenie, amikor e célokra profi és ingyenes alkalmazások forognak közkézen. Lehet, hogy az utóbbira, tehát komplett webállomás letöltésére képes, lehet, hogy nem, de ez annyira indifferens, hogy ki se próbálom.

Fontosabb ennél - és cseppet se előnyös -, hogy néha roppant nehéz kideríteni egészen alapvető dolgokat, például azt, hogy mitől beljebbeződnek majd a bekezdéseink első sorai, és általában nem túl nagy öröm, hogy a dolgok nem ott vannak, ahol szerintünk lenniük kellene, így például a funkcióbillentyűk átdefiniálására szolgáló eszközsávhoz a Paragraph menün keresztül férhetünk hozzá, de hát most mi nem kritizáljuk a Papyrust, hanem csupán rácsodálkozunk. Német fejlesztés, soha még hasonlót nem láttunk, most tátjuk a szánkat, hát persze. Egy “DTP” program, ami nyomdai előkészítésre egyáltalán nem használható, ezzel szemben korrigálni tudja azt a pontatlanságot, amivel a mátrixnyomtatók a perforált szélű papírokat kezelik. Másfelől viszont diktálni lehet neki, már ha a gépen az IBM ViaVoice telepítve van, az ember tehát leül, és lassan, tagoltan, érthetően tollba mond. Közben olyanokat szúr közbe, hogy “effect italic”, meg hogy “delete word” (ha tíz szót kell törölni, akkor nyilván tízszer: delete word, delete word, delete word…), sőt olyat is, hogy “paragraph style heading three”, meg hasonlókat, a végén pedig “stop dictation”, és elégedetten hátradől.

Másfél órába se tellett, és máris elkészült egy olyan munkával, ami egyébként kábé tíz perc lett volna, viszont úgy nem kellőképp trendy, meg nem is eléggé költséges. Haladnunk kell. Aki megáll, lemarad. Kár, hogy diktálni olyan rohadt fárasztó dolog, a billentyűket, ugye, veri az ember egész álló nap, és semmi baja, de két óra diktálástól teljesen kivan. Nem baj, majd hozzászokik. Egyébként az a szöveg, amit a gép a diktálás után beírt, úgyis tele van hibával, ki kell javítani, amíg javítja, pihen.

Ezzel együtt úgy gondolom, a világ nem mostanában hibbant meg, hanem azóta bolond, amióta fennáll. Csak ez korábban sohase volt ennyire nyilvánvaló.