PDA on Minden jobb, de

Nyolcvan nap alatt a föld körül

Tue, 25 Jul 2000 00:00:00 +0000

README 2000. jűnius

Nyaralni nehéz, viszont muszáj. Nehéz, mert akinek van rá pénze, annak többnyire nincs rá ideje, viszont muszáj is, mert egyébként baj lesz előbb-utóbb, neurózis, tachycardia, anginás tünetek, infarktus, műtét, ennyit semmi nem ér.

Évente legalább három hét, de egyhuzamban. Ez a minimum.

A mobil pedig maradjon otthon. Pizsama, fogkefe, papucs, nem kell semmi más, bár ezt azért pontosítsuk.

Éppen hogy más kell. Fogkefe, pizsama, papucs ugyanis mindenütt van, elutazom például Nepálba, leszállok a repülőgépről, bemegyek az első boltba és kapok. Ahogy kapok cigarettát is, papírzsebkendőt, fürdőruhát, bármit.

Tisztán kell látnunk, mi fontos, mi nem.

kép. Virtuális Psion a Windows 2000 egy ablakában

A legfontosabb nyilván a flaska. Egyszerű, lapos brit flaska, hatunciás űrtartalommal, az utazó ember nélkülözhetetlen eszköze, mert, ahogy ezt nyolc esztendővel ezelőtt már megírtam, a brit világbirodalom azért jöhetett létre és azért tudott relatíve hosszan fennmaradni, mert az angol embernek mindig a keze ügyében volt a flaska.

Idézek is egy passzust abból a régi szövegből, világosabban megfogalmazni most se tudnám.

„Képzeljük el, hogy a birodalom érdekeit képviseljük valahol a világ egy távoli, kies pontján, napszállta körül megfáradtan térünk haza a táborunkba, s azt kell látnunk, hogy a sátor, amelyben lehajthatnánk a fejünket, már foglalt, minthogy kilenc rosszcsont kölykével együtt beköltözött oda egy anyatigris, közben derék félvér inasunkat félig lenyelte egy óriáskígyó, a tábor közepén pedig autentikus kannibál népi zenekar készít elő különféle hangszereket, és sajnos edényeket is. Ily élmény hatására bármely nemzet szülötte elvesztené a hidegvérét, nem így az angol. Az angol pillanatnyi habozás nélkül, szemmel követhetetlen gyorsasággal rántja elő a flaskáját, és ugyanazzal a mozdulattal isteneset kortyant belőle. Magát az alapkérdést ez a művelet nem feltétlenül oldja meg, viszont nem is árt, egyébként pedig ki tudja: lehet, hogy az anyatigris közben meggondolja magát és más, nyugodalmasabb éjszakai szállás után néz, az óriáskígyó kiköpheti az inast, a kannibálokról pedig kiderülhet, hogy ők egy öntevékeny folklórcsoport tagjai, céljuk csupán a kannibál népi kultúra és a nemzeti identitástudat megacélozása. (Ha emellett még éhesek is, az sajnos pech, de mi akkor is megtettük, ami megtehető.)”

kép. Így olvashatjuk a dzsungelben a Micimackót

Hát ennyit a flaskáról, ami azóta már nálunk is kapható, bár női változatot itthon én még nem láttam, s ez roppant helytelen. Az ilyen flaskák általában kisebbek és korong alakúak, közepükön néha helyes kis pohárral. Minden úrinő joggal igényelheti, hogy neki is legyen flaskája, mert képzeljünk például magunk elé egy száguldó postakocsit, amint épp kurjongató, kéjsóvár banditák lovascsapata veszi üldözőbe. A kocsin utazó úrinő ilyenkor természetesen elájul, előbb azonban jókorát húz a flaskájából, biztos, ami biztos, lehet, hogy azok a banditák nem is annyira kéjsóvárak.

A második legfontosabb tárgy a svájci bicska, egyszer már ezt is megírtam, de onnan most nem idézek. Utazás közben mindig szükség van rá, leggyakrabban persze a dugóhúzójára meg a sörnyitójára, de kell az olló, az ár, a csipesz és a fogó is, kellenek a csavarhúzók, sőt a fűrészek, egy szállodai szobában mindig akad valami javítanivaló. Mellesleg a svájci bicskának késpengéje is van, de nem emlékszem, hogy azt mikor használtam utoljára, vagy hogy használtam-e valaha is egyáltalán.

A harmadik legfontosabb eszköz pedig a Psion. Ezt ugyan nem lehet meginni és nem lehet megjavítani vele az olvasólámpát, mégis a flaskának és a svájci bicskának egy bizonyos szintéziseként fogom fel, amennyiben a flaskához hasonlóan fontos tartalmakat tárol, és a svájci bicskára emlékeztetően sokoldalú.

Psion nélkül nem megyek sehova.

Persze nem a telefonos noteszre vágyom oly nagyon, egyáltalán nem szoktam hazatelefonálni, de ha mégis, az a fél tucatnál kevesebb szám, amelyekről elgondolható, hogy valaha is felhívom őket, egy gyufásdoboz hátulján elfér. E-mailt nem küldök és nem fogadok, internetezésről már ne is beszéljünk, de persze a határidőnapló se kell, hiszen épeszű ember nyaralás közben ilyesmire vágyik a legkevésbé.

Akkor hát mi kell mégis?

Mindenekelőtt a boradatbázisom. Némelyik ember, mert sajnos van ilyen is, iszik, mint teve az oázisban, hiába kap kiváló, esetleg egyedi minőségű bort, ő kihörpöli, oda se figyel rá, két perc múlva már nem tudja, mit ivott. Én viszont súlyának megfelelően kezelem ezt a problémát, felépítettem egy Psionon futó adatbázist, amikor tehát bort kóstolok, előkerül a Psion, és mindent följegyzek, így bármikor visszanézhetem, hogy például mi is volt az a Coste della Sesia Vespolina. Ez egy mélyvörös, jellegzetes illatú, élénk, csersavas, de jól kiegyensúlyozott bor, Modenában találkoztam vele 1998. május hatodikán. Ez esetben a bor neve tartalmazta a borgazdaság és a szőlőfajta nevét is, ha nem ez a helyzet, akkor sincs baj, mert az adatbázisban ezekre is definiáltam egy-egy mezőt, továbbá az árra, az évjáratra és így tovább. Féleszű óriásnak érezném magam, ha valahol külföldön járva szembejönne velem egy palack bor, és anélkül kéne meginnom, hogy a jellemzőit az adatbázisba bevezessem.

De nemcsak az én adatállományom fontos, hanem az is, ami készen kapható, ha mondjuk elmegyek Portugáliába és tanácstalanul, minden vezérlő csillag nélkül kell a borszaküzletekben kóvályognom, vagy, ami még rosszabb, az étteremben hülye képpel hallgatom a pincér javaslatait, hiszen azt se tudom, mit beszél, akkor az egész nyaralás oda. Az okos ember tehát jó előre beszerzi a megfelelő borkalauzt, telepíti, s így már magabiztosan, peckes léptekkel érkezik meg a célállomásra, őt itt nem érheti semmi baj.

Persze vannak még dolgok, amelyeket nem árt tudni az országról, ahol üdülni fogunk, ám az ismeretek kiapadhatatlan tárháza ekkor is a Psion. Mikor tartanak nyitva a bankok Portugáliában? Van egy Bptravel nevű adatbázis, belenézek, azt mondja, hogy hétfőtől péntekig 8:30 és 11:45, valamint 13 és 14:45 között. Mármost vagy ekkor tartanak nyitva, vagy nem, én mindenesetre úgy érzem, kellőképp föl vagyok készülve, a többi meg indifferens. Sok más fontos információ van még ebben az adatbázisban, például az is, hogy Portugáliában a csapvíz nem igazán iható, de hát, mint a föntebbiekből nyilván kiderült, nem is elsősorban a csapvíz kóstolgatásának céljával utazom oda.

kép. A nő háttérbe szorításának dilettáns módja

A Berlitz Phrase Bookról már volt itt szó, csak emlékeztetőül: tizenhárom nyelven tud, úgymint angol, magyar, német, dán, francia, holland, norvég, olasz, orosz, portugál, spanyol, svéd és japán, egész mondatokat fordít bármelyikről bármelyikre mintegy hatvan tárgykörben, például városnézés, szórakozás, bank, bevásárlás, posta, fogorvos, autókölcsönzés, meg hasonlók. Persze angolul minden mindenütt megoldható, legalábbis többnyire, a baj csak akkor van, ha nem. Meg aztán elegánsabb is, ha a portugál kofától portugálul kérdezzük, hogy válogathatunk-e almát; egy Psion-tulajdonostól ennyi elegancia mindenképp elvárható.

A Berlitz, persze, kereskedelmi termék, bár az a hatvankilenc dollár, amibe kerül, senkit nem vág a földhöz, szótárak viszont ingyen is vannak, angol-magyar és magyar-angol, német-magyar és magyar-német, aztán a nagyobb európai nyelvek összes lehetséges párosítása, továbbá angol-izlandi, angol-afrikaans és angol-akármi, ahol az akármi lehet többek között frisian, papiamento, sranan vagy tagalog is, nekem sajnos fogalmam sincs, hogy ezek micsodák, mindenesetre nyelvek, van hozzájuk szótár, azt be lehet tenni a Psionba, és utána kérhetünk sört tagalogul.

A szótárak lelőhelye a Psion Rendszerház által nemrég összeállított cédé, ami a Psion-felhasználók - nem túlzok - kimeríthetetlen kincsesháza, fejlesztőkörnyezet, pécés EPOC emulátorok valamennyi típusra (1. kép), és a Tucowson található Psion állományok óriási tömege, mellesleg a korábban említett Bptravel nevű adatbázis is abból való. Térjünk is vissza az eredeti tárgykörünkhöz, hiszen most utazunk.

A Psionon futó útiszoftverek királya valószínűleg a RoutePlanner, amely immár magyarítva kapható és Magyarország területén belül is eligazít. Csak bele kell írni a kiindulópontot meg a célállomást, a Psion pedig megkeresi a legrövidebb, leggyorsabb vagy legszebb utat a két végpont között. Először is közli a tényleges távolságot: Budapest-Lisszabon 3122,6 kilométer, a menetidő összesen 31 óra, 31 perc és 50 másodperc. (Ha tehát 31 óra, 31 perc és 51 másodperc alatt érek oda, akkor egy lajhár vagyok, ha pedig 31 óra, 31 perc és 49 másodperc alatt, akkor felelőtlenül veszélyeztettem a magam és a mások biztonságát, legjobb, ha megyek is zsinórban a rendőrségre, és jól följelentem magam.) Ezt követően ad egy hihetetlenül részletes útitervet, és persze megrajzolja az útvonaltérképet, amit tetszőleges felbontásban szemlélhetünk. Fantasztikus egy program, ha gépkocsival utaznék, akkor az összes autóatlaszt egyben kihajítanám, ezerszer többet ér a Psion.

kép. Ez a háttér is diszfunkcionális, ám a főnöknek tetszeni fog

Minthogy azonban én az autót hajítottam ki, jobban érdekelne a Flight Manager, ami nagyjából a föntieket tudja, de az egész világra kiterjedően: beírom honnan, hová, mikor, aztán a Flight Manager öszszeszedi a szükséges információkat légijáratokról, repülőterekről, mindig a legfrissebbeket, ez ugyanis előfizetéses alapon történik, egy hónapra 79 dollár, egy évre 168. Sokat utazó üzletembereknek szánták, nekik megéri.

kép. A mozgalmi díszítőművészet gyönyörei

Van továbbá összeurópai várostérkép-gyűjtemény, összeurópai útikönyv-gyűjtemény de mellettük, persze, úti olvasmány is kell. Az ember mindenhova visz magával valamilyen könyvet, nyilván szórakoztatót, elmegy, mondjuk, Borneóra, fekszik egy függőágyban Lubuklinggau mellett, feje fölött az ágakon vauvau (Hylobates leuciscus) ugrál, repülő sárkánygyík (Draco volans) surrog a fák között, távolról a ködfoltos párduc rémületet keltő torokhangjait hozza a szél, az erdőben pedig mindenre elszánt fegyveres terroristák gyülekeznek azzal a céllal, hogy újabb nyugati turistákat ejtsenek túszul, itt hever tehát az utazó, és hogy ne unja magát annyira, elővesz egy lélegzetelállítóan izgalmas krimit, ami azzal kezdődik, hogy a délkelet-angliai Sandgate-ben lakó Ms. Hazeltine lefekvéshez készülődvén belekortyolt az esti kakaójába, ám az sajnos nem volt eléggé meleg.

kép. Átváltottunk antialkoholista propagandára

Senki se normális, de ezt mintha már említettem volna e helyt.

Könyvet tehát viszünk, a Psion cédén van egy halom klasszikus kalandregény, köztük a Nyolcvan nap alatt a föld körül is (a jelen szöveg tőle kapta a címét) eText formátumban vagy hasonlóban, ha betöltjük őket, a Psion valamiféle zsebkönyvvé alakul, ahogy a 2. képen látjuk, lehet olvasni. Ilyen állományokat magunk is létrehozhatunk a hálón örvendetesen gyarapodó alapanyagból, s így a Psionon egész könyvtárat vihetünk magunkkal a nyaralás unalmát elűzendő. Természetesen az 5mx, amit a 2. képen láttunk, kissé talán ügyetlenebbül használható, mint egy könyv, de még így is messze légiesebb a Tőke három köteténél, nem is szólva arról, hogy az utóbbinak még háttérvilágítása sincs.

Persze a Psion-cédén nemcsak utazással összefüggő anyag van, hanem a képszerkesztőtől a hírolvasóig minden, de most egyelőre elég a Psionból. Nyaralni egyébként is később megyünk, most tehát pécés képszerkesztő és hírolvasó következik.

20/20 v2.2.1

Erről a programról egyszer már megírtam az ismertetést, emlékszem rá, hogy megírtam, hiszen pár nappal ezelőtt történt, és ezen a gépen írtam meg, viszont egy büdös bitet se találok belőle. Ilyen a DOS-korban volt utoljára, cross-linked files meg lost clusters meg effélék, egy-két pillanat alatt odalett az ember életművének a fele, de azóta ez valahogy nem szokás. Amellett minden README.* anyaga különálló, saját alkönyvtárba kerül és arról a könyvtárról automatikus és folyamatos biztonsági mentés készül egy ZIP lemezre, ergo a világon semmi se veszhetne el, noha elvész.

Most akkor megírom újra, bár a 20/20 ennyit azért mégse érdemel, amúgy nincs vele baj, de semmit se utálok jobban, mint még egyszer megírni ugyanazt.

És egyáltalán.

kép. A byLight legényei erre büszkék

Még az a szerencséje, hogy ingyenes (valójában adware). Képlopó és -szerkesztő alkalmazás, egy önmagát byLight Technologies néven tisztelő cég műve, néhány nappal ezelőtt még kedveltem, sőt össze is foglaltam a tulajdonságait, ez most elmarad, akit érdekel, letölti, annyit talán megér. Igazából akkor lehet rá szükség, ha az a feladatunk, hogy a főnök legkedvesebb barátnőjének művészi aktfotójából ízléses háttértapétát készítsünk a vállalati weboldalra, fogjuk tehát a képet, kicsinyítjük, konvertáljuk stb., aztán befűzzük egy HTML állományba, és az lesz belőle, amit a 3. képen látunk, az a sorminta, vagy sakktábla, vagy ilyesmi, mindenesetre rondaság. A nő sírógörcsöt fog kapni, a főnök pedig gutaütést, és nem is ok nélkül, hiszen ő nem azt mondta, hogy kerítéspóznákat csináljunk a nőjéből, hanem hogy hátteret. Fogjuk tehát ezt az átkozott 20/20 v2.2.1 nevű izét, betöltjük a nőt, adunk neki egy kicsike transzparenciát, aztán klikk és annyi. A 4. képen látjuk a folyamatot és mellette az Internet Explorerben az eredmény is, mindenki elégedett lesz, nagy piros pontot kapunk. Még szebb a mű, ha a hölgyet előbb megfelelő környezetbe ágyazzuk és utána alkalmazzuk rá az effektet, lásd mindezt a 5. képen, nem is tudom, nem kéne-e politikai plakátok tervezésével foglalkoznom inkább, az ilyesminek nemsokára nagy konjunktúrája lesz.

Ugyane képen látható, hogy a képernyő tetején húzódik a 20/20 v2.2.1 eszközsávja, ha nem kell, akkor pici ikonná zsugorítható a tálcán. Képszerkesztőként nem egy nagy szám, bár néhány elemi műveletre jó, például a 6. képen a pedagógiai hatás fokozása érdekében megnagyobbítottam a terhes nő kezében lévő söröspoharat, a 7. képen pedig vázlatot alkottam a fotóból, erre az effektusra az alkotók láthatóan büszkék, nem egészen világos, miért. Ami viszont csakugyan rejtélyes, az a Split funkció értelme, ilyenkor ugyanazt a képet látjuk két példányban, mindkettő külön manipulálható, de a végén úgyis csak az egyik lesz elmentve. Ha valaki netán megérti, hogy ez mire jó, alkalomadtán tudassa velem. Egyébként a 20/20 v2.2.1 sokféle állományt ír és olvas, a képeket elküldi emailben vagy ftp-vel feltölti a hálóra, többoldalas képeket is szerkeszt, és főleg képernyőt rögzít, akár sorozatlövéssel is, voltaképp ezért figyeltem fel rá, de most már valahogy nem szeretem annyira.

kép. Az Ultimate Paint megjelenése mintha a Gimpére hasonlítana

Közben kínomban összeszedtem valahonnan egy Ultimate Paint nevű cuccot, ez shareware ugyan, de van ingyenes változata is (megtalálható ezen a címen), ráadásul az Ultimate Paint meglepően jó, sőt, mint a telepítés után kiderült, magyar gyártmány, kissé meglepő módon a Blaha Lujza téri fényújság tejtestvére. Ehhez képest a honlapja angol nyelvű és az Ultimate Paint v1.91f freeware változat letöltéséhez három amerikai, egy német és egy osztrák helyet ad meg, nekem egyik link se működött, a fenti ftp címre is a Lycos révén találtam rá. Első blikkre a program mintha a Gimp-re hasonlítana valamelyest (8. kép), amennyiben van neki egy központi panelkája, a képek ettől függetlenül külön ablakokban nyílnak meg, a szerszámoskamrát és a palettát pedig lehet húzogatni ide-oda. Ezzel, persze, a hasonlóságnak vége is, a Gimp egyértelműen a legjobb freeware képszerkesztő volt és marad, ám az Ultimate Paint se kutya. Van neki képböngészője, képes a vágóasztal tartalmát új képként betölteni, képet vagy képrészletet ecsetté változtatni és megfordítva, színcsatornák állásszögét, méretét egymástól függetlenül változtatni, egyáltalán annyi trükköt tud, hogy végignézni is sok, noha ezt az amúgy barátságos effektböngésző, amennyire lehet, megkönnyíti (9. kép). Nyomdai munkára persze nem való, nem is arra szánták, de ha weben vagy prezentációkban akarunk meghökkentő képi hatásokat produkálni, akkor az Ultimate Paint igen jó választás, mindenesetre jobb, mint a 20/20, a franc vágna bele.

Xnews/03.04.11

Alapvetően filantróp karakter vagyok, melegszívű és közösségre vágyó, erre abból következtetek, hogy ötévenként legkevesebb egy alkalommal eszembe jutnak a legkedvesebb barátaim, s rájuk ilyenkor hosszú másodperceken át nagy-nagy szeretettel gondolok.

kép. Az Ultimate Paint effektböngészője előre megmutatja, hogy a leghelyesebb hagyni a képet olyannak, amilyen

Találkozni persze egyáltalán nem szoktam velük, de hát nem is ez a fontos, hanem az az őszinte, mély érzelem, ami engem szüntelenül áthat ott legbelül. Ha ez megvan, akkor semmi szükség kommunikációra, sőt az ilyesmit direkte kerülni ajánlatos. Én magam például pánikba esem, ha megszólal otthon a telefon, merthogy egy undok, lerázhatatlan alakot vélek lapulni a vonal másik végén, aki jobb esetben valami kellemetlen és rosszul fizető megbízást kíván a nyakamba akasztani, rosszabbik esetben pedig kiderül, hogy már a nyakamba is akasztotta, csak én elfelejtettem, s ő most arra kíváncsi, mért nem voltam ott csütörtökön, amikorra megbeszéltük.

Nagyon utálom a telefont.

kép. A hírcsoportok nem arra valók, hogy megoldást leljünk a problémáinkra, hanem hogy rájöjjünk, nincs megoldás

A mobil jobb, mert azt általában be se kapcsolom, ezen belül is a legjobb az SMS, de sajnos az undok, lerázhatatlan alakok per definitionem óvakodnak az SMS-től. Az ilyen mindig beszélni akar.

Még jobb az email, azt az ember akkor tölti le, amikor akarja, és akkor válaszol, amikor akar, pár szó, semmi körülményeskedés, meglesz, nem lesz, ennyi. Persze ez is sokrétűbb, aki emailt ír, az valamifajta erkölcsi kényszert alkalmaz a felebarátjával szemben, a felebarát tudniillik úgy érzi, hogy erre nekije válaszolnia kell, noha esetleg épp nem fűlik hozzá a foga, emiatt esetleg némi haraggal gondol a feladóra, pedig ez neki se jó, a harag a lélek mérge, aki a kebelében haragot táplál, az pszichésen nemsokára megsérül, eltorzul, a végén pedig szomatikusan is megbetegszik, háziorvos, szakrendelés, kórház, boncterem, kripta, ez nem vicc, hanem a szomorú valóság.

Ha tehát bárki felebarátomnak emailt küldök, azzal a sírgödrét készítem elő.

Viszont az ember mégiscsak társas lény, akkor pedig kell hogy létezzen olyan út lélektől lélekig, ami nem mindenestül életveszélyes, hanem éppenséggel tapintattal van átitatva, mindenki számára elfogadható, értelmes és hasznos információk kicserélését teszi lehetővé, nem nélkülözi az emberi melegséget, noha egyszersmind megfelelő távolságtartást is garantál; ez pedig a Usenet.

Mostanában vettem észre, hogy az internethasználók nagy többsége hovatovább ennek a létezéséről se tud. Az internethasználók nagy többsége ugyanis az elmúlt egy-két, maximum három évben kapcsolódott a hálóra és számára az internet a webbel azonos, viszont akik jóval korábban, mondhatni a web hajnalán kezdték, azok szükségszerűen találkoztak a hírcsoportokkal, hiszen az a rengeteg csingilingi, ami most van, akkor még nem is létezett egyáltalán. Persze a csingilingit se akarom lefitymálni, mindössze arról van szó, hogy a Usenet sokkal közvetlenebb, személyesebb, mondhatni, emberibb média, hiszen egy hírcsoport felhasználóitól bármikor megkérdezhetem, hogyan kell proxyt telepíteni vagy tengeri pókot főzni, vagy hogy kábé mennyiért kapok elfogadható szállást Funchalban, ha odautazom, ezzel nem szólítok meg senkit személyesen, nem lőcsölöm a gondjaimat egy konkrét személy nyakába, az fog válaszolni, akinek éppen kedve támad.

Ráadásul az se kizárt, hogy nyolc évvel később meg én válaszolok neki, ez pedig már majdhogynem barátság, legalábbis az én fogalmaim szerint.

Amúgy pedig a dologhoz semmi se kell, csak egy hírolvasó, az meg van mindenkinek, komolytalanabb ember az Outlook Expresst használhatja erre a célra, a nagyon komoly ember az emacs editort, aki pedig se egyik, se másik, hanem amolyan hétköznapi járókelő, az nyilván keres magának valami normális hírolvasót, mint például az Agent, vagy méginkább olyat, amiért fizetni nem nagyon kell, amilyen a Free Agent, a NewsPro, a News Xpress, a Nomad News vagy éppen az Xnews. Ezek általában szimpla szerszámok, talán az Xnews közöttük a legbonyolultabb, de ez most kivételesen nem hátrány, sőt. Hogy precíz legyek, az általam eddig megismert hírolvasók közül az Xnews az egyetlen, amivel békésen el tudok lenni, noha ez amúgy egy folyamatos, örök béta-állapotban lévő alkalmazás, amit fejlesztője, Luu Tran önmagának írt, viszont szerencsére Luu Tran szereti önmagát, noch dazu jobban, mint némely fejlesztők a reménybeli felhasználóikat, s ennek megfelelően nagyon rendes, sokoldalú, slágfertig programocskát fejlesztett a saját örömére, sőt tovább is adja bárkinek, aki szintén örülni akar. A program nagyjából kétéves, szériaszáma vélhetőleg a fejlesztő kedvenc dédnagymamájának a születési dátumát takarhatja, de ez nem zavar. Felülete kissé fura, semmiféle manapság szokásos konvenciót nem követ, az utolsó két menüpont ugyan a Window meg a Help, de ez csak az ellenség megtévesztését szolgálja, help ugyanis nincsen egyáltalán, de nem is hiányzik. Amit tudni kell a programról, az a gyakorlatban úgyis kiderül, amellett a hírolvasás elvileg egy szimpla telnettel is abszolválható, amennyiben az adóalanyt az NNTP protokoll bizonyos fokú ismerete és megfelelő mennyiségű mazochizmus jellemzi. Az Xnews használatához mindez nem szükséges, némi türelem ugyan kell, de csak eleinte, továbbá be kell látni vele kapcsolatban bizonyos dolgokat.

Mindenekelőtt általános célú hírolvasóról van szó, ami ugyan kezeli a maga módján a bináris állományokat is, de nem képszüretelésre és –bámulásra tervezték; akinek ilyesvalami kell, az töltse le bizalommal az ASP1-A3 vagy a PicFetch nevű képbetakarítókat, mindkettő jó, bár az előző ingyenes, és elhelyezhetünk benne szűrőfeltételeket is, míg viszont a másodikból, lévén az shareware, a bírvágy áporodott levegője árad. Másfelől az Xnews online olvasó, ha tehát valódi offline alkalmazásra van szükségünk, akkor jobb lesz az Agent, a Gravity vagy valami más.

A hírolvasókat általában telepíteni se kell, így az Xnewst sem, bemásoljuk egy könyvtárba, elindítjuk, konfiguráljuk és kész. Több hírkiszolgálót is kezel, de nem úgy, mint a News Xpress, amihez külön profilokat kell létrehozni és a kívánt szerverhez tartozó profillal kell elindítani. Az Xnews még arra is képes, hogy egyszerre, ugyanabban az ablakban több kiszolgálóhoz kapcsolódjon, emellett többféle identitásunk lehet, eltérő nevekkel, emailcímekkel és szignatúrákkal, amikor tehát szöveget teszek közzé, eldönthetem, hogy most melyik énem beszél a sok közül, de az is lehetséges, hogy az egyik kiszolgálón Don Carlos vagyok, a másikon Sir John Falstaff, a harmadikon Almaviva gróf, a negyediken pedig Józsi cigány. Hackerek és az Interpol által körözött személyek számára mindez - gondolom - kifejezetten előnyös.

Egerészni nem kell, az Xnewsnak van egy halom billentyűkombinációja, de magunk is definiálhatunk továbbiakat.

A kívánt információk megtalálására a különféle szűrők mellett a legprofibb módszert, a Perl-kompatibilis reguláris kifejezéseket használhatjuk, ez jó dolog, mert élesíti az elmét. Utána, ha belenézünk egy politikai jellegű magyar hírcsoportba és ott egészen hajmeresztő szövegeket találunk, egyből tudni fogjuk, hogy ezeknek a szerzői Perl-kompatibilis reguláris kifejezéseket sohasem használtak. Ezért maradtak hülyék.

Shakespeare az informatikus

Tue, 25 Jan 2000 00:00:00 +0000

README 2000. január

Van nálam egy új ketyere, eddig csak a sógornak mutattam meg, ő viszont tüstént belátta, hogy ilyen cucc nélkül élni lehet ugyan, de nem annyira érdemes.

Mellesleg ezt a gépet még tőlem se fogják ellopni.

Első Psionomat, egy Organiser II-t a nyolcvanas évek derekán vettem Angliában, 88 telén a kabátommal együtt ellopták. Nem sokkal később kimentem Londonba, vettem egy Series 3-at, azt 91 vagy 92 telén lopták el a táskámmal együtt. Utána Series 3a került a házhoz, megvan ma is, viszont tavaly januárban elloptak tőlem (szintén táskával együtt) egy 5-öst.

Egy valakit ismerek, aki e tekintetben a nyomomba ér, ugyan tőle csak két Psiont loptak el, viszont mindkét esetben vele lopták az autóját is. Ő se örült túlzottan.

Psion Revo

Revót azért nem fognak lopni, mert ez csakugyan zsebgép. Ugyan a 3-as sorozat darabjairól is azt írtam, hogy elférnek az ingzsebben, egyébként csakugyan elférnek benne, de nagyon lehúzzák. A Revo az első, amit úgy lehet hordani, hogy nem vesszük észre, mérete 157x79x18 milliméter, súlya húsz deka, ha tehát van egy lepkesúlyú mobiltelefonunk, akkor a kettő együttvéve nyom annyit, mint a Series 3x sorozat darabjai. Csak sokkal használhatóbb azoknál, sokkal gyorsabb a kissé lomhára sikeredett 5-ösnél, továbbá telefonnal együtt is könnyebb a gyors és elegáns 5mx-nél.

A képernyőn a Revo Agendája látható

Ráadásul meglehetősen olcsó, hazájában, a Revo 290 angol font (ami az 5mx 410 fontos árához képest igen decens, pedig ugyanaz a 36 megahertzes ARM 710-es RISC processzor van mindkettőben), Magyarországon pedig mintegy 99000 HUF, úgyszólván ajándék.

Tavaly október negyedikén jelentette be a Revót a Psion, jómagam a Compfairen láttam először a netBookkal együtt, a Revo lenyűgözött, a netBook kevésbé. Ez azért van, mert én minden effajta képződményben egy még el nem követett vagyon elleni bűncselekmény potenciális tárgyát gyanítom, ha ugyanis valamit nem lehet lenyelni, vagy nem lehet a bőr alá ültetni, akkor azt ellopják. A netBook túl nagy és nehéz ahhoz, hogy lenyeljük, továbbá drága is, figyelmem tehát kizárólagosan fordult a Revo felé.

Ezzel együtt a netBook is figyelemre méltó gép, lásd később.

Karácsony előtt végre kaptam a Revóból egy tesztpéldányt, azt azóta jóformán le se tettem, rajta írtam a cikkeimet is, méghozzá minden probléma nélkül, noha a magyar ékezetes karakterek egyelőre nincsenek fölfestve a billentyűzetre, és amúgy elég fura helyeken jönnek (á - ·Fn + ·a, é - Fn + ·e, í - ·Fn + ·g, ó - Fn + ·h, ö - ·Fn + ·j, ő - ·Fn + ·k, ú - ·Fn + ·f, ü - ·Fn + ·d, ű - ·Fn + ·s stb.), ez éppenséggel megváltoztatható, de még nem volt kedvem vacakolni vele. A billentyűzet kissé kemény, de megszoktam, a képernyő viszont tűéles, remekül olvasható. Háttérvilágítás nincs, továbbá hangfelvevő funkció sincs, bár ezeket az 5-ösön se használom soha; a Revo egyetlen valódi hátránya, hogy nem bővíthető.

Ezt leszámítva előnyei vannak csupán.

Alapfelszereléséhez tartozik egy dokkoló, ezt egyfelől az asztali gép valamelyik soros portjához kötjük, másfelől az elektromos hálózathoz, majd pedig kinyitva rátesszük a Revót. Megjegyzem, ez a művelet (a Revónak a dokkolóra helyezése) meghaladta az egyik angol szakíró képességeit, noha bármelyik szklerotikus nagyanyó simán megbirkózik vele, a nagyanyó ugyanis nem vár valamifajta akusztikus visszajelzést arra vonatkozólag, hogy a gép a helyére került, odateszi és kész. Brit kollégám ehhez képest hosszan kísérletezett, majd kiderítette, hogy az a legjobb, ha a Revót becsukott állapotban illeszti a dockerre, majd ott nyitja szét, azóta büszke és boldog és nyilván nagyon jó neki. Tehát odatesszük a gépet, semmi egyebet nem kell művelnünk, mégis fontos események veszik kezdetüket, amennyiben a Revo akkumulátora (2x700 mAh AAA NiMH) töltődni kezd (egyetlen töltéssel a használattól függően egy-két hétig bírja), az állományairól teljes körű biztonsági mentés készül az asztali gép valamelyik háttértárára, továbbá a telefonkönyv és a határidőnapló szinkronizálódik az Outlookkal, sőt ha akarjuk, akkor e-mail-szinkronizációra is sor kerülhet. Ha ugyanis egyszer a pécén, másszor a Revón fogadjuk a bejövő postát, akkor sohase fogjuk tudni, mi hova került, szinkronizálás után viszont minden megvan itt is, ott is. (Az ehhez szükséges PsiWin 2.3 nevű alkalmazás szintén az alapfelszereléshez tartozik.)

Számomra ez a probléma egyelőre nem él, ugyanis a Revo kétféleképp teremthet kapcsolatot a világhálóval. Az egyik út a Psion saját, IrDA csatolójú Travel Modemén át vezet, de ilyet még nem kaptam, a másikhoz pedig infrás mobiltelefon kell, leginkább Ericsson 888 vagy Nokia 8810, odatesszük a Revo mellé, és máris le lehet tölteni a postát. Sajnos azonban nekem egy romos Nokia 2110-esem van és egyelőre nem is veszek másikat, hiszen a kapuk előtt áll egy új modell, amin Epoc működik majd (ugyanaz az operációs rendszer, amit a Revo futtat, mert hát a mobiltelefon is számítógép, noha ezt nem szokás tudatosítani), mármost nyilvánvaló, hogy az Epoc-lelkű mobil és a szintén Epoc-lelkű Revo a legföldrengetőbb nászban olvad majd össze. Más kérdés, hogy én azt a telefont se veszem meg, mert nyilván baromi drága lesz, később adják majd olcsóbban is, de akkor meg már azért nem kell, mert addigra nála sokkal korszerűbbek is lesznek a piacon, egyébként is úgy fogom látni, hogy érdemesebb, ha megvárom azt a modellt, ami már tévétuner, videokamera, valamint lézeres irányzású kézigránát is egyben - és így tovább mindaddig, amíg meg nem unom. Megjegyzendő viszont, hogy a Revo nemcsak emailezés vagy SMS-küldés alkalmával léphet frigyre különféle mobilokkal (a fentebb említetteken kívül ilyen például az Ericsson T28, a Siemens S25 vagy a Motorola Timeport), hanem arra is képes, hogy megossza velük a benne tárolt telefonszámokat, ami azért nagyon szép dolog.

Maradva még a kapcsolatnál, elgondolható, hogy több asztali gépet is be szeretnénk mutatni a Revónak, de csak egy dokkolónk van, sebaj, erre való a RedSnake Infrared Link, egy soros kábel, a végén infravörös szenzorral, rádugjuk valamelyik üres csatlakozóra, a Revo infrájával célba vesszük az érzékelőt és voilá. Nyomtatni is lehet a messze idegenben, ha nagyon muszáj, keresünk egy printert, elővesszük a másik kábelünket, ami a RedSnake Office névre hallgat, a nyomtató bemenetére dugjuk, utána pedig rádugjuk az eredeti printerkábelt, hogy mások is dolgozhassanak, mi ugyanis szociálisan érzékenyek vagyunk, a többit lásd föntebb. Persze nyomtatót nem mindig könnyű találni, például mellettem van egy Star LaserPrinter 4, de több mint egy éve rossz, azóta se volt időm megjavíttatni, van egy kis Olivetti JP 50, roppant aranyos, de a tintapatronja évekkel ezelőtt beszáradt, aztán van egy HP DeskJet 420, ami ugyan szokott működni, viszont a csatlakozója olyan idétlen helyen van, hogy a RedSnake Office vége nem dugható rá. Kaptam viszont egy Seiko DPU 3445-ös hőnyomtatót, tizenhat centi széles, kilenc centi mély és három centi magas (plusz a papírtartó), teljes kiszerelésben (papírral és akkumulátorral együtt) lehet vagy harminc deka, tekercspapírra nyomtat és meglepően fürgén, sőt printerkábel se kell hozzá, mert beépített infrája van.

Ez még az angol Money, de már kész a magyar változat is

A Series 5/5mx modelleken található alkalmazások közül a Revón hiányzik a Fax, a Sketch, a Program, a Comms és a Spell, már ha csakugyan hiányzik. Fax nélkül ma már jól el lehet lenni, a Sketch egy bittérképes rajzolóprogram, kibírom nélküle valahogy, programozni - a felhasználók elsöprő többségéhez hasonlóan - nem szokásom, végezetül terminálemulátor se kell. A helyesírás-ellenőrzés éppenséggel nem árt, ha van, bár itt amúgy is külső programként (a Wordtől elkülönülten) működne, ami nehézkes, ellenőrizze csak a helyesírásomat a szerkesztő. Viszont az én példányomon van egy (magyarított!) relációs adatbázis-kezelő is, a PowerBase, meg egy szintén magyarított személyi könyvelőprogram, a Money. (Valamennyi Psion modellre létezik megfelelő változata, fölöttébb praktikus, csak persze ez olyan, hogy állandóan használni kell, s akkor egy idő után az ember világosan fogja látni, mért nincs őnéki pénze soha, továbbá azt is látni fogja, hogy évente mennyit gombol le róla az állam, s ettől a guta nyilván megüti.) Ugyancsak magyarított a billentyűzetátdefiniáló, ami valójában egyfajta makrózási lehetőséget is nyújt, bár a fölöttébb lakonikusan megfogalmazott magyar súgó nem igazán mélyed el az apróbb részletekben. A fentiek mellett most már egész halom egyéb cucc van rajta (mind ingyenes), de ezek most nem tartoznak ide. Lényeg az, hogy a Revóra mintegy rámozdult az ipar, ha szabad ezt a lírai kifejezést alkalmaznom, így máris van rá egy halom speciálisan palmtopra illő alkalmazás, különféle szótárak, aztán Route Planner, Portfolio Manager, Expense Manager, Financial Calculator, léhább szubjektumoknak a Halliwell’s Film & Video Guide, sőt The Portable Chef (több tízezer recepttel), nemzeti-konzervatív úriemberek és helyettes államtitkárok számára pedig The Holy Bible, nehogy egy pillanatra is lelki támasz nélkül maradjanak.

A Revo szövegszerkesztője grafikonokat is befogad

Ami a standard alkalmazásokat illeti, azokról csak annyit, hogy a Revón lévő állományok az asztali gépről közvetlenül megnyithatók. A Windows munkaasztalán a PsiWin telepítése után létrejön egy Psion ikon, klikk, és megjelennek a Revo állományai, kikeresünk mondjuk egy szöveget, klikk-klikk, elindul a Microsoft Word és betölti a Revón lévő állományt. Utána visszamenti. Hasonlóképp barátságos a Copy Anywhere funkció, most például a Revó a dokkolón csücsül és meg van nyitva rajta egy dokumentum, ha tehát itt, Varuna képernyőjén kimásolok egy passzust, majd a Revón megnyomom a Ctrl-·V-t, és a szöveg egyszer csak ott van. Mindez, persze, működik fordítva is. Nyomtatni úgyszintén lehet a dokkolón ülő Revóról, anélkül, hogy az állományt előzőleg konvertálni kellene.

A Revo, mint tárgy, tervezői remekmű, jó ránézni, jó kézbe venni, jó zsebre rakni, függetlenül attól, hogy éppen szmokingot vagy flanelinget viselünk. Bizonyos jelek szerint a Palm IIIx/V és az IBM WorkPad eddigi pogány hívei is kikeresztelkednek lassacskán, belátva, hogy az üdvösség a Psionokban, legkivált a Revóban lakozik, ez ugyanis használható, míg viszont az előbbiekkel inkább csak villogni lehet.

Intelligens össz-európai autóatlasz a Revón

Psion netBook

Ha tehát úgy érezzük, hogy számítógép nélkül egy lépést sem, sehová, viszont táskát lehetőleg nem hordunk, hiszen azt úgyis ellopják, akkor Revo. Ennek fényében nyilván érthető, hogy netBookkal elsőre nem is tudtam mit kezdeni, mérete 235x182x37 milliméter, súlya több mint egy kiló (egész pontosan 1150 gramm a beépített lítiumion akkumulátorral együtt, a hálózati tápegység további 22 deka), az ára pedig úgy 350000 HUF körül fog alakulni. Az MC jutott az eszembe róla, a Psion első olyan irányú kísérlete, hogy szerény teljesítményű, ám ahhoz képest borsos árú noteszgéppel fektesse két vállra a piacot, mit mondjak, nem jött össze neki. Igaz, a netBook képernyője színes, nevében benne van a varázsszó, a “net”, a gép pedig relatíve nagy, nehéz és drága, de hát biztosan van olyan, aki pontosan ezeket az erényeket várja el egy terméktől, ő majd annak rendje és módja szerint fizetni fog. Karácsony és újév között aztán pár napra kölcsön kaptam egy netBookot, nézegettem, és most már valamelyest árnyaltabban látom ezt a dolgot, már csak azért is, mert kiderült számomra, hogy két teljesen külön világról van szó, annyi közük van egymáshoz, mint lágytojásnak a szögmérőhöz. Nem hasonlíthatók össze, a Psion a Revót az átlagos járókelő zsebében szeretné látni, a netBookot bizonyosfajta munkavállalók hóna alatt.

Tegyük fel, hogy informatikai beszerzésekért felelős csinovnyik vagyok egy olyan cégnél, ahol a munkatársak a terepen dolgoznak és onnan küldözgetnek dokumentumokat a központba. Legyen ez például egy bulvárlap és vegyük úgy, hogy én döntöm el, milyen felszereléssel rohangáljanak az újságírók hírek után. Mentális adottságaikat nyilván van módom felbecsülni - olyanok, amilyenek -, ennek alapján a legegyszerűbben kezelhető rendszert kell választanom, az pedig egyértelműen az Epoc, azaz a Psion. A gép viszont nem lehet 5-ös vagy 5mx, az ugyanis csak akkor használható, ha a cikkírás valamifajta agyi erőfeszítéssel jár együtt, más szóval akkor, ha az írnok közben időnként gondolkodik, ez esetben ugyanis nem baj, hogy a kisméretű billentyűzeten gépelni lassabban lehet. Az én munkatársaimmal ilyesmi nem fordul elő, agyuk barázdálatlan, kezük viszont mint a géppuska, tehát nagyméretű billentyűzet kell nekik, az, ugye, a netBook. Tönkretenni se bírják, mozgó alkatrésze nincsen, egy méter magasságból le lehet ejteni, masszív, mindent kibír, akár egy katonai málhazsákban is elvan, a noteszgépekhez képest pedig roppant könnyű. Arra, amire nekünk kell, a legjobb.

Tehát?

Nyilvánvaló: netBook.

Ha majd egyszer útikönyv-írásra adom a fejem és e célból hosszasan bolyongok az Aranyháromszögben vagy egyedül kajakozom a Csendes-óceánon, akkor csakis netBookot viszek magammal, de most még megvagyok nélküle is. Pedig finom jószág, hamar meg lehet szeretni, de ezzel együtt főleg nagyvállalati környezetbe való, célzott felhasználója lótifuti ügynök, karbantartó, egészségügyi, közlekedési, banki, biztosítási alkalmazott, vagy ilyesmi. Hogy mást ne mondjak, október végén derült ki, hogy cicázás kezdődik a Psion és az Oracle között, konkrétan az Oracle8i Lite Epoc platformra való implementálásának tárgykörében. Az Oracle8i Lite, ha jól értem, arra szolgál, hogy mobil eszközökről nagyvállalati adatbázisokat lehessen elérni általa, tehát az új típusú, mobil dolgozó attribútumai közé tartozik, olyan, mint a sarló meg a kalapács, noha légiesebb valamivel. Emellett a netBook virtuális Java gép is (JVM 1.1.4), tehát az Epoc határainál távolabbra tekint, mind a Psion, mind pedig a Sun nagy-nagy örömére. Mellesleg a rendszer kártyáról töltődik be, azaz cserélhető.

A gép kiépítése is professzionális igényeknek felel meg, lehet tenni bele Ethernet kártyát, GSM kártyát, kompakt flash kártyát, sőt merevlemezt, amilyen az IBM által gyártott 340 megabájtos microdrive, továbbá természetesen modemet (ISDN is). Processzora 190 megahertzes Intel SA-1100 StrongARM, tára 64 megabájt (SIM kártyával bővíthető), a képernyő 640x480/256 STN LCD.

Polgári célú változata is van, kicsit lassabb (100 megaherztes), kicsit kisebb a tára, úgy hívják, Series 7. Róla esetleg majd máskor.

Adobe GoLive 4.0

A paletták és a felügyelők hajlamosak betakarni a GoLive felületét

Még annyit a netBookról, hogy a szövegszerkesztője éppenséggel HTML dokumentumot is előállíthatna, ha már az egész holmi a netről kapta a nevét, sőt azon se háborodnék fel, ha a szerkesztő csakis HTML-ben mentene, azt ugyanis mindenhol meg tudják nyitni, a mostanit meg csak ott, ahol van PsiWin. Vonatkozik ez a Revóra is, belőle faxolni nem lehet, művünk tehát csakis email csatolmányként küldhető el, ám a Psion Word formátumával a címzett semmit se tud kezdeni. Ha viszont erre való tekintettel szövegállományként mentjük el az anyagot, akkor ez az egész WYSIWYG hókuszpókusz voltaképp mire való?

Úgy tűnik, ezt nem gondolták végig alaposan.

HTML szerkesztő egyébként van a Psionra, legalábbis a 3a-n nekem volt, de persze forrásszintű, ami normális embernek nem kell, hiszen néha még a webtervező profik is inkább WYSIWYG eszközöket választanak. Az ide vonatkozó rögeszméimet nem kívánom újólag kihirdetni, sőt éppenséggel azt mondom, hogy vannak helyzetek, amikor egy ilyen csakugyan jól jöhet. Más kérdés, hogy a többségük éppen azt nem nyújtja, amit várnánk tőle, míg viszont a GoLive 4.0, amiről most lesz szó, igazán derék. Az Adobe-hívek szívét avval dobogtatja meg, hogy ők webácsolás közben vígan ugrálhatnak a Photoshop, az Illustrator, a Premier, az ImageReady és a GoLive 4.0 között, a manuális HTML kódszerkesztés vastagnyakú konzervatívjainak elnéző jóindulatát pedig oly módon érdemli ki, hogy a forráskód manipulálását is minden eszközzel támogatni iparkodik.

A GoLive meglevő terjedelmes webállomásokat is szívesen adoptál

Korábban az Adobe termékskáláján csak a PageMill szerepelt, nem rossz az a maga módján - írtam is róla valamikor -, de összességében alapszintű. A Macintosh platformon pedig egészen a múlt év elejéig virágzott a GoLive Cyberstudio, akkor aztán az Adobe szőröstül-bőröstül megvásárolta, hogy webtervezésben is legyen valamije, amit a Photoshop, az Illustrator és az InDesign mellé (illetve a Macromedia Dreamweaverrel szembe) tud állítani. Végül is a GoLive 4.0 nem más, mint a GoLive Cyberstudio 3.0, persze néhány új és néhány tökéletesített szolgáltatással, mellesleg ezek is javarészt a GoLive Systems korábbi stábját dicsérik. Más szóval a GoLive 4.0 és a PageMill semmiben se hasonlít egymáshoz, mindamellett az Adobe megtartja az utóbbit is.

Annyit azért tisztázzunk az elején, hogy a GoLive 4.0 keretes oldalak WYSIWYG szerkesztésére nem képes, aki erre vágyik, olvassa el a betegtájékoztatót vagy forduljon bizalommal a FrontPage-hez. A legtöbb webszerkesztőhöz hasonlóan a Frame Editor itt is csak a keretek határait mutatja, azokat huzigálhatjuk, illetve ha valamelyik keretre kattintunk, akkor a tartalma egy új ablakban bukkan elő. Kárpótlásul igen használható vázlatnézetet kapunk, ez a lehetőség szerint mind a közvetlen HTML szerkesztés, mind pedig a WYSIWYG felületen való molyolás hátrányait kiküszöböli, hatékony, noha közben a kód valamennyi karakterét ellenőrzésünk alatt tarthatjuk. Legalább ennyire fontos az alkalmazás kiváló dokumentációja, amely egyben a webszerkesztésről szóló, jól megírt tankönyv funkcióját is betölti. Semmivel se gyengébb ennél a súgó, már csak azért sem, mert betűről betűre azonos a kézikönyvvel, csak ott szürkeárnyalatosak az illusztrációk, itt meg színesek.

A vázlatnézet a nagy és bonyolult dokumentumok szerkesztésének legkézenfekvőbb eszköze

Felülete, kivált némi Adobe-tapasztalat mellett, áttekinthető, bár némely részleténél - mint például a stíluslapszerkesztő - láttam már jobbat is. (Mi több, freeware-ben.) Viszont aki az egerészésben leli örömét, díjazni fogja, hogy oldaltervezésnél a szükséges elemeket (textboxokat, táblázatokat, képhelyeket, űrlapelemeket, DHTML trükköket meg hasonlókat) ugyanarról a nyolcfülű palettáról húzgálhatjuk a dokumentumra, majd pedig létük célját és értelmét az Inspector nevű, az aktuális feladatnak megfelelően mindig átlényegülő ablakban definiáljuk. A paletta tartalmát legkönynyebb úgy megismerni, hogy az egérmutatót a különféle elemek ikonjai fölé visszük, ilyenkor az ablak státuszsorában bukkan föl az információ, például az aktuális időt megjelenítő script ikonjánál az, hogy “Datum & Uhrzeit”. (Ettől eltekintve az általam tanulmányozott példány teljes egészében angol nyelvű, de úgy látszik, neki is német volt az egyik nagymamája.) Színeket a Color Palette felületéről lehet az Inspector megfelelő mezőjére átvontatni (saját paletta definiálására nincs mód), összességében tehát a felület némileg körmönfontan van kitalálva, de megszokható.

A GoLive dokumentumaira egyszerűen ráhúzhatjuk az elemeket a palettákról

Finom dolog, hogy az elemek elhelyezésénél rács (grid) segítségével, pixelszintű precizitással dolgozhatunk, egyébként a rács voltaképpen HTML táblázat, hasonló megoldás a NetObjects Fusion eszközei között fordul még elő. Ha már a táblázatoknál tartunk: nem szomszédos cellákat is lehet kijelölni és egyszerre módosítani, viszont a kiszínezett cellák a Netscape Navigatorban nem a tőlük elvárható módon hozzák a formájukat, ugyanis a Navigator azt szeretné, ha egy is volna bennük, de nincs.

Bájos, ahogy a GoLive 4.0 rétegeket definiál, sőt animál, és ahogy akciókat társít a különféle elemekhez - más kérdés, hogy ezek az Internet Explorerben rendszerint működnek, a Netscape Navigator pedig rendszerint JavaScript hibát jelezget vissza.

Webállomást kezelő eszköztára kiváló, az egész dokumentumhalmazt, méretétől függetlenül, egységesen kezeli a palettájával meg a felügyelőivel (inspector), így utólag akár több száz állományban át lehet írni a linkeket (PDF állományokban is) vagy meg lehet változtatni színeket, betűtípusokat - ugyanez, mondjuk, a Notepaddel nem volna igazán nagy öröm. Ellenőrzi az élőkapcsokat, felfedezi a hibákat és segít a kijavításukban, továbbá a feltöltést is maga intézi egy beépített FTP klienssel, ez ugyan nem olyan, mint a FAR, de azért jó. Mellesleg van benne egy QuickTime szerkesztő is, a 3.0-s verzió szűrőivel és áttűnéseivel, egyébként ez is ugyanolyan rutin szerint működik, mint a többi modul, azaz paletta, huzigálás etc. Mindamellett az Adobe Premiere vagy az After Effects többet nyújt.

Kínál a GoLive 4.0 XML és ASP támogatást is, ez nagyjából annyit jelent, hogy nem bántja az XML címkéket és megengedi, hogy az ASP kód a HTML címke elé kerüljön.

Számos figyelemre méltó vonása van ezen kívül.

Kedves például, hogy a képekről automatikusan készíthet egy kis felbontású fekete-fehér változatot, amit a vendég böngészője azon nyomban letölt, a színes pedig megy utána, amikor majd ráér. Ezzel némileg kíméljük a weboldalunk látogatóinak idegeit, haszna nincs, csak érzékelteti, hogy finom emberek vagyunk.

JavaScript szerkesztőjében a felügyelő jóvoltából gond nélkül lehet funkcióról funkcióra navigálni, az eseményeket és objektumokat be lehet húzgálni a kódba, a program itt is ellenőrzi a szintaxist és igyekszik a hibákat kiszűrni, továbbá lehetőséget teremt arra, hogy eleve olyan kódot állítsunk elő, amelytől mondjuk a Navigator 3.x-es verziói sem undorodnak. Továbbá: a HTML dokumentumba ágyazott scripteket valamifajta félautomatikus eljárással kimenti egy külső .JS állományba, azaz a gyakran használt kódokból scriptkönyvtárat hozhatunk létre, így nem kell folyton újragépelni, hogy function FarkaRajta(orcaNeve), meg a hasonlókat.

A JavaScript szerkesztő kiszálazza a HTML dokumentumokba ágyazott szkripteket és esetleg könyvtárrá szervezi őket

Hasznos a Netscape CSS Fix, ez a Navigator és a stílusok feszült viszonyán enyhít valamelyest. Arról van szó, hogy ha egy stílusokkal formázott oldal pompálkodik a Netscape ablakában és a felhasználó átméretezi az ablakot, akkor ott csúnya dolgok állhatnak elő, míg viszont a Netscape CSS Fix ezeknek a golyhóságoknak útjukat állja. Nyilván így van, de nagyon sokáig kellene kísérletez-ni ahhoz, hogy erről minden kétséget kizáróan megbizonyosodjunk.

Nagyon nagy program a GoLive 4.0, ennek megfelelően bőven van rajta tanulni való, viszont meg is hálálja a belé fektetett energiát. Egyébként is

“…tudás a szárny, amelyen égbe szállunk”.

William Shakespeare összes művei

A fenti idézet is Shakespeare-től való, ki lehet keresni, honnan, az Arcanum Digitéka jóvoltából immár megvan cédén magyarul is, angolul is, néhányan bizonyára megveszik majd, jól ellesz a Nagy képes világtörténet meg a Kutyatár között. Persze ha már megvan, beleolvasgatni se árt, ettől ugyan nem leszünk szebbek, gazdagabbak, sikeresebbek, nem fogunk a nőknek jobban tetszeni, legfeljebb rájövünk, hogy a történelem képeskönyvét napról napra tovább vastagító új oldalak sablonjai századokkal ezelőtt is készen álltak, sőt valójában évezredekkel ezelőtt is, de erről majd akkor, ha az Arcanum kiadja Tacitust. Más szóval a mai pojácák korántsem annyira újak, amilyennek hiszik magukat, az arroganciát, a felfuvalkodottságot, a képmutatást, az álszent viselkedést nem ők találták ki. Figyeljük csak: „… pőre gazságomat Bibliából / Ellopott kacatokba burkolom / S szentnek látszom az ördög szerepében” - mondja III. Richárd, ő egyébként hülye amatőr volt, mert nem értett a demagógiához, amit helyesen úgy kell kiejteni, hogy píár.

Shakespeare már csak azért is méltó arra, hogy megemlítsük a jelen naplójegyzet végén, mert egyebek között fontos informatikai megállapításokkal gazdagította az európai kultúrát, például azt mondja Ulysses a Troilus és Cressidában, hogy „Az éber állam gondos szeme tud / Plutus majd minden szemer aranyáról”. És ez így megy azóta is.