szövegszerkesztő on Minden jobb, de

Én vagyok Romulus

Tue, 29 May 2001 00:00:00 +0000

README 2001. május

A férfiú, aki megállított az utcán, fiatal volt és életerős, egyszersmind azonban szomorú, tétova, sőt kissé zavart. Az ADSL-kapcsolatom hogyléte felől érdeklődött; ami azt illeti, elég sokféle apropóból állítottak már meg az utcán, de ez új.

Mondtam, hogy jól vagyok, a kapcsolatom is jól van, érzelmi életünk kiegyensúlyozott, étkezésünk vitamindús, emellett a lépcsőház takarítása is megoldottnak tekinthető.

Nekem még most sincs, mondta lehajtott fejjel az ismeretlen férfi, miközben bal cipőjének az orrát bámulta, kissé viseltes volt a cipő, de amúgy elfogadható utcai darab, bizonyos kerületekben nem is tanácsos ennél jobb cipőt hordani, de ezt most hagyjuk. Az ismeretlen férfinak az ADSL fájt, illetve az ADSL hiánya. Pedig ő ezt február tizenötödikén, a legelső pillanatban megrendelte, pénze is van rá, ezzel együtt képtelen odahatni, hogy legyen neki ilyen, noha egyébként elvileg mindenkinek lehetne, viszont a gyakorlatban csak azoknak lesz, akik képesek áthatolni a szolgáltatónál uralkodó káoszon. Ez a káosz a próbatétel, olyan, mint a Varázsfuvolában a sistergő tűzfolyam, amin csak az igazak juthatnak keresztül, s az ő osztályrészük örök boldogság, míg viszont a többieké szégyen & gyalázat leend. Ez tükröződött az én emberem orcáján, miközben elmesélte, hogyan harcol ő az ADSL-ért immár két hónapja egyhuzamban, ki mindenkit hívott fel, és mennyi temérdek ígéretet kapott, miközben fogható eredmény sehol. Gyermekei emiatt már nem néznek föl rá, asszonya elhidegült tőle, kutyája megtagadja az engedelmességet, sőt még a gázóra-leolvasó is elpimaszodott, ledobja magát egy fotelbe, lábát az asztalra rakja, és a szőnyegre hamuzik. Így búsongott ez a rokonszenves, ám megtört úriember, én pedig semmi vigasztalót nem tudtam neki mondani. Mondtam volna azt, hogy igen, a szélessávú, átalánydíjas internetkapcsolat az ember életét átformálja? Hogy pár nap után az ember már nem is tudja, hogyan létezhetett korábban nélküle?

kép

Forgattam volna a sebében a kést?

Elmeséltem inkább néhányat a saját kudarctörténeteim közül, van választék, és nemcsak az informatika tárgykörén belül, ezeket hallván valamelyest megbékélni látszott a nyájas ismeretlen, aki természetesen a Számítástechnika hűséges olvasója is, tehát művelt, széles látókörű, naprakészen tájékozott kultúrlény. Varuna történetére és a vele kapcsolatos borzalmakra így elég volt csupán utalnom, ez önmagában véve teljes értékű és színpompás pechsorozat, de ki tudom egészíteni további elemekkel. Itt van például a DTK. Erről is írtam, tavaly év végi beszerzés, kifejezetten olyan meggondolással, hogy Varuna példáján okulva csakis márkás gépet vásárolunk, nos, ez a gép már a második nap kezdett rövidebb időtartamokra kimerevedni, most pedig naponta ötször lefagy. Bár, mint megírtam, nálam a telefon is lefagyott, utána pedig az egész belvilágát ki kellett cserélni, mert totálkáros lett, szolgálati idejének harmadik hetében, ami azért nem szép dolog. Viszont az Omnibook se húzta sokkal tovább, az ő érkezéséről a múlt számban adtam hírt, aztán pár nap múlva egy szép tavaszi reggelen bekapcsoltam, de se kép, se hang. Néztem jobbról, néztem balról, bökdöstem, semmi. Elvittem a szakszervizbe, kicserélték az alaplapot és a memóriát is, majd közölték, hogy ők ilyen jelenséggel roppant ritkán találkoznak.

Hát persze. Ritkán járok oda.

Most, hogy nekem is van Omnibookom, csodákat fognak látni.

Egyetlen számítógépről tudom elmondani, hogy hibátlan és harmonikus volt a kapcsolatunk, a legeslegelsőről, egy 286-os laptopról. Megvan ma is, be lehet kapcsolni, elindul, működik. Sohase volt baja. Bár ami azt illeti, Godzillának is csak egy hibája volt, azzal ugyan jó darabig keserítette az életemet, de utána működött, viszont nem mint számítógép, hanem mint szabályt erősítő kivétel, legalábbis most így látom. Továbbá úgy látom, hogy állhatna bármilyen komolyabb jószág ezen az elátkozott munkaasztalon, lehetne itt mondjuk HP j6000, Sun Ultra 80, SGI Onyx, vagy akármi más, a működése azzal volna jellemezhe-tő, hogy néha elindul, néha nem. Ugyanakkor mégse kizárt, hogy van olyan architektúra, ami engem is elvisel, mert például a Psion netBookkal és a Revóval jól elvagyok, egyebek között az Omnibook kibukását követően is a netBookot állítottam hadrendbe.

Persze az Omnibookon kényelmesebben lehet írni, viszont a netBookon mindig lehet.

Ami persze korántsem jelenti azt, hogy valaki más ember nem éppen egy Psiontól lesz kedélybeteg, mindenkinek más a sorsa meg a végzete, ami nekem áldás, neki átok és viszont. Például a Geek.comon létezik egy PDA Horror Stories című rovat, ott meséli egy angol úr, hogy 97-ben vett egy Psion Series 3a-t, öt hónap múlva ellopták. Akkor vett a Dixonsnál egy S5-öt (£430, azaz Magyarországon olcsóbb, mint Londonban), azt öt perc múltán összetörte. Vett egy másikat, de annak az Enter billentyűje ragadt. Visszavitte, kapott egy újat, azzal elvolt kábé egy évig, akkor egy délután hazatérvén azt látta, hogy a Psionja kinyitva hever a padlón, arccal lefelé. Megpróbálta bekapcsolni, bíp, és annyi, a képernyő közepén széles, vízszintes fekete sáv. Megvette a negyedik S5-öt, de arról még a boltban kiderült, hogy az automatikus ki-be kapcsolás funkciója nem használható. Az ezt követő ötödik S5 egy évig működött, akkor eladta, hogy 5mx-et vegyen, azt egy hónap múlva leejtette, össze is tört. De működött utána is. Valamivel később Írországban megint leejtette, még jobban összetört. De még mindig működik, úgy összetörve, ugyanis a mesélő újabb Psion beszerzését ez idő szerint nem fontolgatja. Meg tudom érteni, miért.

kép

Mint a fenti történet is mutatja, van olyan, hogy az embernek a dologi valóság valamely szűk tartományával nincs és soha nem is lesz szerencséje, egy másikkal viszont talán igen. Bátran kell próbálgatni, hátha valami egyszer bejön. Például ha Amerikában laknék, most vennék két-háromszáz dollárért egy antik VAXStation 3100-at, arra felpakolnám az OpenVMS-t, a DECWindowst, a szövegeimet TeX-ben írnám és lehet, hogy számomra ez a felállás hozná el a lelki békét. Mellesleg a VMS egy szuperszilárd erődítmény, ahova még az olyan alakok se tudnak betörni, mint Kevin Mitnick (ezt ő maga mondta). Persze megfelelő beállítás mellett a Unix, sőt némelyek szerint az NT is biztonságossá tehető, viszont a VMS állítólag eleve olyan. Továbbá abszolút stabil, már ameddig a gép össze nem dől alatta, és (mai szemmel nézvést) szerény kiépítésű hardveren is nagy dolgokra képes. A VAXStation 3100 minimum 4M memóriával került forgalomba, maximum 32 fér bele; a VAXserver 3600-ba legfeljebb 64M. A fényképezőgépemben ennek a kétszerese van.

Őrület.

Egyébiránt a VAX/VMS ma már hobbi, pontosabban technikai sport, éspedig nagy darab, kövér, erős emberek sportja, lényege ugyanis az, hogy a megszállottak a legkülönfélébb Road Trip, Midnight Run meg hasonló oldtimer-heavymetal-orgiákon vesznek rész, azaz kamionokra telepített nagy testű VAX-okkal vonulnak az éjszakában fel-alá. Ehhez persze nem elég a saját kamion és a másfél mázsás testsúly, emellett célszerű, ha az ember képes egyhuzamban tizenkét-tizenhat órán át vezetni, át tudja drótozni úgy a háromfázisú berendezést, hogy működjön egy fázissal is, képes éjszaka, az erdő közepén, mindössze egy ceruzalámpával és egy svájci bicskával fölszerelkezve eredményesen javítani mondjuk egy RQDX1 merevlemez-vezérlőt, végezetül pedig nem árt, ha a barátai és a rokonai dolgoznak az ipar megfelelő helyein, mert egyébként bizonyos dolgok még Amerikában se beszerezhetők.

A nőstényfarkas árnyékában

Kissé messzire jutottunk az utcán állongó szomorú idegentől, akinek ADSL-kapcsolata továbbra sincs, de hát erről szól az egész, a sorsról meg a kozmikus registryről, amibe fogantatásunk pillanatában bejegyeztek minket, és akkor el is dőlt, milyen lelki kapcsolatunk lesz később a lovakkal, a közlekedési rendőrökkel, a szobanövényekkel és a díszhalakkal, a fodrászokkal és a szolgáltatókkal általában, mennyire fognak levágni a szervizben, friss vagy állott pacalt kapunk a hentesnél, lesz-e ADSL-ünk vagy nem lesz.

Ha lesz, akkor az ekként kitüntetett felhasználó egyedfejlődése végső nyugvópontjára ér, ugyanis a felhasználó eljut abba a szellemi állapotba, amelyben minden szükségletére vonatkozólag a számítógépétől várja a megoldást. Már korábban is tapasztalható volt, hogy olyan esetekben, amikor valamifajta különleges információ beszerzése a cél, mondjuk kell egy spanyol vagy szanszkrit szótár, vagy egy japán szakácskönyv, vagy meg kéne keresni egy londoni térképen a Moscow Roadot, akkor a felhasználó az utóbbi időben már nem a könyvespolc környékén kezd kutakodni, de nem is tanult és világlátott barátainak telefonál, mint régen, hanem a számítógépet piszkálja. A szélessávú, átalánydíjas internetkapcsolat üzembe állítását követő héten ez oda fajul, hogy a felhasználó az ő számítógépét az összes lehetséges szellemi javak kizárólagos forrásaként azonosítja, olyasfajta magától értetődő természetességgel csügg rajta, mint az újszülött Romulus és Remus a nőstényfarkas csecsein. Ami konkréten engem illet, én egyelőre még tudom, hogy például heves szomjúság fennforgása esetén a számítógép helyett a hűtő felé célszerű orientálódni, de ha éhségérzet gyötör, akkor a helyzet már korántsem ennyire egyértelmű, hiszen a billentyűzet okszerű nyomkodásának eredményeképp az emberfia viszonylag rövid időn belül gyümölcsös nyelvhalhoz, pekingi kacsához vagy hagymás rostélyoshoz jut.

kép

Kellhet-e még valami?

Vannak dolgok, amiket korábban el se tudtam képzelni, például, hogy mire lehet jó egy internetes tárhely, tehát valahol a világhálón X megabájtnyi lemezterület, amin az adóalany különféle cuccokat pakolhat el. Pedig jó az, bár kizárólag valamifajta szélessávú, átalánydíjas internet-kapcsolat megléte esetén, vagy egy olyan országban, ahol az átlagjövedelmek lényegesen magasabbak, a távközlési tarifák pedig lényegesen alacsonyabbak, mint mifelénk. (A legtöbb civilizált ország ilyen.) Először is azért jó, mert azt az X megabájtnyi területet a világ bármelyik, internetbe kapcsolt gépéről elérhetem. Másodszor használhatom kisméretű (35M) backup meghajtóként. Mielőtt továbbmennénk, amiről most szó van, az az X-drive, az itt kapott tárterületet hálózati meghajtóként lehet az adott rendszerhez kapcsolni, utána korlátozás nélkül használható, azaz például megtehetem, hogy az új dokumentumot egyből azon a meghajtón hozom létre. Ez nem volna igazán racionális döntés, viszont például most, amikor ezt a szöveget barkácsolom, jó tudni, hogy van tartalék másolat az anyagról, és nemcsak a szövegről, hanem az illusztrációkról is. A szövegről eleve készül, ugyanis az itt már dicsérőleg említett RoughDraft 2.0 nálam alapértelmezett szövegszerkesztővé vált. (Az első a DOS alatt futó WordPerfect 5.1 volt, a második a mindenkori WinWord, tehát a RoughDraft a harmadik. Noha közben gyakorlatilag mindent kipróbáltam. Ez persze nem azt jelenti, hogy a RoughDraft valahol a WordPerfect 5.1 vagy a Word 2000 színvonalán áll, hanem csakis azt, hogy az én speciális igényeimnek mindennél jobban megfelel. Az érző szívű felhasználónak ennyi rendszerint elég.) Mármost a RoughDraft, mint ezt írtam is, a floppyra való biztonsági mentést helyből felajánlja, de persze ott a képeim nem férnének el, míg viszont az X-drive harmincöt megáján van számukra hely. Magát a biztonsági mentést egyébként egy Freebyte Backup nevű, rendkívül kevéssé túlbonyolított alkalmazással hajtom végre, ugyanennyi erővel egy parancsállomány is megtenné, de mindegy, a célnak megfelel. A lényeg az, hogy a tartalék másolat nem ugyanannak a merevlemeznek egy másik logikai meghajtóján jön létre, nem ugyanazon a gépen, sőt nem is ugyanabban a városban, hanem légvonalban mintegy tízezer kilométerrel odébb.

A másik dolog, amit úgyszintén nem tudtam elképzelni, sőt mondhatni őrültségnek tartottam, az az internetes rádiózás, mint tipikus példája annak, amikor egy eszközt - esetünkben a számítógépet - mindenáron olyasmire kívánnak felhasználni, amire nem való.

Most viszont úgy látom, igenis való, legalábbis az én gépemen egész álló nap szól a Grooving Jazz vagy a JazzRadio.Net, s ez a körülmény számomra olyan, mintha még egyszer feltalálták volna a rádiót. Ezt megelőzően rádiót utoljára gimnazista koromban hallgattam, azt részint Radio Luxembourgnak, de inkább Szabad Európának hívták, továbbá valamikor a kilencvenes évek első felében, amikor nálunk egy klasszikus zenei adó is létezett. A Bartókot nem hallgatom, mert az vegyesfelvágott, és ezért idegesít; a többi hazai adó számomra érdektelen. Régebben sokszor megfordultam Londonban, ott van egy Jazz FM nevű állomás, de az se jó, nappal ugyanis soult, bluest, funkyt, rockot meg ilyesmit sugároz, merthogy egy rendes dzsesszrádiót még London se tud fenntartani.

Most viszont az van, hogy ülök itt a hetedik kerület sötét szívében és háttérzeneként egészen jó program szól egyenesen Portlandból, vagy éppenséggel Berlinből. Ez utóbbi ugyan szörnyen hangzik, ezzel együtt a német JazzRadio.Net, ami az amerikai JazzRadio.commal nem keverendő össze, meglehetősen igényes, és főképp kihagyások nélkül jön, amit az amerikai programokról nem mindig lehet elmondani.

kép

Ha pedig a hallgató hírekre vágyik, akkor a tapasztalásnak megint egy új tartománya tárul fel előtte, mert hát az se mindennapos, hogy a pesti polgár tibeti nyelvű rádiót hallgasson. Pedig lehetséges, a program címoldalát az 1. képen látjuk. Nem Tibetből jön – Tibetben már alig van valami, ami tibeti volna, speciel a rádió végképp nem tartozik ezek közé –, hanem Washingtonból, a Radio Free Asia jóvóltából, s persze az 1. képen látható weboldal csak akkor jelenik meg így előttünk, ha a gépünkön a megfelelő tibeti font (samw.ttf) telepítve van.

(Mellesleg a rádió és a web összeolvadásának további igen újszerű vonzatai lehetnek, most olvasom a Reuters hírei között, hogy a Radio Tango nevű norvég rádió reggeli műsorában május harmadika óta meztelen nők mondják el az időjárás jelentést. Ezt a hallgatók – a rádiózás jellegéből következően – nem látják ugyan, viszont, ahogy az egyik műsorvezető elmondta, az attrakció sajátos atmoszférát visz a stúdióba és ezt a hallgatók remélhetőleg megérzik. Sőt a web jóvoltából részesülhetnek vizuális élményben is, fel lehet keresni a program weboldalát, egy-két klikk, máris megjelenik Norvégia időjárási térképe előtt Siv Johannessen kisasszony, és kecsesen vetkőzni kezd. A program szerkesztői csodálkozva konstatálták, hogy május negyedikén, pénteken az előző napi időjárás jelentés iránt is élénk érdeklődés volt tapasztalható. Ezzel együtt az ötlet itthoni meghonosításának nincs esélye, Siv Johannessen kisasszony nem diplomás meteorológus, és a kolléganői sem azok, az általuk elmondott időjárás-jelentés ennélfogva szakmailag kevéssé korrekt, és meg kevésbé közszolgálati.)

kép

Persze a hírek továbbításának a rádióprogram netesítésénél jóval hatékonyabb útjai is vannak, én szeretem, ha a képernyő alján-tetején tematikailag általam előzetesen megszűrt újságcímek jönnek-mennek (a 2. képen felül az Infogate, alul a World-Flash Gold News Ticker, ha valamelyik cím szemet szúr, klikk, és ott van. Príma az Amphetadesk, noha még csak a 0.24-es verziónál tart, és egyébként is parancssoros(!), a konzolról kell elindítani, ennek hatására összeállít és kiterít egy linkgyűjteményt a legfrissebb szakmai – vagy, ha akarom, nemcsak szakmai – hírekhez, sőt kérésre receptekkel is szolgál. Mögötte a háttérben a BroadPage 3.2.3-ból látható valami, ő az Internet Explorer motorjára épített alternatív karosszériák nagy családjához tartozik. Nem az az érdekes benne, hogy egyszerre több oldalt nyit meg, azt tudja más is, hanem hogy az a mozaik, amit az oldalakból összehoz, egyetlen mozdulattal átalakítható. A falakat úgy lehet tologatni, mint egy japán lakásban, megragadjuk valamelyik sarkot, és arrébb húzzuk, ahogy ez a 3. képen (talán) látható, utána a többi megy vele. Ehhez persze nem kell szélessávú, általánydíjas internetkapcsolat, bár nem is árt, ugyanis ha van, akkor a falak tologatása közben mellesleg ingyen telefonálhatunk Amerikába, egy további kezünkkel SMS-eket küldhetünk szintén tök ingyen, és ha ez se elég, tetszés szerinti számú IRC csatornát tarthatunk nyitva. Mellesleg először arra gondoltam, hogy az e havi jegyzetet az IRC klienseknek fogom szentelni, néhányat közelebbről is megnéztem, jelesül a következőket: Fahrenheit Carrera, IRCGold, leafChat, MaxxChat, mIRC, PIRCH98, és TurboIRC2000; alighanem az egészből a mIRC a legjobb. (A 5. képen a leafChat, a PIRCH98 és a mIRC látható, a kép tetején pedig egy újabb internetes fényújság, a Desktop News.) Az történt viszont, hogy beléptem egy-két, sőt tíz-húsz nyilvános csatornába, figyeltem a diskurzust, és idővel megállapítottam, hogy én ebből semmit sem értek, de egy megveszekedett mukkot se. Aztán megtaláltam a magyar nyelvű hivatalos csatornákat is, és azokból se fogtam fel semmit. Illetve túlzok, április 22-én 13:30 körül a #magyar csatornán értelmes szókat véltem felfedezni, az alábbiakat:

<lajosch> paj :) mit ittal ? :))
<paj> fasz tuggya ma' …

Hát körülbelül ennyi az a szellemi hozadék, amit a nyilvános IRC-csatornák kitartó megfigyelése után eredményként tudok elkönyvelni, ezért aztán úgy döntöttem, hagyom az IRC-klienseket másra. Van itt valami érdekesebb.

kép

Újabb csontvázjelölt

Ezt úgy hívják, hogy 602Pro PC SUITE 2000, ez tehát egy alternatív irodai programcsomag, szövegszerkesztő, táblázatkezelő és egy fotóeditor. Létezéséről a CNN jóvoltából szereztem tudomást, illetve, hogy precízek legyünk, a szélessávú, átalánydíjas internet kapcsolat jóvoltából, mert ha az nincs, akkor ez a hír nem bukkan föl a képernyőmön, nem kattintok rá és így tudatlan maradok. A csomag tavaly június eleje óta ingyenesen tölthető le a Software602 weblapjáról. A cég alapító atyái egyébként prágai egyetemisták voltak, a nyolcvanas évek derekán összehoztak valamifajta informatikai klubot, az egyesület létezését engedélyező okirat száma 602 volt, ezért Software602 a cég neve.

A szövegszerkesztő (5. kép) igyekszik annyira hasonlítani a Microsoft Wordre, amennyire csak lehet, megnyitja a Word 2000 állományait is, úgy, ahogy. A 6. képen ugyanazt a Wordben létrehozott állományt látjuk, balra a Wordben, jobbra a 602Textben, ezen még van mit javítani, különös tekintettel arra, hogy itt egy elég egyszerű dokumentumról van szó. Az is igaz, persze, hogy a 602Text (így hívják a szövegszerkesztőt) alapjában véve nem képeskönyvek tördelésére, hanem irodai munkára való, ahhoz mindene megvan, sőt némi pluszt is kínál, így például eszközsávról lehet beilleszteni a dokumentumba különféle folyamatábra-elemeket, nyilakat, címkéket, meg olyan buborékokat, amilyet a 7. képen látunk. HTML-ben is ment, bár a 7. képen látható dokumentum HTML változata értékelhetetlenre sikeredett. Érdekes módon RTF-ben nem tud menteni, viszont Word 97/2000-ben igen. Ír körlevelet, van vázlatnézete, ismeri a többhasábos tördelést és a szövegboxot, a visszacsináláshoz előzménylista tartozik, csinál indexet és tartalomjegyzéket, a dokumentumokat jelszóval védi, sőt még a WordArthoz hasonló eszköze is van, ahogy ezt a 8. képen láthatjuk. Igaz, a szokványos irodai munkában a WordArthoz hasonló szolgáltatások ritkábban jutnak szóhoz, mint mondjuk a gyalogsági ásó, a golfütő, vagy a gyertyakulcs, de hát attól még bele lehet tenni a programba, egyszer még jól jöhet. A különös az, hogy a 602Text, illetve a 602Pro PC SUITE 2000 így is igen karcsú és fürge, összehasonlíthatatlanul karcsúbb és fürgébb, mint mondjuk a StarOffice, ami persze más súlycsoport. Viszont megeshet, hogy a vidám természetű, ám komoly gondolkodású felhasználó nem az ingyenes irodai programcsomagok szumóbajnokát akarja az ő noteszgépére felrakni, hanem valami olyat, ami mellett még marad a merevlemezen némi hely, nos a 602Pro PC SUITE 2000 épp ilyen. És mellesleg mindent meg lehet csinálni vele, legalábbis minden olyasmit, amit egy noteszgépen egyáltalán művelni szokás.

kép

A csomag integráltsága korántsem annyira nyilvánvaló és látványos mint a StarOffice esetében, viszont ha a szövegszerkesztő valamelyik dokumentumában táblázatot hozunk létre, akkor nem olyasvalami az eredmény, mint amit mondjuk a Wordben kapunk, hanem belép maga a táblázatkezelő, azaz a szöveg közepén, mint a 9. képen látjuk, teljes értékű számolótábla jelenik meg. Egyébiránt láttunk ilyet már korábban is, mára elfelejtett nevű irodai programcsomagokban, amelyek nem is voltak rosszak, de ma már a szél se fütyül a bordacsontjaik között. Olyan az informatika közelmúltja, mint egy sivatagi karavánút, jobbról-balról döglött tevék csontvázaival szegélyezve, de csak az utolsó pár tucat méteren, a többit már rég befútta a homok.

A 602Pro PC SUITE 2000 annak a reményében ingyenes, hogy a nép letölti, használja, és később majd megveszi hozzá a különféle kiegészítőket. Adja isten, bár szerintem nem tölti le és nem veszi. Az, hogy ingyen van és még jó is, önmagában kevés. A StarOffice se csupán azért létezik, mert ingyenes és jó, hanem mert van a Linux, és a Linux hátán sokan elvannak így vagy úgy, Viszont ami a többit, a Windows alatt futó úgynevezett alternatívákat illeti, nekik nemcsak jövőjük és jelenük nincs, hanem szinte már múltjuk se. Vannak ők, persze, de kérdezem én a nyájas olvasót, hogy reggelenként, borotválkozás közben, vagy éppen kávét szürcsölgetve jut-e eszébe olykor-olykor a Corel WordPerfect Office vagy a Lotus SmartSuite, de nem úgy ám, mint egy dallamtöredék Sarastro papjainak ajkáról, „Stärkt mit Geduld sie in Gefahr!” hanem mint a Microsoft Office reális alternatívája? Nem jut eszébe. Ha ingyen adnák őket, akkor se jutna eszébe.

Ez pedig olyasvalami, ami az árutermelés kialakulásától mindmostanáig nem létezett, ez valami új. Nyájas olvasóm utálhatja a Microsoftot vagy szeretheti, sőt gyűlölheti, vagy imádhatja, de ez tökmindegy, azt mindenképp be fogja látni, hogy a köznépnek gyártott szövegszerkesztőt, mint olyat, nem a Microsoft vezette be, és nem is ő csinálta a legjobban. Amikor én írni kezdtem ebbe a lapba, Amerikában a Microsoft még nem sok hajóhosszal lapátolt a mellesleg általam is használt WordPerfect mögött. A táblázatkezelőt se a Microsoft vezette be és nem is ő csinálta a legjobban, hanem a Lotus. Most pedig az a helyzet, hogy WordPerfect mint vállalat már rég nem is létezik, a Lotus még megvan, ugyanakkor a Microsoft Office nevű pakkon kívül más hasonló terméket (azaz lényegében szövegszerkesztőt és táblázatkezelőt, a többi cafrang) nem lehet eladni. Ingyen se lehet.

kép

Az árutermelés eddigi története arról szólt, hogy a fogyasztó a jobbikat veszi, vagy az olcsóbbat. Olyan, hogy olcsóbb és jobb, a gyakorlatban nemigen fordul elő, de ha mégis, akkor a fogyasztó nyilván azt veszi. Most viszont azt veszi, amire az van írva, hogy Microsoft, a többi pedig ingyen se kell, ez pedig a piaci fölénynek, vagy egyszerűbben a piaci jelenlétnek egy egészen különös megvalósulási formája, amire korábban példa nem volt, és talán a jövőben se lesz. Másképpen fogalmazva olyan siker, ami megváltoztatja a dolgok szokásos menetének alaptörvényeit is, amitől a jég tapadós lesz, az eső száraz, a pizzafutár pedig a hagyományos telefonvonalon ér célba, egyszerűen előbukkan a fali csatlakozóból, kifosztja a hűtőszekrényemet, és tovaszáll.

Végezetül ejtsünk szót a 602Photóról is, ez ugyan e föntebb elmondottak szerint cafrang, mégis jó, ha van. Manapság egyre több ember vásárol digitális fényképezőgépet, azzal össze-vissza kattogtat, következésképp igényli, hogy legyen egy eszköz, amelynek birtokában sikerületlen turistafotóin ronthat még egy keveset. Ilyenhez persze eddig hozzájuthatott volna, az intelligens alkalmazások (például a Gimp) használatát meg kell tanulni, a cél pedig most nem ez; másfelől az érzelmes utazó előtt ezeknek az alkalmazásoknak a létezése is rejtve marad. (A 602Pro PC SUITE 2000 létezése úgyszintén, de hát ez már ne az én problémám legyen.) A 602Photo rém egyszerű. csak az alapokat nyújtja, de van benne egy-két olyan ügyes dolog, amit máshol még nem láttam. A lényeg az, hogy ezen alkalmazás révén a családi fényképalbumba szánt úti emlékek (lásd a 10. képen) valamelyest feljavíthatóak, már amennyiben a felhasználóba némi ízkés és arányérzék is szorult. Ha nem, akkor nem.

A bölcsésztudor örömei

kép

A 10. képen egyébként az egykor legszentebbnek számító tibeti templom, a Dzsokhang bejáratát látjuk. Maga a templom a VII. században épült, hogy otthont adjon egy színaranyból készült Buddha-szobornak, amelyet Vengcseng kínai hercegnő vitt magával Tibetbe, amikor Szongcen Gampo bibeti királyhoz feleségül ment. Azóta némiképp változott a világ, Kínából nem elsősorban bájos hercegnők érkeznek Tibetbe, hanem bájtalan vitézek, akik a legritkább esetben visznek magukkal színarany Buddha-szobrokat, vagy ha mégis, akkor ellenkező irányba viszik. Mint a szöveg elején megjegyeztem, Tibetben ma már alig akad valami, ami tibeti volna, az ország autochton kultúrájából forgácsok léteznek szerte a világban, viszont van és mindig is lesz pár ezer nem tibeti etnikumú érdeklődő, aki valamilyen iskolában megtanulja ezt a nyelvet és utána mondjuk a buddhista ismeretelmélet különféle szövegeit böngészi, vagy más, még ennél is gyakorlatiasabb célok érdekében fáradhatatlankodik. Az ilyen embert orientalistának hívják, és ő a bölcsészek királya, ugyanis az orientalisztika nem szobatudomány, azt Ázsiában kell művelni, hegyi törzsek, nomád állattartók, ópiumtermelők és fegyveres banditák között, ahol a tudósembert előbb vagy utóbb agyonlövik, felakasztják, lefejezik, a legeslegjobb esetben elviszi a malária. Egy időben magam is efféle sorsról ábrándoztam, persze nem jött össze, némi kis nyelvtanulás lett belőle, semmi több, ezzel együtt megértő szánakozással pillantok a nem orientalista bölcsésztudorra, aki poros levéltári iratkötegekkel bajmolódik egy életen át, soha semmiféle vérszomjas gerilla nem fogja elevenen megnyúzni, még skorpióval is maximum az állatkertben találkozik, nem pedig a paplan alatt.

Mi örömet találhat az életben az ilyen?

Lehet pályázni posztdoktori ösztöndíjra, már ha el nem múltunk negyvenévesek. Utána semmi, legfeljebb átmeneti segély az önkormányzattól. Illetve, ha történészek vagy irodalomtörténészek vagyunk, és van a munkahelyünkön számítógép, továbbá a munkáltatónk olyan valószínűtlenül kedvező anyagi helyzetben van, hogy darabonként pár ezer forintért képes néhány CD-ROM-ot beszerezni, nos, akkor az Arcanum.

kép

Én a napi munkámban az Arcanum kiadványai közül csak az Országgyűlési Naplót használom, ami immár tíz évet fog át, 1990-től 2000-ig, ám ez nem jelenti azt, hogy a Petrik-féle bibliográfia mostanában megjelent cédés változatának nem kell lehetőleg karnyújtásnyi közelségben lennie. Persze csak akkor van rá szükség, ha munkánk jellegéből fakadóan időnként pontosan kell tudnunk, hogy ki illusztrálta Gyarmathy Zsigáné Zudorék című korszakos remekművét, amely Budapesten, 1897-ben, a Franklin Társulat gondozásában látott napvilágot. (Egyébként a könyvet Neogrády Antal 26 eredeti rajza ékesítette.) A cédén amúgy olyan tizenkét kötetnyi anyag van és gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy ezt a tizenkét kötetet akárki magánszemély vagy egy irodalmi lap szerkesztősége beszerezze, de most már minek is. A korong természetesen sohase lesz bestseller, de nem is annak szánták. Az Arcanum az a cég, amelyik csakis fontos és teljességgel eladhatatlan dolgokat tesz közzé, és ebben a legvégsőkig elmegy. A Királyi Könyvek című kiadvány például csakis latin nyelvű, kézírásos okleveleket, például adományozó okmányokat tartalmaz, így tehát jól jön a kutatónak, aki a kocsmáltatási jog odaítélésének középkori gyakorlata iránt érdeklődik, de toplistás holmi nem lesz belőle. Ugyancsak vegytisztán tudományos segédeszköz A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa, habár ezt olvasgatni is lehet, hónapokig, évekig, akármeddig, egy egész világot lehet fölfedezni általa, csak türelem kell hozzá, meg képzelőerő. A harmadik nagy dobás a Magyar Középkori Adattár, ez két részre oszlik, egyik fele a Középkori magyar genealógia, arról nagyjából sejteni, micsoda, a másik meg Magyarország világi archontológiája 1301-1457. Nyájas olvasóm ne pironkodjon, ha nem tudja, mi az az “archontológia”, ez a fogalom az Encyclopædia Britannicában se szerepel, sőt az a gyanúm, hogy még az angol alakját - archontology - is csak a volt Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban ismerik. Itteni szóhasználat szerint az archontológia a történettudománynak az az ágazata, mely a tisztség- és hivatalviselőkkel foglalkozik, más szóval a politikai történeten belül konkrétan magát a politikai elitet vizsgálja. A cédé tehát az 1301 és 1457 között regnáló politikai garnitúra egyfajta ki kicsodája. Egyébként hatszáz év távlatából a politika még csak nem is gusztustalan.

Speak Hungarian

Tue, 26 Jan 1993 00:00:00 +0000

README 1993. január

Havonta összegyűlő naplójegyzetekre támaszkodik induló sorozatunk, amelynek darabjait ezentúl minden hónap utolsó lapszámában, README felcím alatt találhatják meg Olvasóink. A naplóíró, Váncsa István kollégánk és barátunk személyében olyan szenvedélyes számítógéphasználót célszerű magunk elé képzelniük, akinek gyakorlati ismereti és tájékozottsága is meghaladják a mai felhasználói átlagszintet.

Franciaországban a számítógép franciául beszél, Japánban – most már – japánul, a FÁK-ban fákul. Németországban – magától értetődik, hogy a billentyűzet német kiosztású, és valamennyi német karaktert tartalmazza, Magyarországon viszont még most is el lehet adni angol billentyűzeteket, sőt csaknem kizárólag ilyeneket adnak el, más ugyanis nemigen van. Egyébként tizenöt évvel ezelőtt itt még az írógépek többségéről is hiányzott az Í meg az Ú, nem is szóval az Ő-ről és az Ű-ről, továbbá a Képújság is a svéd karakterkészlettel indult valamikor, s az illetékes, e dolog okai felől kérdeztetvén, a magyar ábécére hárította a felelősséget, s egyidejűleg (burkolt módon bár) perfekt hülyének nyilvánította a riportert, aki egy egzotikus nyelv valószínűtlen karaktereit kéri számon a modern technika olyan csodájától, aminő például a Képújság.

Ilyen előzmények után és a hazai piac (korábbi) méretei mellett a szoftvermagyarítás mint olyan nem is igen kerülhetett szóba. (Pláne, ha figyelembe vesszük a szakma egy részének bájtalan tulajdonságait is, úgymint kisebbrendűségi komplexusok, szellemi igénytelenség, félanalfabetizmus és a laikusok mély megvetése.) Mindezek eredményeképp kialakult egy olyan helyzet, hogy valamely nagy magyar szoftver magyar változatával találkozván, az ember tanácstalanul totyog körülötte, nem érti, mi a fene ez az egész, mire jó, hogy kerül ide, és egyáltalán, kell-e ez nekünk.

Csakugyan ez kell nekünk?

Kollégáim megvizsgálták a Windows 3.0-hoz készült magyar kiegészítést, de egy idő után kihajították, idegesítette őket. Engem különösebben nem zavart, sőt még most is használok néha egy olyan gépet, amelyen ez a változat fut, nem mondom, hogy tökéletes, de a maga módján még mindig jobb, mint az a termék, amelyhez írták: a billentyűzetmeghajtója, a képernyő- és nyomtatófontjai nélkülözhetetlenek, a helpje meg olyan, amilyen, úgyse nézek bele soha.

Most már a 3.1-eshez is kapható ugyanez a kiegészítés, korrekt, rendes munka, kár volt belefogni. Itt van ugyanis a Windows 3.1 kelet-európai változata, s aligha kétséges, melyikük lesz a nyerő.

Először is: a Microsoft magyar Windowsát csak egyszer kell a gépre telepíteni, nem pedig két nekifutásban – először az alapszoftvert, utána meg a kiegészítést. Másodszor: a művelet eleve magyarul folyik. (A „tegye be következő lemezt” felszólítás például így szól microsoftul: „Helyezze be azt a lemezt, amelynek neve Microsoft Windows 3.1, 4-es lemez, a meghajtóba, aminek jele B:.” Érzésem szerint a program magyarítói dicséretes buzgalommal nézik a miniszterelnök tévéinterjúit.) Harmadszor: a Windows a továbbiakban a rendszerprogramok betöltési folyamatát, a bootolást is lefordítja, tehát nem azt látjuk, hogy „EMM386 succefully installed” hanem hogy „Az EMM386 telepítése sikeresen befejeződött”. (S ettől a közleménytől a monitor előtt ülő gépírókisasszony vélhetőleg szignifikánsan okosabb lesz.)

Amí Pro 3.0

Mindent egybevetve a magyar Windowst egy majom is üzemben tudná helyezni, és ugyanez vonatkozik az Amí Pro 3.0 magyar változatára, tudniillik most már ilyen is van. Amelyiket én láttam, az ugyan béta-verzió volt de mire ez a cikk megjelenik, a termék nagy valószínűséggel Kint lesz a piacon. Ott tartunk tehát, hogy egy csúcsszintű szoftver, megjelenése után alig fél esztendővel díszmagyarvan járja nálunk a palotást, s ez még akkor is nagy dolog, ha elfelejtettük, mi volt itt pár évvel ezelőtt.

Egyébként az Amí Pro 3.0 valóban nagy program, a szaksajtó meglehetősen egységes véleménye szerint e pillanatban a Windows alatti szövegszerkesztők császára – más kérdés hogy nevezhetőek-e ezek még szövegszerkesztőnek egyáltalán.

De vegyük sorjában.

Ha a tipográfiai lehetőségeket nézzük az Amí csaknem mindent tud, ami emberi ésszel elgondolható, viszont ezt ráadásul könnyedén csinálja. Legkedvesebb vonásainak egyike az úgynevezett gyorsformázás (fast format), ez lényegében valamely tetszés szerinti szövegrész tipográfiai jellemzőinek alkalmazása egy másik szövegrészre. Ha például olyan prózát írok amelybe versidézetek vannak applikálva, akkor csak az első idézetet kell ki stafíroznom (behúzás mértéke elől, betűtípus, fokozat, változat, sortávolság) a következőnél erre már nem lesz szükség. Annyit kell csak tennem, hogy az egér egy mozdulatával kijelölöm a ma már tipografizált idézetet, rákattintok a fast format ikonra, majd kijelölöm a formázandó új szövegrészt, s ezzel a dolog rendben is van. Csinálni sokkal egyszerűbb, mint elmondani. (Hasonló van a WinWordben is, de az nehézkesebb.)

Korábban stíluslapok szolgáltak az ilyenfajta feladatok viszonylagos leegyszerűsítésére, ezek nem mentek ki a divatból teljesen, sőt az Amí ötvenöt előre definiált stíluslapot kínál, az üzleti levéltől kezdve a faxon és a vállalati híradón át bármihez, s ezek ráadásul igényesen tervezettek, sőt kifinomultak. Felhasználás előtt természetesen megnézhetjük őket, egyébként az Amí WYSIWYG-lehetőségei pontosabbak, mint a hasonló programokéi, így a dokumentumot láthatjuk eredeti méretének tíz százalékára kicsinyítve, vagy négyszáz százalékára nagyítva, megnézhetjük az oldalpárokat is emellett, bármit művelhetünk, amit egy átlagos DTP programban az ember művelni szokott.

Feltételezhetnénk az elmondottak alapján, hogy az Amí képernyője egy zsúfolt szerszámoskamra benyomását kelti, de nem; mindent kisöpörhetek, ha akarom, s olyan üres lesz az egész, mint a DOS-os WordPerfecté, továbbá megtehetem, hogy azokat és csakis azokat az eszközöket hagyom elől, amelyekre szükségem van, s oda rakom őket ahova jól esik.

Mindezeken kívül az Amí adatbázis- és táblázatkezelő, grafikonkészítő, rajzoló- és képszerkesztő program is, meg minden egyéb. (Hogy mást ne mondjak, programozási környezet is, lévén a makrónyelve használhatóbb annál a BASIC-nél amit tíz évvel ezelőtt programnyelvként tiszteletünk volt.) Nincs benne – ez idő szerint legalábbis – autóatlasz, bridzstanfolyam és repülésszimulátor, a későbbi verziókban nyilván lesznek ilyesmik is, a piac ugyanis piac, tehát a három óriás, a Lotus, a Microsoft és a WordPefect versengve hízlalja a termékeit, mint parasztasszony a libát; az Amí most még szerény tizenöt megabájton elfér, de lesz ez még harminc is, meg hatvan is, sőt meg fogjuk érni azt az időt, amikor fél gigabájtosnál kisebb operatív tár mellett az átlagos szövegszerkesztő el se indul.

Külön öröm, hogy ezeket a monstrózus dögöket alig lehet kitakarítani a gépből; olyanok, mint a víziló, amely székletürítés közben tudvalevőleg propellerként forgatja a farkát, s anyagcseréjének a négy égtáj felé egyenletesen szétszórt végtermékével jelöli ki a lakóterületének a határait. Az Amí is mindenhová beszemetelt, ahova csak tudott, nagy részét már kipucoltam, de még mindig lelek föl különféle maradványokat.

Talán jobb lett volna újraformázni az egész merevlemezt.

Works for Windows

Tartozom még annak a magyarázatával, hogy miért akarok egy ilyen csodálatos terméktől mindenáron megszabadulni.

Ennek az oka kettős.

Egyrészt, mint mondtam béta-változat volt nálam, de nem olyan, mint a Windows 3.1-é, amely az üzembe helyezése óta egyszar akadt ki mindössze; az Amí átlagosan hárompercenként szokott volt fejre állni, és azért ez nem tolerálható. Másrészt: alapelvem, hogy sohase használjon az ember olyan programot, amely sokkal többet nyújt, mint amire csakugyan szüksége van, ugyanis a ki nem aknázott képességekért is fizetnünk kell így vagy úgy. Számomra az optimális szintet a Microsft Word 5.0 nyújtja, a WordPerfect 5.1 már túl sok, lévén az is jól fejlett kiadványszerkesztő (bizonyság erre a Számítástechnika című hetilap, melyet a nyájas olvasó épp a kezében tartani méltóztatik), s a többlettudása a Wordhöz képest körülményesebb használatban jelenik meg, az Amí esetében pedig a súlyos megabájtokban. Mármost én nem lopom se az időmet, se a lemezfelületet, hogy a Számítástechnika kedvéért áttértem a WordPerfectre, az még kibírható, de momentán semmifajta okot nem tudok elképzelni arra, hogy ezt is lecseréljem.

Annak viszont néha van értelme, ha az ember használ valami egyszerűbb windowsos szövegszerkesztőt is. (Hogy mi értelme van, arról majd máskor.) Tulajdonképpen a Write is megfelelne, de van egy hátránya, nem importál közvetlenül WordPerfect 5.1-s állományokat. Viszont a Works for Windows ezt is megteszi (igaz, hogy az eredményen hosszan csodálkozhatunk).

Nézzük tehát, hogyan is illő vélekednünk az efféle integrált csomagokról manapság.

Hagyományainknak megfelelően a jobb emberek az ilyesféle dolgokat lenézik, s még azt se lehet mondani, hogy ok nélkül. A Microsoft Works 2.0-t a szaksajtó szerette annak idején, kategóriájában mindig és mindenütt ezt hozták ki a legjobbnak, ehhez képest voltak apróbb hátrányai. Adatbázis-állományokat például a tárban kezelt, s ha nem sikerült az egészet beszuszakolnia, akkor azt a részt, amely mégis befért, átnevezte. Ami pedig a szövegszerkesztőjét illeti, nem volt beállítható az automatikus mentés, emiatt egyszer mintegy tizenkétezer karakternyi szövegem szállt el. Néhány perc múlva a Works is repült utána, helyét sóval hintettem be, s megfogadtam, hogy ilyesmit többé gépre föl nem rakok.

Egy olyan öszvér, ami szövegszerkesztő, számolótábla és adatbázis-kezelő együtt, az szükségképpen kompromisszumok halmaza, végső soron tehát bóvli. Az ember használjon önálló alkalmazásokat. Önálló szövegszerkesztőt használjon mindenekelőtt.

Olyat, mint például az Amí Pro.

Amely szövegszerkesztő, számolótábla és adatbázis-kezelő együtt, továbbá rajzolóprogram, meg ami tetszik.

Jobb, ha belenyugszunk tehát, hogy a programkategóriák határai elmosódtak, ma már nem mindig lehet pontosan megmondani, mi micsoda, meg kell nézni magát a terméket, aztán vagy kiderül, hol lakik az Úristen, vagy nem.

Lássuk tehát a Worksöt.

Aki a DOS-os változatot valamelyest már ismeri, azt is használhatja, anélkül, hogy a kézikönyvet egyszer is fellapozná, de ez, mondjuk el is várható tőle. Mérvadóbb a következő: megmutattam – fél perc alatt, csak úgy érdekességképp – egy WordPerfectre idomított titkárnőnek a programot, másnap a hölgy a távollétemben öntevékenyen elindíTotta, és dolgozott vele. Aki próbált már egyfeladatos vászoncselédet újabb alkalmazásra átképezni, tudja, hogy ez mit jelent. A Works for Windows vonzó és fölötébb intuitív, de a képességei se lebecsülendők. Helyigénye hét és fél megabájt, más szóval fél Amí Pro.

Fontosabb jellemzői: van hálózatos változata; nyolc aktív ablakot kezel egyidejűleg; felismeri és használja az aritmetikai társprocesszort; kiváló tanítóprogram tartozik hozzá. Szövegszerkesztőke – ellentétben a DOS-os változattal és csak nem valamennyi hasonló integrált szoftvercsomaggal (Framework XE, Lotus Works, PFS WindowsWorks meg a hasonlók) – bármilyen méretű dokumentumot képes feldolgozni, ami a merevlemezre ráfér, egyébként pedig mindent tud, a következő megszorításokkal: nem kezel több hasábot; nem nyomtat kijelölt blokkot; csak előre tud keresni, visszafelé nem; nem importál WordStar- és .DCA formátumá állományokat; nincs automatikus elválasztás; nincs dokumentum-összefoglalója; csak fejezetvégi jegyzet van, lábjegyzet nincs; nem csinál név- és tárgymutató, tartalomjegyzéket; végül pedig hiányzik a vázlatfunkció. Amit viszont tud, az könnyen használható , sőt van neki egy – máshonnan nem ismerős – funkciója is, a Copy Special, ezzel már definiált karakter- vagy bekezdésjellemzőket alkalmazhatunk kiválasztott szöveghelyekre.

Adatbázis-kezelője állományonként 34 ezer rekordot, rekordonként maximum 256 egyenként legfeljebb 256 kilobájt terjedelmű mezőt kezel, kisebb vállalkozások számára ez több mint elég. Megint csak azt nézzük, mit nem tud: adatállományokat összekapcsolni, indexelni és .DIF állományokat behozni. Van neki viszont drag-and-drop grafikus felülete, automata kimutatáskészítője, a számított mezőkhöz pedig a számolótábla összes matematikai funkciója rendelkezésre áll (57 funkció és 14 operátor). A számolótábla mérete 16384x256 (mint az Excelé), táblázatokat nem tud összekapcsolni, .DIF állományokat nem importál és nem nyomtat árnyékolt cellákat. Szövegek, számok és formulák bevitele igen egyszerű, könnyedén gyárt grafikonokat is, bár nem igazán gyönyörűeket.

Még annyit, hogy a kezelői felület igen jól van kitalálva, minden modulnál ott a szerszámcsík, órákig lehet dolgozni anélkül, hogy egyszer is megnyitnánk a menüt. Van továbbá egy WorksWizard (legyen szabad Szorgos Varázslónak fordítanunk) nevű segédprogram, amely a mérsékelten oligofrének számára is végrehajthatóvá tesz olyan feladatokat, mint például a címnyilvántartás, a körlevelek és a borítékcímkék megírása. Találunk még egy rajzolóprogramot is, néhány előre gyártott képpel, ha tehát készülő Szervezeti és Működési Szabályzatunk közepébe egy szép, színes helikoptert akarunk illeszteni, gond nélkül megtehetjük.

Összegezve: ha ez a program magyarul szólna, sok helyen nagy hasznát vennék; de magyar változatról nem tudok. Az Amí Pro 3.0 elé viszont vélhetőlegnem ültetnek akárkit, minthogy az mégiscsak abszolút profi alkalmazás; ezzel szemben az megvan magyarul.

De ne keressünk a világban logikát.

TrueType for DOS

A windowsos szövegszerkesztők legfőbb varázsa, hogy akár kilenctűs mátrixnyomtatón is viszonylag emberi küllemű dokumentumokat képesek létrehozni. Örömmel jelenthetem, hogy ehhez most már nem kell semmiféle Windows, és nem kell kihajítani a régi, bevált Wordöt vagy WordPerfectet (s így szükségképp a 286-osokat se, amelyeken futnak): itt van ugyanis a TrueType for DOS, és ez mindent megold – legalábbis a fent említett két szövegszerkesztő használóinál, sőt még azoknál is, akik a Works 2.0-s (tehát DOS-os) változatát nyaggatják. Hangsúlyozom, bármiféle nyomtatóval működik, lézerrel, tintasugarassal és az én elnyűtt Star LC-10-esemmel is, teljesítménye pedig megkapó.

Hasonló termékekről már korábban is hallattunk (FaceLift for WordPerfect, Fonts-on-the-Fly, PrimeType és hasonlók), sőt egyikük kapható nálunk is, PowerPak néven, s ez (ellentétben az előbb felsoroltakkal) nemcsak a WordPerfecthez, hanem a Word 5.x-hez is használható. Tizennégy betűtípust adnak az áráért, de további néhány száz rendelhető hozzá, Monotypeéktól is. A TrueType értelemszerűen nyitott, nálam pillanatnyilag hetven különböző típus van telepítve, a létező TrueType-betűtípusok száma pedig mintegy kétezer.

Itt azért álljunk meg egy pillanatra.

Összesen tíz latin betűfajta létezik, úgymint 1. velencei, 2. francia, 3. barokk, 4. klasszicista, 5. talpas lineáris (egyptienne), 6. talpatlan lineáris (groteszk) és 7. a kötetlen vonuló antikvák, továbbá 8. a kézírást utánzó, 9. a törtvonalú (fraktúr) fajták, végül 10. a dísz- és reklámbetűk, iniciálék. Ha mind a tíz fajtából kiválasztjuk a tíz-tíz legszebb típust, akkor az mindösszessen százféle betű, mégis a kezünkben van mindaz, amit az emberiség e tárgykörben a kezdetektől a mai napig létrehozott.

Csakhogy először is: nem tudunk mindegyik fajtából tízet összeszedni. Az első két kategóriát a Garamond képviseli, a Bembo, a Centaur, a Plantin és mondjuk a Palatino. Barokk antíkvából van a Baskerville, a Tótfalusi, a Caslon és persze a Times. Klasszicistából a Bodoni meg a Didot és esetleg még két-három újabban metszett típus (például a Walbaum). Ennyi betűvel bármelyik nagy könyvnyomda meg tudott volna élni, más kérdés, hogy a fényszedés előtti korban egy nyomdának ennyi betűje sohase volt.

Kézírást utánzó betűből csakugyan annyi van, mint égen a csillag, pedig ebből a fajtából egy éppen elég; fraktúrból úgyszintén. Ehhez képest a számítástechnika előtti időkben a nyomdák mintegy kétezer betűt tartottak nyilván; most csak Adobe Type 1 formátumból húszezerről tudunk. Ennek egy része a klasszikus típusok árnyalatnyi módosításával (elrontásával) vagy puszta átnevezésével jött létre, egy kicsiny töredéke valóban új lelemény, a többi pedig a betűművészet, az írásbeliség és egyáltalán az emberi kultúra sérelmére elkövetett fajtalankodás. (Tekintsük például az Amy betűs mintaszöveget).

Talán észlelte már a nyájas olvasó, hogy a manapság oly közkeletű font szót eddig csak Britannia pénznemének megnevezésére használtam, holott manapság mindenki fontokról beszél, a Helvetica egyik font, a Times másik font, a Univers harmadik font.

Egy nyavalyát.

Az Univers betűtípus, angolul typeface. Létezik különféle változatokban, lehet egyrészt keskeny, széles, másrészt világos, normál, félkövér, kövér, harmadrészt álló (antikva), vagy dőlt (italic, illetve, ahogy a nyomdákban még mondani szokás, kurzív), negyedrészt pedig van neki valamilyen fokozata, vagyis mérete. Ha egy kézirat margójára odaírom, hogy 12 pont Univ, kesk. félk. kurz., akkor definiáltam egy fontot. A font tehát nem az Univers, hanem annak valamely konkrét fokozata és változata, és egyébként ebben az értelemben is csak az angolszász régión belül használták ezt a szót, a világ többi része elég jól megvolt nélküle, Gutenbergtől egész mostanáig.

Hogy maguk a programok is fontokról beszélnek, az más kérdés, ez az angol nyelvfejlődés belügye. A Webster-szótárban van például egy ilyen is a transistor címszó alatt, hogy a radio set using transistors instead of tubes, mindemellett ez nem kötelez minket arra, hogy mi is tranzisztornak nevezzük a zsebrádiót. A font szót azért használják helytelen értelemben az alkalmazások (sőt némely szakkönyvek is), mert olyan emberek írták őket, akik korábban nem tudták megkülönböztetni a betűt a kanáritól, viszont az a szakíró, aki legalább kívülről látott már nyomdát, az következetesen typeface-ekről beszél, a font szót pedig csakis abban az értelemben használja, hogy an assortment of type of one size and style. Egyébként a szó végső fokon a latin fundere igéből származik, ami azt jelenti, hogy önt (olvaszott fémet), tehát arra az időre utal, amikor a betűkészleteket a betűöntödék állították elő.

Egyelőre ennyit a nyelvészetről.

Visszatérve a TrueType for DOS-re: éppúgy működik, mint a hasonló egyéb programok, tehát egyfajta héjként fut a szövegszerkesztő körül, betölti, elindítja, a továbbiakban pedig ugyanúgy dolgozhatunk, mint korábban, azzal a különbséggel, hogy elvileg korlátlan számú betűtípusból választhatunk.

Nyomtatáskor a TrueType for DOS értelmezi a szövegszerkesztő utasításait, melyeket a nyomtatónak küld, s röptében átalakítja TrueType betűkké. Ha LaserJetünk van, akkor viszont letölthető fontokat (ebben az értelemben csakugyan fontokat) generál, egyszóval úgy működik, ahogy a Windows szokott, a mátrixnyomtató is pont ugyanazt műveli, mintha valamilyen Windows-program hajtaná meg, szép szorgalmasan rajzolgatja soronként a betűket, de nem ám csak az ASCII karaktereket, hanem a WordPerfect másfél ezres jelkészletét úgyszólván kivétel nélkül reprezentálni képes, a meghatározott betűtípuson belül. Kivételt képeznek a héber, a cirill, és a japán karakterek, és sajnos a dupla ékezetes magyar betűk se mindig alkalmasak arra, hogy a tipográfia iránt érdeklődő magánszemélyeknél széptani orgazmusokat idézzenek elő. (Lásd ezzek kapcsolatban a Korán idézet ő betűjűt.)

Csak a teljesség kedvéért teszem hozzá, hogy a TrueType for DOS az alávágást (kerininget) nem ismeri, amellett a kódkiosztása nem azonos a kelet-európai Windowséval, a betűtípusai tehát ott nem használhatók. Ha mégis az a perverz ötletünk támadna, hogy itt is akarunk száz új típust, meg ott is, akkor kétszázat kéne telepítenünk, de Feltételezem, hogy józan életű ember agyában ilyen gondolat meg se fordul. Végezetül: ne indítsuk Windows alól, mert nyomtatás közben megjárhatjuk!

Üzembe helyezése (mármint a TrueType for DOS-é) problémamentes, dokumentáció nem kell hozzá (mellesleg én nem is kaptam ilyet), és Help sem (nincs is Helpje). Használata abszolút magától értetődő, egyik funkciójával például csinálhatunk magunknak betű-mintakönyvet (fölöttébb helyeselhető, ha csakugyan ezt tesszük), ennek négy lapját szintén mellékeltem – szinte hihetetlen, hogy egy öreg, kilenctűs nyomtató állította elő, nem éppen új szalaggal, az ember ránéz, és azt kezdi hinni, hogy valami módon mégiscsak jobbul a világ. Noha egyáltalán nem jobbul, sőt.

A hónap szerzeménye: Fish! 3.0

Rendkívül praktikus program, azt eredményezi, hogy szép, színes halak úszkálnak a munkaasztalon. A tapétát ilyenkor célszerű eltávolítani, megoldható ugyan, hogy Esterházy-kockás textilminta előtt ficánkoljanak a halacskáink, de ez azért mégiscsak túlzás. Helyénvalóbb, ha mélykék háttérszínt állítunk be, az előtt a trópusi halak fölöttébb dekoratívan festenek, időnként egy-egy teáskanna is felbukkan közöttük, továbbá egy piros sótartó meg egy telefonfülke, mindezek roppant virgoncan úszkálnak az ablakok mögött, és igen szívderítő látványt nyújtanak. Sajnos a shareware-változat halszerkesztőjében ki van kapcsolva a mentési opció, így a halakat továbbra is főzni, vagy sütni fogom, nem pedig szerkeszteni, de ne legyünk maximalisták. Így szép az egész, ahogy van.

A teljes cikk szkennelt változatban itt érhető el, nagyméretű fájl!