Rám köszönt az aranykor avagy a Matáv beköt

Tue, 27 Mar 2001 00:00:00 +0000

README 2001. március

Február második felében jártunk, vasárnap hajnal volt, valamivel napkelte előtt, amikor az éjszaka rémei még jó erőben érzik magukat, a csendesnek és üresnek látszó lakás valójában ártó szellemektől hemzseg, láthatatlan kísértetek ólálkodnak a hallban, és démonok lapulnak a zongora alatt.

A legkevésbé jó alkalom arra, hogy a számítógépet piszkáljuk, ha mégis felébredne az ember, és úgy érzi, nem sikerül újra elaludnia, csapjon be egy deci szilvapálinkát, attól majd sikerülni fog.

Nem volt otthon szilvapálinkám, sőt semmi egyebem, ez lehetett a baj. Informatikával foglalkozó magánszemély mindig tartson tömény alkoholt a háznál. Vagy legalább sört, vagy akármit. Továbbá egy civilizált közép-európai polgár vasárnaponként a tűzhelyen gyöngyöző húsleves illatára ébredjen, valamikor úgy délelőtt tíz után. Nem pedig éjszaka.

Utólag, persze, mindig bölcs az ember, de most még nem tartunk ott. Most még éjszaka van, s én bekapcsolom a gépet, belépek az internetbe és le akarok tölteni valamit. Mentségemre szolgáljon, hogy hétvége van, és tapasztalataim szerint hétvégén a háló nagyon lelassul, napközben vagy pláne este jóformán használhatatlan. Hajnalban oké. Igaz, holnap jön a Matáv embere és létrehozza az ADSL kapcsolatot, miáltal is méltatlan személyem és említésre se méltó vállalkozásom végérvényesen és visszavonhatatlanul az informatika aranykorába lép.

kép

Holnap kilenc és egy között.

Már ha a Matáv embere csakugyan eljő.

De mért ne jönne, ha megígérte, kérdem magamtól. Ez neki a dolga, nem igaz?

Az éden kapujában

Elindítom a BullsEye-t, ő megkérdezi, keresheti-e önmaga újabb verzióját, kegyes vagyok hozzá, azt mondom, igen. Talál is ilyet, de vajon letölteni, installálni szabad-é neki? Megint csak igent mondok, s ezzel ezt a napomat már sínre is raktam. Ebből ugyanis rendszer-újratelepítés lesz, noha én ezt még nem tudom.

kép

Egyelőre csak kék halál van, valami olyasféle indokkal, hogy „unexpected kernel mode trap”. Zivataros múltamból ilyenre nem emlékszem, sőt, ami azt illeti, kék halál is rég volt, amióta Varunát rendbe hozták, egyet se láttam.

De íme van megint.

A rendszer újraindul, utána semmi. Amint a BIOS a Windows 2000-nek adja át a terepet, csönd lesz és sötét.

Megint újraindítok, a javítókonzolról lecsekkelem a C: meghajtómat, de az rendben levőnek látszik. Megint újraindítok, azt mondja, hogy ellopták a boot.ini-t. Aztán kirak egy szép, keretes üzenetet:

Isass.exe - System error

Security Accounts Manager initialization failed because of the following error:
The security ID structure is invalid. Error Status: 0xc0000078. Please click OK
to shutdown this system and reboot into Safe Mode, check the event log form
more detailed information.

Újraindítok, Safe Mode, de ez az üzenet persze akkor is megjelenik. Nyomok egy Escape-et, újraindul.

Azt mondja, hogy Isass.exe - No Disk. There is no disk in the drive. Please insert a disk into drive \Device\Harddisk2\DR6.

kép

Megint nyomok egy Escape-et, újraindul.

Most akkor megnézzük, mi az istennyila ez. Próbálom a javítókonzolt, valami haladás csak van, mert most kéri tőlem az adminisztrátori jelszót. Előbb nem kérte. Beírom, nem fogadja el, beírom még egyszer, akkor se fogadja el. Talán nem is ez az? Beírom a másik lehetséges variánst, azt se fogadja el.

Így szórakozunk egy darabig, de ő csak kitart azon véleménye mellett, hogy hülye vagyok és elfelejtettem a jelszavamat. Amiben mellesleg még igaza is lehet, ámde ezt már nemigen fogjuk megtudni. Közben kivilágosodott, és egyre kevesebb a reményem arra, hogy ezt a telepítést valaha is használni fogom.

Úgyhogy csinálunk egy másikat.

Negyvenkilenc nap telt el az esztendőből anélkül, hogy az operációs rendszert egyszer is újratelepítettem volna. Igaz, hogy ebből fél hónapig nem voltam itthon, ám akkor is nyilvánvaló, hogy ez immár tarthatatlan.

kép

Fél hétkor frissen, kipihenten nekifogok, megy ám ez, mint a parancsolat, közben felhozom az újságokat, felteszek egy kávét, még ki se főtt, és lám, a rendszer már a helyén. Már a vírusirtót pakolom fölfelé, aminek persze a világon semmi értelme nincs, ezt a gépet nem kell külső csapásoktól, ármánytól, veszedelemtől óvni, merthogy ez a gép maga a csapás, az ármány és a veszedelem. És persze nincsenek rajta fontos információk, nincs rajta az életművem, nincs rajta jóformán semmi.

Azt a semmit óvom most a vírusok ellen, noha közben látom, hogy víruskeresés közben is beáll a kék halál. Ezzel együtt nemcsak vírusirtót teszek föl, hanem védőgátat is, a népszerű ZoneAlarmot, aztán persze a PsiWin 2.3.2-t, ami immár a Windows 2000-rel is működik, miáltal a netBookot problémamentesen tudom Varunára backupolni. Ez nagyjából olyan, mintha a biztonság kedvéért a motorháztetőn hagynánk az autó tartalékkulcsát, arra az esetre, ha elveszítjük a másikat. Szerencsére megy ez fordítva is, ami Varunán fontos volt, az már rég a netBookba dugott CompactFlash kártyák valamelyikén található, a továbbiak pedig eleve ott jönnek létre. Most ez speciel nem igaz, most Varunán írok, minthogy találtam egy jópofa ingyenes szövegszerkesztőt, egyébként már inkább a netBookra áll rá a kezem. Hogy odaszoktam, az nyilván nemcsak a netBook érdeme, hanem a Varunán gyakorlatilag szüntelenül zajló sajnálatos eseményekből következik, de persze a netBook más élmény, más létszemlélet, másfajta világkép.

kép

A pécé a végtelen variálhatóság vagy másképpen a végtelen szabadság birodalma. Veszek egy házat, egy alaplapot, meghajtókat, videokártyát, monitort etc., összedugdosom, olyan gépem lesz, amilyet akartam. Teszek rá oprendszert, mindenféle alkalmazásokat, piszkálom, örülök neki, jól elvagyunk.

Dolgozni nyilván nem ezen fogok.

Dolgozni akkor lehet, ha az ehhez szükséges eszközállományt egyben megvettem valakitől, és ha beáll a krach, akkor hívom a sárga cédulára felírt számot, Józsi, gyertek, leállt a mosoda.

Józsi pedig jön, és gyorsan rendbe rak mindent, ellenkező esetben jól lebarmolom.

A netBook tipikus felhasználója nagyvállalati környezetbe illő megoldáskészletet vásárol, és ez nyilván jó neki. Én szélsőségesen nem-nagyvállalati környezet vagyok ugyan, ezzel együtt a netBook, mint olyan rendszer, amelynek minden porcikája ugyanonnan jön, nagyon békességes hangulatba bír ringatni, mert azt tudom, hogy ha bármi problémám volna a netBookkal, hívnám a Psiont, és ők tennének is valamit. Ha viszont van egy még oly jó istállóból való pécém, és az kezd beinteni, ki a francot hívhatok? Ha szoftveroldalon kezdek reklamálni, és csakugyan súlyos a helyzet, akkor rá fognak mutatni, hogy ez hardverhiba, és ebben még igazuk is lesz, mert hát csaknem bizonyosra vehető, hogy a hardver csakugyan kakis. Ha viszont hardveroldalon kopogtatok, akkor ki fog derülni, hogy szoftverhibával állunk szemben, végül ott állok a kettő között, a gép meg vagy működik, vagy nem működik, pont, mint az én Varunám.

kép

Hát ezért van az, hogy számítógépért nem szívesen adok pénzt, de ha mégis muszáj, akkor nagyon szenvedek.

Illetve most szemet szúrt valami, persze mire ez a szöveg a nyájas olvasó elé kerül, addigra akármi történhet, például megszűnhet a Sun, viszont egyelőre túl friss hírről van szó. Ízlelgetem.

Sun munkaállomás ezer dollár alatt. Tehát kevesebb, mint háromszázezer forintért.

Ennyiért áruházi pécét lehet venni, félúton a zöldséges pult és a leárazott malajziai békaember-uszonyok között. Most pedig Sun munkaállomás, ami mindeddig oly távol esett az éhenkórász adóalany lehetőségeitől, mint mondjuk a hajléktalanszálló törzsközönségétől a magánrepülőgép beszerzésének a gondolata.

És lám.

kép

Jó, az a háromszázezer a gyakorlatban nem háromszázezer, mert először is, ugye, nincs benne a monitor, bár a 19 hüvelykes Hitachi CM753ET, amit most bámulok, egy darabig még kitart. Másodszor külön pénz a SUNPCi társprocesszorkártya, tehát a pécé, ami a Sun munkaállomáson belül működik. Ha valami okból mégse volna világos a nyájas olvasó számára, miről is van szó, részletezzük. Tehát a Sun Blade 100 munkaállomás egy 64 bites UltraSPARC processzorral ellátott, Solaris 8-at futtató kütyü, maximum 2 giga RAM-mal. Nem pécé. Viszont bele lehet nyomni a SUNPCi kártyát, amin egy 600 megahertzes Celeronnak megfelelő processzor és maximum 512 megabájt RAM lehet, és akkor a munkaállomásunkban van egy külön pécé, amin futhat, mondjuk, a Windows 2000, mégpedig a Solarissal egyszerre. A pécé és a munkaállomás a perifériákon megosztozik, bár külön monitoruk is lehet, a Solaris és a Windows között adatokat lehet mozgatni a vágólapon át.

A Sun Blade 100 munkaállomás éppúgy egyetlen helyről jön, ahogy egyetlen helyről jött a netBook. Ugyanabból a családból való a grafikus kártya, az alaplap és a processzor, az egészet a Sun gyártotta, de a Suné az operációs rendszer is meg a komplett – és ingyenes – irodai programcsomag is. Ha tehát valami nem működik, akkor nem Mari néninek vagy Béla bácsinak kell eldöntenie, hogy ez mostan hard- vagy szoftverhiba-e, hanem kihívjuk a duguláselhárítókat, rámutatunk a jószágra, azt tessenek újrabőrözni, nekem mindegy, hogyan.

kép

Hajszálra, mint a netBook esetében, csak persze a Sun Blade 100 teljesítménye nagyságrenddel magasabb, mint amire valójában szükségünk van, ennek a gépnek ugyanis tervezés, modellezés, szimuláció, animáció, meg ilyesmi volna a feladata, nem pedig szimpla szövegszerkesztés, de annyi baj legyen.

Ugyanakkor egy külön kártyán előáll egy szokványos pécé, ami futtatja a PsiWint és így szót ért a netBookkal, emellett tudja olvasni mondjuk az Encyclopædia Britannicát vagy az Országgyűlési naplót, illetve amire Windows alkalmazásokat pakolhatok föl, és nézhetem, amint összeomlanak.

Végezetül pedig holnap ADSL kapcsolat fog itten létesülni, de sajnos a végpont a szerencsétlen Varuna lesz. Ami annyit jelent, hogy valójában akkor és csakis akkor lóghatok a hálón, amikor ő éppen működik. Ha viszont egy Sun munkaállomás köt engem össze a világgal, akkor, kérem tisztelettel, itt van a totál high-tech, a Kánaán, meg minden nyavalya.

kép

Túl szép, hogy igaz legyen.

Még mindig az éden kapujában

Másnap tőlem szokatlanul korán kelek, mert ugye jön a Matáv embere és létrehozza az ADSL kapcsolatot, miáltal is méltatlan személyem és említésre se méltó vállalkozásom végérvényesen és visszavonhatatlanul az informatikai korszakba lép, ahogy ezt föntebb már beharangoztam volt. A munkaasztalomon és körülötte rendet próbálok csinálni, sőt takarításra emlékeztető mozdulatokat teszek, minthogy takarítónőm nincsen, pedig nagyon kéne, szóval eltávolítom a gép körül felgyülemlett kacatokat, a hátramaradó pormacskákat pedig, amelyek az érdemi munkát nézetem szerint nem akadályozhatják, tetszetős alakzatokba rendezem.

Utána bekapcsolom a gépet, amely egyből a kék halál karjaiba ájul, aztán még egybe, majd még egybe. Előbb „unexpected kernel mode trap”, aztán „kmode exception not handled”, aztán nem találja a registryt. És e gép hátán akarok én az informatikai paradicsomba belovagolni.

Téboly.

Közben a Sun Blade 100-ra vonatkozólag is belém hasít a kétely, mert hát honnan veszem én, hogy a Matávnet Solaris alatt is létrehozza nekem az ADSL kapcsolatot? Ezen rágódom egy keveset, aztán úgy döntök, hogy nyilván létrehozza, mért ne hozná létre, mért akarhatna engem a Matávnet a Windows alá kényszeríteni.

Különben is, mindjárt itt lesz az emberük, majd megkérdezem.

De az ember nem jön.

Akkor hát gyurmálom ezt a szöveget tovább, éspedig a szerencsétlen Varunán, noha némileg idegesítő írni rajta, mert sohase tudható, mire készül, lehet, hogy a következő pillanatban örökre elcsendesedik, lehet, hogy lángba borítja a hetedik kerületet és az is lehet, hogy kirobbantja a harmadik világháborút. Persze az is lehet, hogy semmi se történik, megírom a cikket és annyi, bár ez a legkevésbé valószínű. Mindenesetre van az a jópofa ingyenes szövegszerkesztő, amit föntebb már említettem, jelesül a RoughDraft 2.0, ennek pedig létezik egy megnyugtató szolgáltatása, hogy tudniillik az összes nyitott állományról folyamatosan biztonsági mentést készít egy hajlékonylemezre. Ha tehát Varuna végképp a téboly örvénylő mélységeibe hanyatlik, a szöveg akkor is megmarad, föltéve, hogy a lemezt lángvágó segítségével el lehet a meghajtóból távolítani.

Egyébként a RoughDraft (magyarul piszkozat) érdekessége az, hogy irodalmárok, sőt kifejezetten szépírók számára készült. Három üzemmódja van, normál, forgatókönyv és színdarab/rádiójáték, ebből a másodikat látjuk az 1. képen

Továbbra is az éden kapujában

Most pedig lássuk a cselekmény másik szálát: ott az a helyzet, hogy a Matáv embere nem jött egyáltalán. Arról volt szó, hogy kilenc és egy között fog nálam felbukkanni, de ő nem bukkant fel, később se bukkant fel, és nem is telefonált.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed telefonál. Van nekem szerződésem, űrlapját letöltöttem annak idején a Matávnettől, kitöltöttem, aláírtam, elfaxoltam nekik, ők is aláírták, visszafaxolták, van rajta ügyfélszám, és van telefonszám is, hívom. Elmondom, hogy ekkorra ígérték, nem jöttek, nem is telefonáltak, a hölgy végighallgat és azt javasolja, hogy hívjam az 1212-t, amikor az automata felveszi, nyomjak két nullát, aztán adjam elő ezt az egészet megint. Azt nem mondja, hogy bocsánat, vagy hogy elnézést, vagy hogy nagyon sajnáljuk, de mért is mondaná, tudja, hogy tudom, hogy nem sajnálja, hiszen ha minden nap minden órában csakugyan sajnálná azt, amit az ő helyében egyébként sajnálni illene, akkor gyógyíthatatlan kedélybetegként ülne a zárton és így velem se beszélhetne egyebek között.

Hívom tehát az 1212-t, két nullát nyomok, jutalmam zeneszolgáltatás, majd hosszú percek múltán kedves női hang.

Elmondom, hogy ekkorra ígérték, nem jöttek, nem is telefonáltak, a hölgy végighallgat, és azt javasolja, hogy hívjam a 462-1200-t, ott kérjek egy műszaki kapcsolattartót, aztán adjam elő ezt az egészet megint. Azt nem mondja, hogy bocsánat, vagy hogy elnézést, vagy hogy nagyon sajnáljuk, de mért is mondaná, tudja, hogy tudom, hogy nem sajnálja, hiszen ha minden nap minden órában csakugyan sajnálná azt, amit az ő helyében egyébként sajnálni illene, akkor gyógyíthatatlan kedélybetegként ülne a zárton és így velem se beszélhetne egyebek között.

Hívom tehát a 462-1200-t és kérek egy műszaki kapcsolattartót. Mindent előadok neki, viszonzásképpen nem tudom meg, hogy mi az a műszaki kapcsolattartó és hogyan tartja a műszaki kapcsolatot, ezzel szemben nyilvánvalóvá válik számomra, hogy ez az én műszaki kapcsolattartóm jó humorérzékű, vidám ember, válaszaiból őszinte derű sugárzik, végül elkéri a telefonszámaimat, vezetékeseket is, mobilt is, szerelőt keres, visszahív. Amilyen gyorsan csak lehet.

Azt persze ő se mondja, hogy bocsánat, vagy hogy elnézést, vagy hogy nagyon sajnáljuk etc., de én nem is várok ilyesmit tőle, hanem békésen írom ezt a szöveget tovább.

kép

Még annyit a RoughDraftról, hogy ez az alkalmazás gyakorlatilag mindenhez billentyűkombinációt rendel, ugyanis a fejlesztője (aki, mint mondtam, gyaníthatóan maga is író) feltételezi a szépíróról, hogy a billentyűkombinációk használatának a menüzéssel-egerészéssel szembeni előnyét akkor is képes belátni, ha egyébként csakugyan hülye. Persze mondjuk az AutoWord lista készülhetne úgy is, hogy a szövegből egérrel áthúzgáljuk oda az eltárolandó szavakat, ez nagyon szemléletes volna, meg intuitív, továbbá felhasználóbarát, de nem sokkal egyszerűbb ennél az, hogy Ctrlm? Dehogynem. Sokkal egyszerűbb.

Aki viszont nem ilyen ingyenes fityfenét fejleszt, hanem drága, profi eszközt, az nem törődhet azzal, hogy mi egyszerű és mi nem. A drága, profi eszközzel úgy kell a weboldalba egy képet beilleszteni, hogy Window | Objects, aztán az így kapott palettán megkeressük azt az ikont, ami a képet jelenti, és azt a szerkesztett oldalra húzzuk, s ennek eredményeképp az oldalon egy négyzetecskét fogunk látni. Most egerünk jobb gombjával a négyzetecskére kattintunk, előjön egy menü, abból a Browse link… opciót választván egy Open párbeszédablakot nyerünk, abban kijelöljük az állományt és hoplá! már meg is vagyunk.

Így illesztünk képet a weboldalba az Adobe GoLive 5.0-ban.

Őrület. Ugyanez a Dreamweaverben Ctrl Alti. Azért ott is van egy panel, amiről képet jelentő ikont lehet az oldalra vonszolni, mert figyelembe kell vennünk, hogy a grafikus esetleg már évek óta korszerű, drága és professzionális eszközökkel dolgozik, és ettől totálkáros lett az agya, például ha hosszabb időre egyedül hagyják, szomjan hal, ugyanis hiába próbálja a sört az üvegből egérrel a pohárba áthúzni, sehogy se sikerül.

Fárasztó egy program a GoLive 5.0. Két hete nézegetem, próbálom megszeretni, mindhiába. Pedig egyszer már összebarátkoztunk, tavaly januárban e tényt dokumentáltam is, most újraolvasom azt a beszámolót, nem értem.

Mi az istent bírtam én ezen annyira?

Egyetlen magyarázat van, hogy akkor még a Dreamweavert nem ismertem, egy hónappal később találkoztam vele először, idén viszont fordított a helyzet, múlt hónapban nézegettem a Dreamweaver 4.0-át és most jönne a GoLive 5.0.

Objektív összehasonlításról szó se lesz, ugyanis a GoLive folyton felbosszant. Nézzük például a 2. képet, ez nyilván úgy készlt, hogy először létrehoztam egy illusztrációt, amely körben egy bizonyos színbe olvad bele, majd az oldalnak ezt a színt adtam háttérszínként. Fogtam ugye a szemcseppentőt, és mintát vettem a kép széléről, aztán annyi.

Csakhogy mindezt a Dreamweaverben műveltem a GoLive-ben nem találtam meg hozzá az utat. Azért talán ott is megoldható, de vélhetőleg az életben nem jövök rá, hogyan. Mellesleg a stíluslapszerkesztőjét is elnézegettem egy darabig, ugyanis azt vártam volna, hogy józan ésszel belátható módon fog működni, de nem, az Adobe igen következetes, ragaszkodik a jobb fülnek bal lábbal történő vakarásához, vagy megfordítva.

Azért ha nagyon igyekszem, össze tudok hozni benne ezt-azt, javára írom, hogy munka közben a WYSIWYG kép és a forráskód egyszerre látható (3. kép), és hogy a kész mű nemcsak az Internet Explorerben, hanem például az Operában is tűrhetően jelenik meg (4. kép). Már amikor; az 5. képen balra az Internet Explorer, jobbra az Opera ablaka látható, bennük egy többrétegű HTML állomány, s lám az Opera a legalsó réteget rakja legfelülre. Más: a 6. képen látható úszó szövegboxok igen idétlenül mutatnak a Beonex Communicatorban ami lényegében – néhány speciális tulajdonságtól eltekintve – a Netscape Communicator 6.0-val azonos. Mármost az a tény, hogy a jelen esetben a GoLive nem írt elő betűtípust, a böngésző pedig Arial mellett döntött, de az akkor se finom dolog. Egyik részről se az.

Fönti faynalgásaim persze viszonylagos érvényűek, például azt tisztán kell látni, hogy a GoLive azért semmiképp sem a FrontPage súlycsoportjába tartozik. Erre az ember már akkor rájön, amikor leteríti az oldalon a _layout grid_et és kezdi kipakolni rá a cuccokat (7. kép). Más kérdés, hogy ezt a Dreamweaver is nyújtja, és kevesebb faksznival, de hát ilyen a világ. Nincs viszont a Dreamweaverben semmi olyasmi, mint a GoLive eszköztárába levő Markup Tree (8. kép). Hasonlója egyébként eddig is volt, egy speciális vázlatnézet, amivel hosszú és komplex dokumentumokat is át lehetett tekinteni, már ha át lehet.

Ami a program újdonságait illeti, azok különféle felületi bővítmények, panelek, History, Align, Transform meg effélék, ilyeneket lehet látni a 9. képen, ami ennél lényegesebb, az a hithű Adobe-felhasználókat boldogítja, a lényeg ugyanis a GoLive, a Photoshop, az Illustrator és a LiveMotion az eddiginél is szorosabb együttműködésében rejlik, például abban, hogy a GoLive a rétegeket tartalmazó Photoshop-állományokat HTML-ként importálja. Úgy, ahogy. A 10. képen látunk egy PSD állományt és látjuk azt is, ahogy ez importálás után a GoLive-ben megjelenik; szépnek szép ugyan, de én korábban a HTML szerkesztésnek problémamentesebb útjával is találkoztam. Photoshop-régeteket QuickTime sprite-ok formájában is importál, ám ennek már a gondolata is egészségre ártalmas indulati állapotba hoz, úgyhogy hagyom a fenébe.

Tartósan a kapun kívül

Jó humorérzékű műszaki kapcsolattartóm egész nap nem hívott vissza, továbbá este se és másnap se, ha pedig a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed fölhívja az 1212-t megint. Szépen az egészet elmondja elölről, és kérdezi, hogy most akkor mi van.

A hölgy ügyfélszámot kér, megadom. „Én is úgy látom, hogy ez most már kint van a szerelőknél”, mondja a hölgy, noha az én problémám elsődlegesen nem ez. A probléma ott kezdődik, hogy mért nem jönnek a megbeszélt időre, vagy mért nem mondják le legalább. „Telefonszámot nem kapott tőlük?”, érdeklődik a hölgy, s ezzel – legalábbis szerintem – a Matáv ama gyakorlatára látszik utalni, miszerint ők ugyan föl nem hívnak senkit, majd telefonál az ügyfél, ha akar.

Nem kaptam semmit, mondom, csönd lesz, majd megszólal a hölgy, „Én egy telefonszámot tudok mondani, akik bekötéssel foglalkoznak, 06 80 444 112.”

Az a gondolat, hogy ő hívja fel őket, vagy hogy egyáltalán elintézze ezt a problémát, föl se merül benne. Továbbá azt sem mondja, hogy bocsánat, vagy hogy elnézést, vagy hogy nagyon sajnáljuk, de mért is mondaná.

Hívom a most kapott 06 80 444 112-t.

„Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.”

Hívom még egyszer, hátha félretárcsáztam, aztán harmadszor is.

„Ezen a számon…”

Az informatikai paradicsomba való behatolásom időpontja távolodni látszik.

Hívom az 1212-t megint, elmondom a történetet az elejétől egy másik hölgynek, meg azt is elmondom, hogy az imént kaptam tőlük egy telefonszámot, ám azon előfizető nem kapcsolható.

Hányadik kerületben van?, kérdezi a hölgy, mintha az én aktuális földrajzi elhelyezkedésem a legcsekélyebb mértékben is összefüggene ama körülménnyel, hogy az általuk megadott telefonszám nem él. Azért megmondom. Hetedik.

Tehát a (80) 444 112-n nem kapcsolható előfizető?

Megerősítem, hogy a központ szerint a (80) 444 112 hívószámon előfizető nem kapcsolható, a hölgy kis türelmet kér, egy darabig irodai háttérzajt hallok, majd színvonalas zeneszolgáltatás következik.

Idővel visszajön a hölgy, és elnézést kér, amiért megvárakoztatott.

Tudom a nevét - megmondta -, de nem fogom elárulni senkinek. Ha valamelyik fölöttesének a fülébe jut, hogy elnézést kért tőlem, nyilván kirúgják.

Új telefonszámot ad, 266-2664.

Felhívom a 266-2664-et, és a változatosság kedvéért az egész történetet az elejétől elmondom. Kérik a kapcsolási számomat, amire az ADSL jön majd, megadom.

Az a gond, hogy tegnap költözés volt, mondja a hölgy, és ő is elnézést kér, a jelek szerint ezekben a percekben csakis szociopata matávosokkal találkozom, bár az is lehet, hogy csak nagyon fiatalok, még nem tudnak viselkedni.

Kér egy mobilszámot, merthogy a szerelők majd fognak jelentkezni, megadom a számomat, de persze tudom, hogy nem jelentkezik azon a fene se.

És persze nekem lesz igazam.

Másnap tíz tájban csengetnek, ajtómban két nyalka legény a Matávtól. Megjöttek az informatikai dolgozók, noha persze nem telefonáltak előbb.

Beeresztem őket, lekabátolnak, fehér dobozt szednek elő, mutogatják, és azt mondják, hogy 10BaseT. Nem, mondom nekik, USB.

Ezen kölcsönösen elcsodálkozunk.

Előveszem a szerződést, mutatom a megfelelő helyet, be van ikszelve, hogy USB. Hogy tehát a gépem egyik USB portján keresztül óhajtanám az ADSL-t beereeszteni, nem a hálózati kártyán, azt tudniillik másra használnám. Helyi hálózathoz, legalábbis így képzeltem valamikor.

Talán USB-n is lehetne, mondják a legények, továbbra is mutogatják a fehér dobozt, hogy ha volna megfelelő kábel, aminek az egyik vége ide, a másik meg az USB portba, akkor biztosan. Bár ilyen kéréssel eddig csak egyszer találkoztak. Ami azt illeti, még az is függőben van.

Akkor most mi legyen?

Hát akkor legyen a hálózati kártyán keresztül, kihúzom belőle a kábelt, menjen bele az ADSL, csak működjön már valami.

Tárcsázója van? Olyan cédé? Azt kapott a Matávnettől?

Semmit se kaptam a Matávnettől, erre késedelem nélkül rá is mutatok.

Azt a Matávnettől kell beszereznie, mondják a legények, akik a Matávtól jöttek, mint ezt már tisztáztuk. Ők csak szerelnek, de szoftvert nem visznek a helyszínre, az nem az ő bizniszük.

Elég hamar elkészülnek, aztán az egyikük előszed egy noteszgépet meg egy kábelt, utóbbinak egyik végét bedugja a fehér doboz 10BT jelű likába, a másikat a noteszba, felcsatlakozik a hálóra, az ADSL működik.

Egész hamar meglett, ahhoz képest, hogy ez volt az első ADSL-ünk, mondja a legény miközben kezdi elpakolni a noteszgépét, de a feleségemnek még van egy kérdése. A notebookban nem egy USB portba dugta a kábelt? A legény odanéz, szeme elkerekedik. Jé, csakugyan USB. Ki hitte volna? Akkor hát tényleg van ilyen, csak kábel kell hozzá. Egyik végén RJ45, a másikon USB dugóval. Ők ilyet nem tudnak adni, vegyek a boltban, ezzel szemben hagynak itt egy 10BT hálózati kábelt, nekem ugyan nem kell olyan, viszont hosszúnak hosszú.

Szoftverért, azonosítóért, jelszóért pedig hívjam a Matávnetet.

Felhívom a (80) 42 00 42-őt, elmondom, hogy be van szerelve az ADSL-kapcsolat, viszont egyelőre nincsen tárcsázóm, azonosítóm, jelszavam.

Ühüm, mondja egy úr a vonal végén. Tehát semmit nem tud még? Semmit, mondom. Csönd lesz. Tehát nincs semmilyen igazolása, semmi paramétert nem tud nekem mondani? A Matáv se hagyott ott semmit?

Ismét előadom, hogy van egy érvényes szerződésem, van ügyfélszámom, fizikailag itt van az ADSL, csak nincsen tárcsázóm, nincsen azonosítóm és nincs jelszavam.

Akkor felkapcsolom önt az információra, mondja az úr, és ott majd beregisztrálják önt, és megmondják, hogy áll a dolog. Én ennek örülök, szeretem, ha beregisztrálnak, de leginkább azt szeretném tudni, hogy áll a dolog.

Felkapcsol, ott egy hölgy jelentkezik, vele tömören ismertetem az informatikai paradicsom eléréséért vívott küzdelmeim történetét, elmondom, hogy immár komoly sikereket tudok felmutatni, amennyiben be van hozzám szerelve az ADSL, itt van az ő fizikai valójában, kettő darab bézs színű műanyagdoboz, az a fajta, ami nagyon hamar koszolódik, és utána iszonyú mocskos benyomást bír kelteni. De nem ez a baj, hanem a baj az, hogy egyelőre nincsen tárcsázó szoftverem, azonosítóm, jelszavam.

Tehát nincs szoft… ööö… szoftverük? Nincs. Milyen… ööö… kereteken belül rendelték meg az internetet? Elmondom, hogy letöltöttem az űrlapot a hálóról stb. Bejelentkezési azonosítót kér, majd megkérdezi, hogy voltak-e már nálam a szerelők.

Rámutatok, hogy igen, voltak nálam a szerelők, viszont ezzel szemben nincs tárcsázó szoftverem, azonosítóm, jelszavam.

Telefonszámot kér, mintha legalábbis úgy gondolná, hogy azon a számon ők engem egyszer majd csakugyan felhívnak. Belemegyek a játékba és adok telefonszámot, noha most már mindenkinél jobban tudom, hogy ezek engem nem fognak felhívni az életben soha.

Azt mondja, hogy a nevemet és a címemet továbbküldi a kollégáinak. Engem valószínűleg keresnek majd ezen a héten vagy a jövő héten, aztán majd eljönnek hozzám, és élesítik a kapcsolatot. És akkor megadják a paramétereket is.

Hát ennyi egyelőre.

Az informatikai aranykorba történő behatolásom a jövő hónapra marad, vagy ki tudja, mikorra.