Tech on Minden jobb, de

Klasszikus rendszermentés unix sztori

Sun, 11 Apr 2021 13:19:05 +0200

Ez egy klasszikus történet Mario Wolczkotól, a Useneten először 1986-ban jelent meg, angolul elérhető pl. itt.

Előfordult már, hogy otthagytad lezáratlanul, bejelentkezve a terminálod, és arra tértél vissza, hogy egy barátod begépelte az rm -rf ~/ parancsot, és ott lebegtette a mutatóujját az ENTER felett, fenyegetőzve: „jobb ha kölcsönadsz egy ötezrest fizetésig, vagy…” Természetesen nem merné megnyomni, hisz miért is okozna ekkora traumát neked, csak viccelődne. Vagyis valószínűleg sosem voltál részese a legrosszabbnak ami történhet…

Egy csendes szerda délután történt – október elsején, 15:15-kor a brit nyári idő szerint, hogy pontosak legyünk –, hogy Peter, a munkatársam a idehajolt a termináljától, és azt mondta: „Mario, mintha gond lenne a mail-küldéssel.” Mivel tudtam, hogy a msg parancs könnyedén összezavarta még a hozzáértőket is, átsétáltam a termináljához hogy megnézzem mi a probléma. Egy furcsa hibaüzenetet láttam (a pontos szövegre nem emkékszem): „a /foo/bar nem elérhető a 147-s felhasználónak” ("cannot access /foo/bar for userid 147"). Az első gondolatom az volt: ki az a 147s felhasználó? A küldő? A címzett? Vagy ki? A másik, szintén bejelentkezett terminálhoz léptem, és beírtam:

grep 147 /etc/passwd

… hogy ezt a választ kapjam:

/etc/passwd: No such file or directory.

Azonnal arra gyanakodtam, hogy valami valóban nem stimmel, amit az is megerősített, hogy a

ls /etc

… kiadása után ezt a választ kaptam:

ls: not found.

Azt javasoltam Peternek, hogy jobb, ha most egy darabig semmivel sem próbálkozik, és elmentem megkeresni a menedzserünket.

Amikor az irodájához értem, az ajtaja nyitva volt, és tíz másodpercen belül rájöttem a probléma okára. Ott ült James, a managerünk, tenyerébe temetve az arcát, összegörnyedve, mint aki már csak a világ végére vár. A frissen kinevezett rendszer programozónk Neil állt mellete, a termináljára bámulva. A kijelző tetején pedig a következő sorok látszottak:

# cd
# rm -rf *

„A francba, ez sok mindent megmagyaráz” – gondoltam.

Már nem emlékszem, mi történt a következő néhány percben pontosan, egy kicsit homályosak a dolgok. Próbáltkoztam az lssel (újra), ps-vel, who-val, és még néhány más paranccsal, de sikertelenül. A következő amire emlékszem, hogy újra a saját terminálomnál ülök (egy több ablakos grafikus terminálnál), és begépelem:

cd /
echo *

Elképesztően hálásak lehetünk David Korn-nak, hogy az echo beépített parancs a shell-jében, hisz a /bin a /bin/echo-val együtt hiányzott a törlés után. A következő néhány percben kiderült, hogy emellett hiányzott a teljes /dev, /etc és /lib könyvtár is, Neil körülbelül a /news és a /tmp törlése közben szakította félbe a törlést, így a /usr és a /users könyvtárak érintetlenek voltak.

Ezalatt James elért a szalagos mentéseinket tároló szekrényhez, és már hozta is a négy héttel korábbi teljes mentést. A kérdés már csak az volt: „Hogyan töltsük vissza a szalag tartalmát?” Hisz nem csak az /etc/restore veszett el, de az összes eszköz leíró is a /dev könyvtárban, ami a szalagos meghajtó kezeléséhez kell. És hol volt a mknod? Talált, süllyedt, az /etc alatt. Persze megpróbálhatnánl egy mentés-visszaállítást Ethernet hálózaton át egy másik működő VAX-ról … Azt leszámítva, hogy hiányzik a /bin/tar, és persze a Berkley rendszermérnökei az rcp-t is a /bin-ben tárolták a 4.3-s verzióban. Természetesen a hálózati elérés sem működne az /etc/hosts nélkül. Az /usr/local alatt találtunk egy cpio verziót, de a szalagos meghajtó nélkül nem sokra mennénk vele.

Megpróbálhatnánk a boot mentéssel újraépíteni a teljes root fájlrendszert, de sem James, sem Neil nem csinált még ilyent, és nem voltunk biztosak benne, hogy ez nem formázná újra a teljes lemezt, és így a még meglévő felhasználói fájlokat is elveszítenénk. (A felhasználók fájljairól csütörtökönként készült biztonsági mentés, Murphy törvénye miatt a katasztrófa természetesen szerdán történt.) Kivehetnénk egy másik VAX merevlemezét, bootolhatnánk arról, és rendet rakhatnánk, de ahhoz ki kellene hívni a DEC mérnökeit. Jó néhány felhasználónk épp a PhD-jét írja, és egy heti munkájuk elvesztése (nem is beszélve a kiesett gép-időről) elfogadhatatlan lett volna.

Szóval mit tehetünk? A következő ötlet az volt, hogy írjunk egy programot, ami létrehozza a szalagos-meghajtó eszközleíróját, de mind tudtok, hol található a cc, as és ld. Vagy létrehozhatnánk egy kezdetleges /etc/passwd-t, /etc/hosts-t és így tovább, amíg nem működne a /usr/bin/ftp. Szerencsénkre még mindig futott egy gnuemacs példány az egyik nyitott ablakomban, amiben létrehozhatjuk a fájlokat, de az első probléma az volt, hogy nem léteztek a könyvtárak amibe le kellene menteni őket: természetesen az mkdir is a /bin-nel együtt tünt el, akárcsak az mv, szóval mégcsak átnevezni sem tudtuk a /tmp-t /etc-re. Mindezek ellenére már közelebb voltunk a megoldáshoz.

Ekkora már csatlakozott hozzánk Alasdair, a helyi UNIX guru, aki – szerencsénkre – a VAX assemblerhez is értett. A tervünk ez volt: írjunk egy programot assemblerben egy másik VAXon, ami vagy át tudja nevezni a /tmp-t /etc-re vagy létrehozza az etc könyvtárat. A másik VAXon megírt program UUENCODE-lt verzióját begépeljük az emacsban, dekódoljuk (szerencsére egy ragyogó elme az uudecode bináris helyét az /usr/bin-be tervezte), lefuttatjuk és onnét már csak apróságok vannak hátra. Szerencsénkre a terminál, ahonnan a katasztrófa útjára indult, még mindig rootként volt bejelentkezve (hisz a su is elveszett a /bin-nel) így volt esélyünk rá, hogy működni fog!

Körülbelül egy órával később készen állt a pár tucat soros assembler ami létrehozza az /etc-t! A „lecsupaszított” bináris csak 76 byte volt, így hexadecimálásra konvertáltuk (könnyebben is olvasható mint az uuencode), és begépeltük a szövegszerkesztőmben. Ha valaha szükség lenne rá:

070100002c000000000000000000000000000000000000000000000000000000
0000dd8fff010000dd8f27000000fb02ef07000000fb01ef070000000000bc8f
8800040000bc012f65746300

Persze volt kéznél egy ügyes kis programom (kinek ne lenne), hogy az ASCII hexadecimálist binárissá konverteljuk, és szerencsére a /usr/bin/sum szerint is egyeztek a fájlok. De várjunk csak… hogyan teszel egy fájlt végrehajthatóvá a /bin/chmod nélkül? Pár perc gondolkodás után arra jutottunk, hogy egyszerűen felül kell írnunk egy futtatható fájlt aminek én vagyok a tulajdonosa – és már mehettünk is a root terminálhoz. Beállítottuk az umask-t 0-ra, hogy én is létrehozhassak fájlokat, és lefuttattuk a programot. Most már volt /etc-nk, amit bárki írhatott. Már csak néhány lépés, és létrehoztuk a passwd-t, hosts-t, services-t, protocols-t és más szükséges fájlokat, és működött az ftp! Visszaállítottuk a /bin tartalmát a hálózaton keresztül – hihetetlen mennyire tud hiányozni az ls pár óra után –, és további fájlokat az /etc-ben. A legfontosabb persze az /etc/rrestore volt, aminek segítségével újra létrehoztuk a /dev-t a szalagos mentésről, a többi pedig már történelem…

Most persze megkérdezhetitek magatoktól (ahogy én is tettem), hogy mi a tanulság? Nos, először is, mindig jusson eszedbe ez az örök tanács: NE PÁNIKOLJ. Az első ötletünk a gép újraindítása volt, hogy mindent egy-felhasználós üzemmódban próbáljunk meg visszaállítani, de szinte biztos, hogy ez nem működött voltna az /etc/init és a /bin/sh nélkül – még szerencse, hogy átgondoltuk.

A következő, ami mindig jusson eszetekbe: a UNIXos eszközeket szokatlan dolgokra is lehet használni. Még gnuemacs nélkül is megoldhattuk voltna, mondjuk a /usr/bin/grep-t használva /bin/cat helyett.

És végül, elképesztő, hogy a rendszer milyen nagy része törölhető, anélkül, hogy teljesen szétesne. Azt leszámítva, hogy új felhasználó nem tudott bejelentkezni (hisz hiányzott a /bin/login), és hogy hiányzott néhány nagyon hasznos parancs, minden más normálisnak tünt. Persze néhány program nem működik /etc/termcap, /dev/kmem, vagy /etc/utmp nélkül, de a legtöbb igen!

Végül pedig egy kérdés: ha te lettél volna a helyünkben, az okos gondolataiddal, meg tudtad volna oldani egyszerűbben? Bátran küld el a válaszod:

Mario Wolczko
------------------------------------------------------------------------
Dept. of Computer Science       ARPA:   miw%uk.ac.man.cs.ux@cs.ucl.ac.uk
The University                  USENET: mcvax!ukc!man.cs.ux!miw
Manchester M13 9PL              JANET:  miw@uk.ac.man.cs.ux
U.K.                            061-273 7121 x 5699
------------------------------------------------------------------------

Hacker’s Wisdom: Unix Recovery Legend Last modified: Thu Mar 7 13:47:40 EST 1996

TIL: sok Vim fül

Sun, 28 Mar 2021 15:21:26 +0200

Mivel a blog újratémázás során többször is több posztot kellett szerkesszek, és sajnos nem atuomatizálhatóan – vagy csak nem érte meg, hogy sok időt feccöljek bele az automatizálásba –, egy csomószor egyesével nyitottam meg a .md fájlokat a már futó neovimben, de aztán realizáltam, hogy ennél tuti van jobb megoldás. És perszehogy. :args path/to/files/*.md majd pedig :tab all megnyitja az összes fájlt új fülön.

Élet és Irodalom letöltő Kindle-re

Sat, 27 Mar 2021 14:28:22 +0100

Ahogy a Magyar Narancs letöltés is kiválóan működik, miért ne olvashatnánk az Élet és Irodalom hetilapot is Kindle-n? Evvel egy kicsit problémásabb dolgom volt mint a MaNccsal, mivel igazából időrendben ez volt az első, másrészt a HTML oldalstruktúrája sokkal több problémát okozott, illetve le kellett kezelni, hogy a különböző rovatok néha több oldalon át listázzák a rovat cikkeit.

Az eredmény itt elérhető a Github-on.

Felhasznált technológiák

a Calibre ekönyv kezelő program, különösen a recipe alapú letöltéskezelése
Python programozási nyelv
némi bash shell szkript
és az épp aktuális böngésző, amivel az oldal/cikkek HTML forráskódja alapján tuningoltam a szkripteket.

TIL: moly api és a hugo data sources

Wed, 24 Mar 2021 20:43:43 +0100

A moly.hu-nak van APIja

Már sok-sok éve regisztráltam a Molyon, és hol jobban, hol kevésbé odafigyelve regisztráltam az olvasmányaimat. A cél az lenne, hogy nem csak oda írnék kritikákat róluk, hanem ide is, de ugye DRY, másrészt meg ez egy tök jó kihívás lenne, ha meg tudnám csinálni automatikusan. De ez csak egy része a feladványoknak, mert van amikor csak könyveket – és leírásukat, és vagy a borítót – szeretném csak linkelni ide.

Ez persze megoldható copy&paste-l is, szegényesen, de mennyivel jobb hogy van JSON APIjuk!

Nade mit lehet ezzel kezdeni

Szerencsére a hugo már egy ideje támogatja az adatforrás alapú tartalom-generálást, juhé, és némi közdelem után, ez tud is működni shortcode-ként:

{{ $bookid := .Get 0 }} /* jó hát erre még rá kell jönni hogy találjam ki */
{{ range getJSON "https://moly.hu/api/book/" $bookid ".json?key=" IDE_KELL_A_MOLYAPI_KULCS }}
    {{ $p := . }}
    <h4>A <a href="{{ $p.url }}">Moly.hu</a> könyvleírása és borítója</h4>
    <figure class="floatright">
        <img src="{{ $p.cover }}">
    </figure>
    <p>
    {{ $p.description }}
    </p>
{{ end }}

Itt pl. jól láthatóan.

Nem az, hogy büszke vagyok, de büszke vagyok. Meg Duct-tape programmer.

Nincs eszed használd a noteszed

Tue, 19 Nov 2019 11:15:18 +0100

Ezt még gyorsan leírom, mielőtt elfelejtem

Sönke Ahrens: How to Take Smart Notes című könyve csak azért kapja meg a 3 csillagot, mert tényleg profin összeszedetten megírt, jegyzetekkel, hivatkozásokkal. De közben nagyon túlírt is, körülbelül annyiban összefoglalható, hogy jegyzetelj – ha nem írod le, elveszik –, kereshetően – ezt logikusan ma már számítógépen, kiváló hozzá pl. egy TiddlyWiki –, lehetőleg egy helyre, de mindenképp úgy, hogy a feljegyzéseid összekapcsolhatóak legyenek. 3/5

Két dolog van

Wed, 19 Jun 2019 18:42:27 +0200

Két dolog van

Amit utálok, ha programozok:

Hogy nem tudok;
Ha megzavarnak közben;
És az, ha elszámolok valamit eggyel.

Haha. Na jó, tök érdekes ez amúgy, mert annyira egyiket sem, mármint az utolsón kívül, pedig az fordult elő a legtöbbet. A megzavarás persze tud problémát okozni, de mégis, eddig még sosem volt belőle akkora bajom - mondjuk az is a magyarázatok közé tartozhat, hogy egyrészt ez csak munka, ha abba kell hagyni, hát abbahagyom; másrészt meg ha valaki okkal - és nem hülye kérdéssel - zavar meg, az még mindig jobb, mintha nem tenné, nem?

Mennyire menő

Wed, 10 Apr 2019 15:20:39 +0200

Mennyire menő már, nem, de, naugye

De most komolyam, már installálom is, és jobban fókuszálok az egyes bekezdésekre!

Via: Focus emacs csomag a GitHubon

Frissítve itt a lenti commit dátumon: ezt is elengedtem, szép és jó az emacs de nyugdíjaztam, én már megmaradok vim fanboynak.

Egészen egyszerű

Fri, 29 Mar 2019 14:45:41 +0100

Régen azért hálózat sokkal egyszerűbb volt

De tényleg:

Going through old papers my dad gave me, I found his map of the internet as of May 1973.

The entire internet. pic.twitter.com/0krvYoRGav
— David Newbury (@workergnome) December 10, 2016

Mi kéne ha vóna

Thu, 28 Mar 2019 14:41:09 +0100

Úgy szeretném

a csiripelést autoincludolni
meg az egyéb posztokat
meg az Instapapert is ide is
esetleg Flickrt
(hazamenni)

Még a végén párra ezekből írok némi kódot?

Helló világ

Sun, 24 Mar 2019 11:41:51 +0100

Valahol el kell kezdeni

Természetesen ezt a dalt még nem hallottam, de a címe elég meggyőző indításként.

(Arról nem is beszélve, hogy így kipróbálhattam, hogy mit kezd a Hugo a markdownba (be)ágyazott <iframe>-mel, de úgy tűnt a teszt sikeres, de aztán rájöttem, hogy mennyivel egyszerűbb a shortcodes megoldás.

Persze, ami elromolhat, el is romlik (de majd jobb lesz), ez a git submodule téma nem akar elsőre összejönni:

[submodule "themes/cupper-hugo-theme"]
	url = git@github.com:zwbetz-gh/cupper-hugo-theme
	active = true

Mert nyilván az egymásnak ellentmondó dokumentáció se segített sokat, de a megfejtés:

[submodule "themes/cupper-hugo-theme"]
	url = https://github.com/zwbetz-gh/cupper-hugo-theme.git
	active = true

(És ezt nem elég .gitmodulesben megjavítani, hanem a .git/configban is köll.)

Na persze ez már múlt, mert ráuntam arra a témára.

Ekképp válunk zsenivé, avagy a másnaposságról

Wed, 28 Nov 2001 00:00:00 +0000

README 2001. június

Valamikor, egy boldogabb világban, pontosabban ama boldogabb világ irodalmi életében köztudott volt, hogy mi az, ami az emberi elmét zseniális ötletek kiválasztására késztetheti. Ezt a valamit úgy hívták, hogy előleg, múzsaként tisztelték, céltudatosan osztogatták, és miután azt valaki fölvette, nem volt kérdés, hogy a színdarab vagy regény elkészül-e, mindenki tudta, hogy el fog készülni, mert olyan, hogy szöveg-előállító szakiparos előleget visszaadjon, olyan még nem volt és nem is lesz soha. Továbbá az illető színdarab vagy regény meg fogja ütni az elvárható színvonalat, mert ellenkező esetben a következő előleg fölvétele forogna veszélyben, márpedig arra az előlegre nagy szükség lesz, lévén, hogy ez már elfogyott. Ez a boldogabb világ egyébként nem a létező szocializmus volt, nagy tévedés, hanem az azt megelőző történelmi kor, amikor elvileg éppúgy kapitalizmus volt Magyarországon, mint most, ám akkor mégis volt működő kultúra, volt működő színházi és irodalmi élet, ugyanis volt előleg. A mostani kapitalizmus természetesen jóval fejlettebb az akkorinál, így a mai szöveg-előállító szakiparos az előleg fogalmát egyáltalán nem ismeri. Hogy pontosak legyünk: a rendszerváltozás óta egyetlenegy író vett föl előleget Magyarországon, ő viszont ennek fejében egy árva bötűt le nem írt és a pénzt se fizette vissza. A többi magyar szöveg-előállító általában utólag sem kap pénzt, így voltaképp teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy mi a fenének ír egyáltalán. Ami még ennél is megmagyarázhatatlanabb: hogy juthat az eszébe bármi is, ha egyszer nem vett föl előleget, és nem telt le a határidő.

Azért ez az előző mondat túloz. Valójában tudjuk, hogyan működik az agya, pontosan ugyanúgy, ahogy az előző nemzedékhez tartozóké, meg az azt megelőzőké, vissza egészen Homéroszig: vadállati mohósággal vedel, aztán másnap egyszerűen dől belőle a szöveg, mint a vízfolyás. Másnaposan az ember erőfeszítés nélkül, gondolkodás nélkül és megdöbbentő sebességgel ontja a betűt, felébred valami szerkezet vijjogására, és azt látja, hogy egy bizonyos Hunczut Magor nevű főszerkesztőnek mára ígért valamit. Ki a radai rosseb az a Hunczut Magor? Nem tudni. Mit főszerkesztő? Azt se tudni. Miről szóljon az írás? Ezt aztán végképp nem tudni, viszont nem is érdekes, közelebb húzzuk a billentyűzetet, e mozdulat közben még sejtelmünk nincs, mit írunk, ám a következő pillanatban már kezdjük is.

A termék nagy valószínűséggel jobb lesz annál, amit előző napi alkoholbevitel nélkül állítunk elő. Nem azt mondom, hogy egy Csehovvá válunk, csak azt, hogy jobbat írunk másnaposan, mint tök szárazon, már ha egyáltalán van olyan állapotunk, ami tök száraznak nevezhető. Később majd lesz olyan, a negyvenedik életéve után a szöveg-előállító szakiparos egyre ritkábban és egyre kevesebbet iszik, ötvenedik éve után szinte semmit (nem szükségszerű, hogy így legyen, de ez a jellemző), viszont akkor már nincs is szüksége rá, addigra ugyanis maradandó és visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett, ő már alaphelyzetben is olyan, mintha előző nap leitta volna magát a sárga földig. Azaz: gondolkodásmódja nem lineáris, hanem szintetizáló, asszociatív, sokdimenziós és logikailag teljesen strukturálatlan.

Egyébként mindenkié ilyen, de mások ezt legalább leplezni próbálják, a szöveg-előállító szakiparos viszont büszke rá, és mellesleg ebből él. Úgy, ahogy. Ezt a dolgot általában kreativitásnak nevezzük, és isteni adománynak szoktuk tekinteni, noha, ahogy a föntebbiekből kiderült, financiálisan (előleg) és biokémiai eszközökkel (bor, whisky, konyak) is megtámogatható. Ha egyik sincs, megpróbálkozhatunk a számítógép célirányos püfölésével, esetleg abból is kisülhet valami.

Útlevélként is használható paradicsommártás

kép

Az elmúlt pár száz év egyik tévhite szerint az ember gondolkodása listaszerű, lineáris, premissza-premissza-konklúzió, de valójában így senki emberfia nem gondolkodik. Inkább talán úgy, ahogy az 1. képen látható, bár ez is roppantul leegyszerűsített skicc, ugyanis az agyban kavargó tartalmak nem egy síkban - két dimenzióban - helyezkednek el, sőt nem is három dimenzióban, hanem egy virtuális tér tetszőlegesen sok dimenziójában, másrészt pedig részben különállóak, részben átfedik egymást. Mindamellett ez még mindig jobb, mintha fognám a szövegszerkesztőt és leírnám szépen egymás alá hogy elfogyott a sör APEH hátralék hej Rigó, Rigó és így tovább. A szerszámot, amivel ez a grafikus jellegű vázlat készült, Axon Idea Processornak, azaz ötlet szerkesztőnek hívják. Nálam a Lite (ingyenes) változat van, de igen figyelemreméltó ez is.

kép

Hogy mi az ötletszerkesztés, azt leghelyesebb magában az Axonban megmutatni. Amit most látunk, kísértetiesen olyan, mintha egy prezentáció részét, és PowerPointban alkottam volna, ám az Axon más jellegű, mondhatni filozofikusabb alkalmazás. Tipikus felhasználója a szöveg-előállító szakiparos volna, sőt Amerikában csakugyan vannak olyan szöveg-előállító szakiparosok, akik villanyszerelő segítsége nélkül kapcsolják be a számítógépet, és a Microsoft Word mellett további három szoftvertermék nevét tudják megemlíteni. (Állítólag olyan is van, aki nem kevesebb, mint öt Windows alkalmazás nevét tudja fejből, de én ezt nem hiszem.) Már most képzeljük el, hogy forgatókönyvet írunk, ennek a vázlata úgy készül, hogy először is felsoroljuk és pár sorban egyenként jellemezzük a szereplőket, utána elkezdjük feltérképezni az egymáshoz való viszonyukat, s ebből a történet már szinte magától feslik kifelé. Pláne, ha a vázlat nem listaszerű, azaz egydimenziós, hanem olyasféle, mint amit a képen látunk. Ami egyébként háromdimenziós, amennyiben e sík mögött további síkok vannak, azokon található a szereplők jellemzése, születési horoszkópjuk, önéletrajzuk, és így tovább. Az Axon viszont egészen másfajta célokra is beválhat, a 4. képen mintegy hatvan különféle lehetséges alkalmazását soroltam fel, a diagramok és folyamatábrák (5. kép) rajzolásától az online tanítóprogramok és vezetői információs rendszerek fejlesztésén át a stratégia tervezésig és a bűnügyi rejtélyek megoldásáig. Továbbá grafikus felhasználói felületet is alkothatunk az Axonban, például olyant amilyen a 6. képen látható. Legjobban mégis vázlatok készítésére válhat be, arra ugyanis más, hasonló jellegű eszköz nemigen van. Vannak ugyan szövegszerkesztők, és azokban van olyan, vázlatnézet, ám ez csak gráf-jellegű vázlatok elkészítését teszi lehetővé, ellentétben az Axonnal, ahol egyfelől vannak különféle csomópontok, másfelől pedig van e csomópontok tetszés szerinti komplexitású viszonyrendszere. Egy regény vagy dráma szerkezetét ezen a módon le lehet írni, gráfokkal nem.

kép

A csomópont neve az Axonban objektum, ez jelölhet egy (közelebbről még meg nem határozott) ötletet, fogalmat, absztrakciót, kulcsszót, eseményt, vagy akármit. Vannak neki különféle tulajdonságai, úgy mint név, alak, szín, méret és akció - utóbbi jellemzően megnyitja az objektumhoz tartozó szöveget, de lehet más is, például újra betölti az előző állományt, megnyit valamilyen állományt, könyvtárat vagy URL-t, lejátssza a a kijelölt hang-anyagot vagy videót, programot futtat stb., egyszóval művelhet bármit, amit egy számítógépen művelni szokás. Az objektumokat linkek kapcsolják össze, mellesleg a program a nevét is ezekről kapta. (Az axon az idegsejt nyűlványa, és ingerületeket vezet el a sejttesttől.) Link bármi lehet, ha két objektum valami módon összefügg egymással, akkor felfoghatjuk úgy, hogy link van közöttük. Továbbmegyek; egy komplex hálózat esetében az objektumok kielégítően leírhatók csupán a kapcsolatrendszerük (linkjeik) jellemzésével, minél komplexebb a hálózat, annál inkább, s később majd rájövünk, hogy a való életben (azaz a végtelen komplexitású hálózatban) csakis így írhatók le. Viszont ez már buddhista filozófia, és a foglalkozás tárgya most nem ez. (Mellékesen megjegyezve az Axon szingapúri eredetű.)

kép

Kétfajta szöveg tartozhat az objektumhoz, formázott (RTF) és hipertext, az utóbbiból pedig értelemszerűen további linkek ágazhatnak el állományok, könyvtárak, URL-ek, illetve programok felé. A teljes változat DDE kapcsolatokat (DDE Execute, DDE Openfile, DDE Request) is kezel, az általam nézegetett Lite (ingyenes) verzió nem. Viszont képes a szövegablakban kijelölt szót kutakodás tárgyaként valamelyik (általunk előzetesen kijelölt) keresőgépnek elküldeni, továbbá képes a szöveget a jobb áttekinthetőség kedvéért meghúzni oly módon, hogy kiszedi belőle a töltelékszavakat.

Természetesen nem ő dönti el, hogy mi a töltelékszó, hanem mi, oly módon, hogy ezekről a szavakról egy textállományban listát készítünk (vagy, ha angolul írunk, használjuk azt, ami a programmal jött). Így például e szöveg első két mondatából ilyesmi lesz (a pontok a kiegyelt szavak helyét jelölik): "… boldogabb világban … boldogabb világ irodalmi életében köztudott … emberi tudatot zseniális ötletek kiválasztására késztetheti … hívták … előleg, múzsaként tisztelték, céltudatosan noszogatták, … valaki fölvette, nem kérdés … színdarab, regény elkészül-e mindenki tudta … fog készülni, … szöveg-előállító szakiparos előleget visszaadjon, - nem, … nem …. soha."

kép

További nagyon előnyös szolgáltatás az ellenőrzőlista (checklist), ez olyasmi, amit a pilóták olvasnak föl leszállás előtt:

Levettük a gázt? Levettük.
Fékszárny? Kinn van.
Futó? Az is.
Hát repülőtér van-e előttünk? Ja, az speciel nincs.

Az ellenőrzőlista az ezredik, vagy akárhányadik leszállás alkalmával is előkerül, ami azt mutatja, hogy haszna van, és talán nemcsak a repülésben alkalmazható. Az Axon a szöveg-előállító szakiparosnak javasol hasonlót, és azt hiszem, nagyon nem ártana, ha kollégáim használnának ilyeneket, úgy értem, az informatikai újságírók is, mindenki, bizony. Idézek a listából:

kép

Ki az olvasó?
Miért olvassa ezt a szöveget?
Hány éves ő?
Mi az amit eleve tud?
Milyen szakkifejezéseket ismer?
Mit akar tőlem?
Mi érdekli?

Némely kolléga képes évtizedekig dolgozni a szakmában anélkül, hogy egyszer is feltenné ezeket a kérdéseket, holott nem az életben egyszer-kétszer kéne föltenni őket, hanem naponta.

Mindezeken túl az Axon képes önerőből új szavakat vagy mondatokat alkotni, sőt kérésre történeteket talál ki, verset ír, zenét szerez. Persze ezt nem kell túl komolyan vennünk, az Axon úgy alkot, hogy egy ötletet felcserél egy másikkal, amit listából véletlenszerűen választott. Ilyenkor valami furcsaságot produkál, például olyat, hogy “útlevélként is használható paradicsommártás”, és hasonlókat, ezeket nyilván nem használjuk fel közvetlenül, de remélhetően eszünkbe jut róluk valami. Végezetül számolni is tud a program, az objektumok tekinthetők, ha akarjuk, egy számolótábla celláinak, ebben az esetben az objektum azonosítója (neve) a cellába írt számmal vagy formulával azonos. Adatait az Axon egyszerű szövegállományba menti, viszont kérésre meglepően korrekt HTML kimenetet is produkál: 7. kép.

kép

Meztelen gépírónő helyett

Összességében fölöttébb eredeti és hatékony program az Axon, ám a kreativitás legmagasabb ormai felé több út is vezet. Volt például egy nagyon termékeny magyar író, kizárólag történelmi tárgyú ifjúsági regényeket írt, de abból roppant sokat, hetvenet legalább, valamennyit diktálta, mégpedig kizárólag meztelen gépírónőnek.

Szex sehol, a foglalkozás tárgya regényírás volt, nem pedig paráznaság, viszont felöltözött gépírónőnek nem tudott diktálni, ugyanis akkor semmi se jutott eszébe. Mellesleg a nőnek nemcsak pucérnak kellett lennie, hanem hájasnak is.

Itt pedig visszajutunk ez előleghez, illetve annak hiányához, a meztelen gépírónőt ugyanis ki kellett fizetni valamiből, ennek a forrása volt az előleg, és az előlegből nemcsak a kövér asszonynak jutott, hanem az írónak is, hogy esténként berúghasson és másnap zúgjon a feje, és így a kreativitásnak egészen hihetetlen régióiba szárnyaljon fel. A ma élő és dolgozó szöveg-előállító szakiparos előleget nem kap, így aztán kevésbé gyakran lehet másnapos, és még kevésbé foglalkoztathat meztelen gépírónőket, viszont van számítógépe, úgyhogy továbbra is ennél maradunk.

Az Axonhoz a RoughDraft 2.0 nevű szövegszerkesztő felől jutottam el, róla először márciusban volt szó e helyt, mint a leghatározottabban nem irodai, hanem irodalmi célú alkalmazásról. Úgy látszott, hogy az Axon a RoughDraft legkiválóbb partnere és kiegészítője, aztán hamarosan rájöttem, hogy ez a duó trióvá, sőt triumvirátussá bővítendő, úgy lesz az igazi.

kép

A harmadik tagot egy Gunnar Sommestad nevű különös ember alkotta, aki filozófus és programozó egy személyben. Nem éppen mindennapi párosítás, de hát a termék se az. Úgy hívják, hogy Literary Machine, sőt teljes nevén The Literary Machine 2000 (8. kép). Neve Wittgenstein egy kósza ötletéből származik, eredeti célja az irodalmi alkotómunka elősegítése, magyarán a meztelen gépírónő kiváltása volt, viszont ennél jóval általánosabbra sikeredett. Gyökeresen különbözik a föntebb dícsért Axontól, az inkább szemléltető program, a Literary Machine viszont ötletadatbázis, arra való, hogy szövegeket, illetve ötleteket tároljon, kombináljon, szintetizáljon és szervezzen, és egy adott alkalommal szedje elő mindazt, amit a szeplőtlen fogantatás tárgyában valaha is kitaláltam, vagy csak azt, amit ebből az oroszországi devizaliberalizációval összefügg. Mármost egy adatbázisnak mindegy, miről van benne szó, így elvileg a Literary Machine is bármifajta szöveg alapú információt szervezhet, vagy tárolhat, például telefonszámokat, URL-eket, időpontokat, sőt illusztrációkat vagy tetszés szerinti multimédia-állományokat is, ahogy ezt a 8. képen láthattuk (a program munkasztalát ékesítő háttértapétának csupán közérzetjavító funkciója van).

Alapkoncepciója arra a feltételezésre épül, hogy az egész nap a számítógépem mellett ülök és eközben különféle, eltárolásra érdemes ötletek jutnak az eszembe.

Amennyiben e két kulcstényező egyike vagy másika hiányzik, akkor a Literary Machine praktikus volta kevéssé vagy egyáltalán nem nyilvánvaló, tehát amellett, hogy a Literary Machine használata révén sziporkázóan ötletgazdaggá fogunk válni, felettébb helyes, ha már eleve azok vagyunk.

A Literary Machine legelemibb építőköve a szó, ami a számítógépen használható karakterek tetszőleges kombinációja, s minthogy a szóköz is egy karakter, a szó tartalmazhat szóközöket, azaz több szóból is állhat, viszont valamifajta egységet fejez ki. Például a “Restaurante Solar Moinho de Vento” karakterhalmaz egy szó, és különféle dolgok kapcsolhatók hozzá, mint például telefonszám, cím, nyitvatartási idő, friss halak, portói módra készült pacal, Viana do Castello, sirályok, paradicsomlé. Másfelől a a paradicsomlé szóhoz is kapcsolódhat ez az egész, tehát a sirályok, Viana do Castello, friss halak, portói módra készült pacal, Restaurante Solar Moinho de Vento és így tovább, s ha egyszer meg akarom nézni, mi mindennel asszociálódik nekem a paradicsomlé, akkor ezt a szót kihűzom a Literary Machine munkaasztalára, a program pedig egy halom kártyát terít ki elém, a kártyákon szövegek - tételek - vannak, amelyeket egy vagy több szóval kapcsoltam össze.

Több szó alkotja a Literary Machine következő építőkövét, ami a fogalom. Mondjuk a paradicsomlé és a tűzlépcső szavakat fogalommá kapcsolhatom össze, és ezzel tulajdonképp félig kész is van egy hírlapi tárca, a megírása innentől kezdve manuális tevékenység, mondhatni kézügyesség kérdése csupán, honoráriumot pedig vagy fizetnek érte, vagy nem. (Általában azért fizetnek, de olyan összeget, hogy azért a számlát sem éri meg kiállítani.)

A szövegek - tételek utalhatnak az adatbázison kívüli környezet elemeire, például weboldalakra, hagyományos dokumentumokra vagy végrehajtható állományokra is, tehát a Literary Machine által strukturált tartalom ezer szálon kapcsolódik össze a külvilággal. A Literary Machine-ból elvileg bármi elérhető, így a program asszociatív, heurisztikus szemléletmódját abba az irányba fordítjuk, amerre jól esik.

Most nézzük, hogy megy ez a gyakorlatban.

Tételezzük fel, hogy valami csakugyan az eszembe jutott, azt nyilván gyorsan leírom, már ha ott ülök a gép mellett, utána pedig kulcsszavakkal fogom társítani. Megkeresem a szótárablakban azokat a szavakat, amelyek - szerintem - a paradicsomléhez kapcsolódnak, tehát az ilyeneket, hogy sirályok, Viana do Castello, friss halak, portói módra készült pacal, Restaurante Solar Moinho de Vento, tűzlépcső és hasonlók, és egyszerűen behúzgálom őket a szövegablakba, s így a szöveg - vagy a program szóhasználatával az item - ezekkel a szavakkal összekapcsolódott. Ha valamelyik szó még nem volna meg a szótárban, akkor nyilván beleírom.

A szavak a Literary Machine univerzumán belül egyedi jelenségek, kapcsolataik vagy vannak, vagy nincsenek, helyesírásuk lényegtelen. Édesmindegy, hogy a leírt alak paradicsomlé, vagy inkább tomato juice, esetleg succo di pomodoro, jugo de tomate, netán Tomatensäfte. A Literary Machine 2000 bevezetett egy (a szó eredeti értelmében vett) új fogalmat, ez az infekciós objektum; az infekció a “valódi” szinonímák listája, tehát mindazoké a szavaké, melyekről úgy gondolom, hogy a szótár egy adott pozícióján álló szóval minden esetben fölcserélhetők. Vagyis a szótáramban a paradicsomlé kilencféleképp vagy akárhányféleképp lehet bejegyezve, előfordulhat hogy nálam a paradicsomlé egyik megfelelője úgy hangzik, hogy cshu-thagsz (bár ez vízimalmot jelent és tibetiül van, ám ehhez senkinek semmi köze).

Idővel, ha a Literary Machine-t szorgosan és rendszeresen használom, igen kiterjedt szótáram lesz, és a szavakhoz sok-sok ötlet, vagy adat kapcsolódik. És persze ezek a szavak nagyobbrészt egyáltalán nem irodalmi természetűek, hanem másfélék, például azonnal kitetszett, hogy egy privát szakácskönyv akkor a leghasználhatóbb, ha a Literary Machine gondjára bízom. Továbbá lehetséges, hogy hamaorsan megfigyelés alá kell helyeztetnem leggonoszabb ellenfelemet, Setéth Vazult, költségkímélés szempontjából tehát célszerű, ha a vele kapcsolatban már meglevő információmat átadom a magándetektíveknek. Mások ilyenkor megkeresik az iratszekrényben a Setéth Vazul-dossziét, én viszont csak kihúzom a szótárból Setéth Vazul nevét a Literary Machine munkaasztalára, aztán ott van minden, némelyik kártyán csak pár szó áll, némelyiken több oldalnyi szöveg terpeszkedik, én az egészet egyetlen mozdulattal kimásolom és ugyanazzal a lendülettel beszúrom egy üres RoughDraft állományba, lementem, elküldöm, a detektív pedig már kiindulásképp többet fog tudni Setéth Vazulról, mint amennyit az anyja vagy hites felesége tudott bármikor is.

kép

Ha viszont nem Setéth Vazul megfigyelése és erkölcsi megsemmisítése a cél, hanem szöveg-előállítás következik, akkor a közben már projekté szervezett anyagot (9. kép) nem a RoughDraft főablakába, hanem az oldalsó paneljébe fogom beszúrni. Erről a panelről is volt már itt szó, egy csatolt állomány van benne, amelyet a program a főszöveggel egy időben mindig elment vagy megnyit, és amely állomány arra való, hogy főszöveg krampácsolásához felhalmozott ötleteket eltárolja. Mellesleg a Literary Machine alkotója ismeri a RoughDraft-ot, sőt a két programot egymás természetes szövetségesének tekinti, ahogy erről az online help-ben szó is van. A harmadik a föntebb dicsért Axon, ami a verbális jellegű Lit Machine-t vizuális eszközökkel egészíti ki. Vagy megfordítva, ahogy jól esik.

Apró tintakék koktélvirsli

Sajnos mifelénk a leggyalázatosabban a nagyobb terjedelmű szellemi produktumokat (mondjuk könyveket) fizetik, ha fizetik egyáltalán, én tehát ilyesféle képződmények gyártását nem igazán szorgalmazom, következésképp az Axon és a Literary Machine sejthetően nem kap az életemben kulcsszerepet, noha májusban ezeket indítottam el a legsűrűbben. Áprilisban viszont előbb különféle IRC-klienseket - Fahrenheit Carrera, IRCGold, leafChat, MaxxChat, mIRC, PIRCH98 és TurboIRC2000 - molesztáltam, továbbá a 602Textet, márciusban a Gimpet, februárban a GoLive 5.0-át, előtte meg a fene tudja, micsodákat. Ezek a dolgok továbbra is ott vannak a startmenümben, ami ennélfogva nyilván kevéssé kezelhető. Noha egyébként rendben tartom, folyamatosan átszerkesztem, nagyon világos fastruktúrája van neki, legalábbis a mindenkori legfrissebb átszerkesztéstől számított három napig. Mindenesetre az ide felrakott alkalmazások abszurd mennyisége folytán - meg általában is - a program indításának egyszerű problémája nálam sajátos megvilágításba kerül. Vegyünk egy roppant szimpla példát: amikor a CorelDRAW 9-ről írtam, akkor az egész csomagot beraktam egy Teszt feliratú programcsoportba, ezen belül képeztem egy Grafika nevű alcsoportot, ennélfogva például a Trace úgy volt elérhető, hogy Programs | Teszt | Grafika | CorelDRAW9 | Graphics Utilities | CorelTRACE9.

Mármost ez, szerintem, őrület.

Az én életemből erre nem telik.

Itt a probléma nem a Windows startmenüjével van, ugyanis létezik ezerfajta alternatív startmenü, és egyik se jobb az eredetinél. Sőt baj nincs is egyáltalán, ugyanis amiről beszélek, az nem hibája a menürendszernek, hanem jellemzője. Gondoljunk egy étlapra: ha az rövid, akkor kicsi a kínálat. Ha nagy a kínálat, akkor az étlapolvasás az összes szabadidőnket elviszi.

Viszont az étlap kikerülhető. Ha tudom, hogy egy adott helyen mindig van birkapörkölt, és az mindig jó, akkor nem veszem kézbe az étlapot, hanem azt mondom, birkapörkölt. Vagy hagymás rostélyos, ha az is mindig van, és jól csinálják, ami, sajnos, igencsak ritkaság. Vagy sólet. Ezt manapság sehol se csinálják jól, ugyanis főzik. Holott a sólet - jobb helyeken, például az én konyhámban - alacsony hőfokú sütőben készül, mintegy tizenkét óra alatt. Miközben hitelt érdemlő forrásból akként értesültem, hogy a tel-avivi Hilton főszakácsa is kuktában készíti a sóletet, s ily módon Ábrahám, Mózes és még jó néhány bibliai dolgozó munkálkodásának az értelmét teszi semmissé.

De hagyjuk ezt, a lényeg csupán annyi, hogy ha a sólet - vagy birkapörkölt vagy rostélyos - szavakat képes vagyok memorizálni, akkor túlléphetek a menün. Nem akarok hencegni, de én erre képes vagyok, gasztronómiai és informatikai síkon egyaránt. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy döbbenetes szellemi kvalitásaimnak köszönhetően fejben bírok tartani egy olyan szót, mint például az, hogy trace. Ha tehát úgy hozza a turáni átok, hogy napokon át a CorelTRACE elindítása a feladatom, akkor elvben több alkalommal is képes volnék ezt a feladatot a trace szó leírásával abszolválni, és ezt a dolgot a számítógéppel együtt vásárolt billentyűzet gombjainak célirányos nyomkodásával oldanám meg. Tehát nyilván az fog az egészből kisülni, hogy írok valamifajta makrót a Windows parancsértelmezője alá, vagy éppenséggel valami másra cserélem le ezt a parancsértelmezőt, és az alá írok valamit, ami oda kell. Ez lehetne - mondjuk - a Cygwin (konkrétan a bash), amiről áprilisban szó is volt e helyt, s amit egyébként nemcsak én használok, hanem például a World Wide Web Consortium (W3C) elnöke is, egy bizonyos Tim Berners-Lee, aki amúgy nem egy ütődött figura, minthogy a webet gyakorlatilag ő találta fel.

Csakhogy ennek a nem ütődött embernek még szerencséje is van, ugyanis angolul ír és gondolkodik, azaz számára tökmindegy, hogy a konzolon futó és a grafikus alkalmazások kódkiosztása eltér. Ő megmarad az ASCII tartományban, ergo az a legjobb, ha mindent szövegállományban tárol, mert ezekkel az állományokkal a Unix eredetű furfangok és némi privát rafinéria birtokában azt tesz, amit akar.

Ellenpéldaképp, hogy ne sokat bonyolultkodjunk, próbáljuk magyar nyelvű szövegállományokra Windows alatt a grep lehetőségeit alkalmazni; ezen az úton aligha leszünk tartósan boldogok.

Viszont beírhatom a bash promptjához, hogy trace, és ha korábban csináltam e célra egy shell funkciót vagy aliast, akkor a CorelTRACE elindul, miáltal is megvalósult az ágyúval verébre történő lövés tipikus esete.

kép

Természetesen a Windows alatt indíthatok programot billentyűkombinációval is, legyen a trace mondjuk ·Ctrl-Alt-T, viszont ezt el fogom felejteni, emellett nyilván különféle alkalmazások saját billentyűkombinációival ütközik. Ezzel együtt persze használom, sőt használok alternatív menüt is, a 10. képen

A bölcsek kövét valamikor ez év elején találtam meg, eszem ágában se volt írni róla, hiszen annyira pimf dolog, egyébként meg tökmindegy, ki hogyan indítja el az alkalmazásait, ugyanis ennek nincs jelentősége. Jelentősége annak van, hogy ez a szöveg egy órával ezelőtt, mintegy kilencvenszázalékos készültségi állapotában gyakorlatilag megsemmisült. Tizenöt esztendeje használok számítógépet, de ilyet még nem láttam, FAT állományrendszeren sem, ez pedig NTFS-en, Windows 2000 alatt történt. Persze nem az operációs rendszer a hibás, tudom jól, hanem a hardver, amivel viszont nem tudok mit kezdeni. Azért nem tudok, mert van úgy, hogy két hónapon át nem produkál hibajelenséget, ha tehát belenyúlok, és utána rendben működik órákon, napokon, heteken át, akkor ebből mi következik? Semmi.

Egyébként az történt, hogy jött egy szokványos kék halál, ezúttal KMODE_EXCEPTION_NOT_HANDLED felirattal (nálunk ez a legnépszerűbb, bár azt is szeretem, hogy PAGE_FAULT_IN_NONPAGED_ AREA, meg hogy UNEXPECTED_KERNEL_MODE_TRAP), s utána ez az RTF állomány kiüresedett. Tehát volt neki terjedelme, viszont nem volt tartalma. Nem voltak benne betűk egyáltalán, a FAR se látott benne semmit, a NoteTab se, meg senki más.

Backup állomány persze volt, de az csak az iménti csillagig tartó részt tárolta, holott utána még sokat írtam. A checkdisk eredménye semmi, pedig azon a gépen igen figyelemreméltó found.000 => found.\* könyvtárak találhatók, annyira gazdag tartalommal, hogy nem is igazán érthető, mi az, ami itt még egyáltalán működni tud.

Feladom, írni most már csakis az OmniBookon fogok, mellesleg ezt már többször megfogadtam, de hát ez, ugye, játékgép. Igaz, tettem bele némi plusz memóriát, így most 192 megabájtja van, de még mindig Windows 98, valamint egy négy és fél gigás merevlemez, továbbá a képernyője 800x600-as. Miközben az én felfogásom szerint a képernyő kívánatos felbontása 1600x1200 pixel, a memória pedig fél gigabájt.

A QuickRun magasztalását pedig nem írom meg még egyszer, illetve annyit írok, hogy baromi jó. Le lehet tölteni, egyébként pedig a 2., 4., 5. és 9. képeken a jobb felső sarok tájékán, illetve a 8. képen jobbra alul látunk egy fekvő, tintakék, miniatűr koktélvirslit, beépített órával, no az a QuickRun.

Valódi szélessége százhúsz pixel, magassága tizenhét, egyébként pedig ingyenes. Próbáljuk ki, s utána egy darabig azt hisszük, hogy az ember mégsem őrült sár, s az ember mégsem fáj a földnek.

Holott fáj igenis.

Én vagyok Romulus

Tue, 29 May 2001 00:00:00 +0000

README 2001. május

A férfiú, aki megállított az utcán, fiatal volt és életerős, egyszersmind azonban szomorú, tétova, sőt kissé zavart. Az ADSL-kapcsolatom hogyléte felől érdeklődött; ami azt illeti, elég sokféle apropóból állítottak már meg az utcán, de ez új.

Mondtam, hogy jól vagyok, a kapcsolatom is jól van, érzelmi életünk kiegyensúlyozott, étkezésünk vitamindús, emellett a lépcsőház takarítása is megoldottnak tekinthető.

Nekem még most sincs, mondta lehajtott fejjel az ismeretlen férfi, miközben bal cipőjének az orrát bámulta, kissé viseltes volt a cipő, de amúgy elfogadható utcai darab, bizonyos kerületekben nem is tanácsos ennél jobb cipőt hordani, de ezt most hagyjuk. Az ismeretlen férfinak az ADSL fájt, illetve az ADSL hiánya. Pedig ő ezt február tizenötödikén, a legelső pillanatban megrendelte, pénze is van rá, ezzel együtt képtelen odahatni, hogy legyen neki ilyen, noha egyébként elvileg mindenkinek lehetne, viszont a gyakorlatban csak azoknak lesz, akik képesek áthatolni a szolgáltatónál uralkodó káoszon. Ez a káosz a próbatétel, olyan, mint a Varázsfuvolában a sistergő tűzfolyam, amin csak az igazak juthatnak keresztül, s az ő osztályrészük örök boldogság, míg viszont a többieké szégyen & gyalázat leend. Ez tükröződött az én emberem orcáján, miközben elmesélte, hogyan harcol ő az ADSL-ért immár két hónapja egyhuzamban, ki mindenkit hívott fel, és mennyi temérdek ígéretet kapott, miközben fogható eredmény sehol. Gyermekei emiatt már nem néznek föl rá, asszonya elhidegült tőle, kutyája megtagadja az engedelmességet, sőt még a gázóra-leolvasó is elpimaszodott, ledobja magát egy fotelbe, lábát az asztalra rakja, és a szőnyegre hamuzik. Így búsongott ez a rokonszenves, ám megtört úriember, én pedig semmi vigasztalót nem tudtam neki mondani. Mondtam volna azt, hogy igen, a szélessávú, átalánydíjas internetkapcsolat az ember életét átformálja? Hogy pár nap után az ember már nem is tudja, hogyan létezhetett korábban nélküle?

kép

Forgattam volna a sebében a kést?

Elmeséltem inkább néhányat a saját kudarctörténeteim közül, van választék, és nemcsak az informatika tárgykörén belül, ezeket hallván valamelyest megbékélni látszott a nyájas ismeretlen, aki természetesen a Számítástechnika hűséges olvasója is, tehát művelt, széles látókörű, naprakészen tájékozott kultúrlény. Varuna történetére és a vele kapcsolatos borzalmakra így elég volt csupán utalnom, ez önmagában véve teljes értékű és színpompás pechsorozat, de ki tudom egészíteni további elemekkel. Itt van például a DTK. Erről is írtam, tavaly év végi beszerzés, kifejezetten olyan meggondolással, hogy Varuna példáján okulva csakis márkás gépet vásárolunk, nos, ez a gép már a második nap kezdett rövidebb időtartamokra kimerevedni, most pedig naponta ötször lefagy. Bár, mint megírtam, nálam a telefon is lefagyott, utána pedig az egész belvilágát ki kellett cserélni, mert totálkáros lett, szolgálati idejének harmadik hetében, ami azért nem szép dolog. Viszont az Omnibook se húzta sokkal tovább, az ő érkezéséről a múlt számban adtam hírt, aztán pár nap múlva egy szép tavaszi reggelen bekapcsoltam, de se kép, se hang. Néztem jobbról, néztem balról, bökdöstem, semmi. Elvittem a szakszervizbe, kicserélték az alaplapot és a memóriát is, majd közölték, hogy ők ilyen jelenséggel roppant ritkán találkoznak.

Hát persze. Ritkán járok oda.

Most, hogy nekem is van Omnibookom, csodákat fognak látni.

Egyetlen számítógépről tudom elmondani, hogy hibátlan és harmonikus volt a kapcsolatunk, a legeslegelsőről, egy 286-os laptopról. Megvan ma is, be lehet kapcsolni, elindul, működik. Sohase volt baja. Bár ami azt illeti, Godzillának is csak egy hibája volt, azzal ugyan jó darabig keserítette az életemet, de utána működött, viszont nem mint számítógép, hanem mint szabályt erősítő kivétel, legalábbis most így látom. Továbbá úgy látom, hogy állhatna bármilyen komolyabb jószág ezen az elátkozott munkaasztalon, lehetne itt mondjuk HP j6000, Sun Ultra 80, SGI Onyx, vagy akármi más, a működése azzal volna jellemezhe-tő, hogy néha elindul, néha nem. Ugyanakkor mégse kizárt, hogy van olyan architektúra, ami engem is elvisel, mert például a Psion netBookkal és a Revóval jól elvagyok, egyebek között az Omnibook kibukását követően is a netBookot állítottam hadrendbe.

Persze az Omnibookon kényelmesebben lehet írni, viszont a netBookon mindig lehet.

Ami persze korántsem jelenti azt, hogy valaki más ember nem éppen egy Psiontól lesz kedélybeteg, mindenkinek más a sorsa meg a végzete, ami nekem áldás, neki átok és viszont. Például a Geek.comon létezik egy PDA Horror Stories című rovat, ott meséli egy angol úr, hogy 97-ben vett egy Psion Series 3a-t, öt hónap múlva ellopták. Akkor vett a Dixonsnál egy S5-öt (£430, azaz Magyarországon olcsóbb, mint Londonban), azt öt perc múltán összetörte. Vett egy másikat, de annak az Enter billentyűje ragadt. Visszavitte, kapott egy újat, azzal elvolt kábé egy évig, akkor egy délután hazatérvén azt látta, hogy a Psionja kinyitva hever a padlón, arccal lefelé. Megpróbálta bekapcsolni, bíp, és annyi, a képernyő közepén széles, vízszintes fekete sáv. Megvette a negyedik S5-öt, de arról még a boltban kiderült, hogy az automatikus ki-be kapcsolás funkciója nem használható. Az ezt követő ötödik S5 egy évig működött, akkor eladta, hogy 5mx-et vegyen, azt egy hónap múlva leejtette, össze is tört. De működött utána is. Valamivel később Írországban megint leejtette, még jobban összetört. De még mindig működik, úgy összetörve, ugyanis a mesélő újabb Psion beszerzését ez idő szerint nem fontolgatja. Meg tudom érteni, miért.

kép

Mint a fenti történet is mutatja, van olyan, hogy az embernek a dologi valóság valamely szűk tartományával nincs és soha nem is lesz szerencséje, egy másikkal viszont talán igen. Bátran kell próbálgatni, hátha valami egyszer bejön. Például ha Amerikában laknék, most vennék két-háromszáz dollárért egy antik VAXStation 3100-at, arra felpakolnám az OpenVMS-t, a DECWindowst, a szövegeimet TeX-ben írnám és lehet, hogy számomra ez a felállás hozná el a lelki békét. Mellesleg a VMS egy szuperszilárd erődítmény, ahova még az olyan alakok se tudnak betörni, mint Kevin Mitnick (ezt ő maga mondta). Persze megfelelő beállítás mellett a Unix, sőt némelyek szerint az NT is biztonságossá tehető, viszont a VMS állítólag eleve olyan. Továbbá abszolút stabil, már ameddig a gép össze nem dől alatta, és (mai szemmel nézvést) szerény kiépítésű hardveren is nagy dolgokra képes. A VAXStation 3100 minimum 4M memóriával került forgalomba, maximum 32 fér bele; a VAXserver 3600-ba legfeljebb 64M. A fényképezőgépemben ennek a kétszerese van.

Őrület.

Egyébiránt a VAX/VMS ma már hobbi, pontosabban technikai sport, éspedig nagy darab, kövér, erős emberek sportja, lényege ugyanis az, hogy a megszállottak a legkülönfélébb Road Trip, Midnight Run meg hasonló oldtimer-heavymetal-orgiákon vesznek rész, azaz kamionokra telepített nagy testű VAX-okkal vonulnak az éjszakában fel-alá. Ehhez persze nem elég a saját kamion és a másfél mázsás testsúly, emellett célszerű, ha az ember képes egyhuzamban tizenkét-tizenhat órán át vezetni, át tudja drótozni úgy a háromfázisú berendezést, hogy működjön egy fázissal is, képes éjszaka, az erdő közepén, mindössze egy ceruzalámpával és egy svájci bicskával fölszerelkezve eredményesen javítani mondjuk egy RQDX1 merevlemez-vezérlőt, végezetül pedig nem árt, ha a barátai és a rokonai dolgoznak az ipar megfelelő helyein, mert egyébként bizonyos dolgok még Amerikában se beszerezhetők.

A nőstényfarkas árnyékában

Kissé messzire jutottunk az utcán állongó szomorú idegentől, akinek ADSL-kapcsolata továbbra sincs, de hát erről szól az egész, a sorsról meg a kozmikus registryről, amibe fogantatásunk pillanatában bejegyeztek minket, és akkor el is dőlt, milyen lelki kapcsolatunk lesz később a lovakkal, a közlekedési rendőrökkel, a szobanövényekkel és a díszhalakkal, a fodrászokkal és a szolgáltatókkal általában, mennyire fognak levágni a szervizben, friss vagy állott pacalt kapunk a hentesnél, lesz-e ADSL-ünk vagy nem lesz.

Ha lesz, akkor az ekként kitüntetett felhasználó egyedfejlődése végső nyugvópontjára ér, ugyanis a felhasználó eljut abba a szellemi állapotba, amelyben minden szükségletére vonatkozólag a számítógépétől várja a megoldást. Már korábban is tapasztalható volt, hogy olyan esetekben, amikor valamifajta különleges információ beszerzése a cél, mondjuk kell egy spanyol vagy szanszkrit szótár, vagy egy japán szakácskönyv, vagy meg kéne keresni egy londoni térképen a Moscow Roadot, akkor a felhasználó az utóbbi időben már nem a könyvespolc környékén kezd kutakodni, de nem is tanult és világlátott barátainak telefonál, mint régen, hanem a számítógépet piszkálja. A szélessávú, átalánydíjas internetkapcsolat üzembe állítását követő héten ez oda fajul, hogy a felhasználó az ő számítógépét az összes lehetséges szellemi javak kizárólagos forrásaként azonosítja, olyasfajta magától értetődő természetességgel csügg rajta, mint az újszülött Romulus és Remus a nőstényfarkas csecsein. Ami konkréten engem illet, én egyelőre még tudom, hogy például heves szomjúság fennforgása esetén a számítógép helyett a hűtő felé célszerű orientálódni, de ha éhségérzet gyötör, akkor a helyzet már korántsem ennyire egyértelmű, hiszen a billentyűzet okszerű nyomkodásának eredményeképp az emberfia viszonylag rövid időn belül gyümölcsös nyelvhalhoz, pekingi kacsához vagy hagymás rostélyoshoz jut.

kép

Kellhet-e még valami?

Vannak dolgok, amiket korábban el se tudtam képzelni, például, hogy mire lehet jó egy internetes tárhely, tehát valahol a világhálón X megabájtnyi lemezterület, amin az adóalany különféle cuccokat pakolhat el. Pedig jó az, bár kizárólag valamifajta szélessávú, átalánydíjas internet-kapcsolat megléte esetén, vagy egy olyan országban, ahol az átlagjövedelmek lényegesen magasabbak, a távközlési tarifák pedig lényegesen alacsonyabbak, mint mifelénk. (A legtöbb civilizált ország ilyen.) Először is azért jó, mert azt az X megabájtnyi területet a világ bármelyik, internetbe kapcsolt gépéről elérhetem. Másodszor használhatom kisméretű (35M) backup meghajtóként. Mielőtt továbbmennénk, amiről most szó van, az az X-drive, az itt kapott tárterületet hálózati meghajtóként lehet az adott rendszerhez kapcsolni, utána korlátozás nélkül használható, azaz például megtehetem, hogy az új dokumentumot egyből azon a meghajtón hozom létre. Ez nem volna igazán racionális döntés, viszont például most, amikor ezt a szöveget barkácsolom, jó tudni, hogy van tartalék másolat az anyagról, és nemcsak a szövegről, hanem az illusztrációkról is. A szövegről eleve készül, ugyanis az itt már dicsérőleg említett RoughDraft 2.0 nálam alapértelmezett szövegszerkesztővé vált. (Az első a DOS alatt futó WordPerfect 5.1 volt, a második a mindenkori WinWord, tehát a RoughDraft a harmadik. Noha közben gyakorlatilag mindent kipróbáltam. Ez persze nem azt jelenti, hogy a RoughDraft valahol a WordPerfect 5.1 vagy a Word 2000 színvonalán áll, hanem csakis azt, hogy az én speciális igényeimnek mindennél jobban megfelel. Az érző szívű felhasználónak ennyi rendszerint elég.) Mármost a RoughDraft, mint ezt írtam is, a floppyra való biztonsági mentést helyből felajánlja, de persze ott a képeim nem férnének el, míg viszont az X-drive harmincöt megáján van számukra hely. Magát a biztonsági mentést egyébként egy Freebyte Backup nevű, rendkívül kevéssé túlbonyolított alkalmazással hajtom végre, ugyanennyi erővel egy parancsállomány is megtenné, de mindegy, a célnak megfelel. A lényeg az, hogy a tartalék másolat nem ugyanannak a merevlemeznek egy másik logikai meghajtóján jön létre, nem ugyanazon a gépen, sőt nem is ugyanabban a városban, hanem légvonalban mintegy tízezer kilométerrel odébb.

A másik dolog, amit úgyszintén nem tudtam elképzelni, sőt mondhatni őrültségnek tartottam, az az internetes rádiózás, mint tipikus példája annak, amikor egy eszközt - esetünkben a számítógépet - mindenáron olyasmire kívánnak felhasználni, amire nem való.

Most viszont úgy látom, igenis való, legalábbis az én gépemen egész álló nap szól a Grooving Jazz vagy a JazzRadio.Net, s ez a körülmény számomra olyan, mintha még egyszer feltalálták volna a rádiót. Ezt megelőzően rádiót utoljára gimnazista koromban hallgattam, azt részint Radio Luxembourgnak, de inkább Szabad Európának hívták, továbbá valamikor a kilencvenes évek első felében, amikor nálunk egy klasszikus zenei adó is létezett. A Bartókot nem hallgatom, mert az vegyesfelvágott, és ezért idegesít; a többi hazai adó számomra érdektelen. Régebben sokszor megfordultam Londonban, ott van egy Jazz FM nevű állomás, de az se jó, nappal ugyanis soult, bluest, funkyt, rockot meg ilyesmit sugároz, merthogy egy rendes dzsesszrádiót még London se tud fenntartani.

Most viszont az van, hogy ülök itt a hetedik kerület sötét szívében és háttérzeneként egészen jó program szól egyenesen Portlandból, vagy éppenséggel Berlinből. Ez utóbbi ugyan szörnyen hangzik, ezzel együtt a német JazzRadio.Net, ami az amerikai JazzRadio.commal nem keverendő össze, meglehetősen igényes, és főképp kihagyások nélkül jön, amit az amerikai programokról nem mindig lehet elmondani.

kép

Ha pedig a hallgató hírekre vágyik, akkor a tapasztalásnak megint egy új tartománya tárul fel előtte, mert hát az se mindennapos, hogy a pesti polgár tibeti nyelvű rádiót hallgasson. Pedig lehetséges, a program címoldalát az 1. képen látjuk. Nem Tibetből jön – Tibetben már alig van valami, ami tibeti volna, speciel a rádió végképp nem tartozik ezek közé –, hanem Washingtonból, a Radio Free Asia jóvóltából, s persze az 1. képen látható weboldal csak akkor jelenik meg így előttünk, ha a gépünkön a megfelelő tibeti font (samw.ttf) telepítve van.

(Mellesleg a rádió és a web összeolvadásának további igen újszerű vonzatai lehetnek, most olvasom a Reuters hírei között, hogy a Radio Tango nevű norvég rádió reggeli műsorában május harmadika óta meztelen nők mondják el az időjárás jelentést. Ezt a hallgatók – a rádiózás jellegéből következően – nem látják ugyan, viszont, ahogy az egyik műsorvezető elmondta, az attrakció sajátos atmoszférát visz a stúdióba és ezt a hallgatók remélhetőleg megérzik. Sőt a web jóvoltából részesülhetnek vizuális élményben is, fel lehet keresni a program weboldalát, egy-két klikk, máris megjelenik Norvégia időjárási térképe előtt Siv Johannessen kisasszony, és kecsesen vetkőzni kezd. A program szerkesztői csodálkozva konstatálták, hogy május negyedikén, pénteken az előző napi időjárás jelentés iránt is élénk érdeklődés volt tapasztalható. Ezzel együtt az ötlet itthoni meghonosításának nincs esélye, Siv Johannessen kisasszony nem diplomás meteorológus, és a kolléganői sem azok, az általuk elmondott időjárás-jelentés ennélfogva szakmailag kevéssé korrekt, és meg kevésbé közszolgálati.)

kép

Persze a hírek továbbításának a rádióprogram netesítésénél jóval hatékonyabb útjai is vannak, én szeretem, ha a képernyő alján-tetején tematikailag általam előzetesen megszűrt újságcímek jönnek-mennek (a 2. képen felül az Infogate, alul a World-Flash Gold News Ticker, ha valamelyik cím szemet szúr, klikk, és ott van. Príma az Amphetadesk, noha még csak a 0.24-es verziónál tart, és egyébként is parancssoros(!), a konzolról kell elindítani, ennek hatására összeállít és kiterít egy linkgyűjteményt a legfrissebb szakmai – vagy, ha akarom, nemcsak szakmai – hírekhez, sőt kérésre receptekkel is szolgál. Mögötte a háttérben a BroadPage 3.2.3-ból látható valami, ő az Internet Explorer motorjára épített alternatív karosszériák nagy családjához tartozik. Nem az az érdekes benne, hogy egyszerre több oldalt nyit meg, azt tudja más is, hanem hogy az a mozaik, amit az oldalakból összehoz, egyetlen mozdulattal átalakítható. A falakat úgy lehet tologatni, mint egy japán lakásban, megragadjuk valamelyik sarkot, és arrébb húzzuk, ahogy ez a 3. képen (talán) látható, utána a többi megy vele. Ehhez persze nem kell szélessávú, általánydíjas internetkapcsolat, bár nem is árt, ugyanis ha van, akkor a falak tologatása közben mellesleg ingyen telefonálhatunk Amerikába, egy további kezünkkel SMS-eket küldhetünk szintén tök ingyen, és ha ez se elég, tetszés szerinti számú IRC csatornát tarthatunk nyitva. Mellesleg először arra gondoltam, hogy az e havi jegyzetet az IRC klienseknek fogom szentelni, néhányat közelebbről is megnéztem, jelesül a következőket: Fahrenheit Carrera, IRCGold, leafChat, MaxxChat, mIRC, PIRCH98, és TurboIRC2000; alighanem az egészből a mIRC a legjobb. (A 5. képen a leafChat, a PIRCH98 és a mIRC látható, a kép tetején pedig egy újabb internetes fényújság, a Desktop News.) Az történt viszont, hogy beléptem egy-két, sőt tíz-húsz nyilvános csatornába, figyeltem a diskurzust, és idővel megállapítottam, hogy én ebből semmit sem értek, de egy megveszekedett mukkot se. Aztán megtaláltam a magyar nyelvű hivatalos csatornákat is, és azokból se fogtam fel semmit. Illetve túlzok, április 22-én 13:30 körül a #magyar csatornán értelmes szókat véltem felfedezni, az alábbiakat:

<lajosch> paj :) mit ittal ? :))
<paj> fasz tuggya ma' …

Hát körülbelül ennyi az a szellemi hozadék, amit a nyilvános IRC-csatornák kitartó megfigyelése után eredményként tudok elkönyvelni, ezért aztán úgy döntöttem, hagyom az IRC-klienseket másra. Van itt valami érdekesebb.

kép

Újabb csontvázjelölt

Ezt úgy hívják, hogy 602Pro PC SUITE 2000, ez tehát egy alternatív irodai programcsomag, szövegszerkesztő, táblázatkezelő és egy fotóeditor. Létezéséről a CNN jóvoltából szereztem tudomást, illetve, hogy precízek legyünk, a szélessávú, átalánydíjas internet kapcsolat jóvoltából, mert ha az nincs, akkor ez a hír nem bukkan föl a képernyőmön, nem kattintok rá és így tudatlan maradok. A csomag tavaly június eleje óta ingyenesen tölthető le a Software602 weblapjáról. A cég alapító atyái egyébként prágai egyetemisták voltak, a nyolcvanas évek derekán összehoztak valamifajta informatikai klubot, az egyesület létezését engedélyező okirat száma 602 volt, ezért Software602 a cég neve.

A szövegszerkesztő (5. kép) igyekszik annyira hasonlítani a Microsoft Wordre, amennyire csak lehet, megnyitja a Word 2000 állományait is, úgy, ahogy. A 6. képen ugyanazt a Wordben létrehozott állományt látjuk, balra a Wordben, jobbra a 602Textben, ezen még van mit javítani, különös tekintettel arra, hogy itt egy elég egyszerű dokumentumról van szó. Az is igaz, persze, hogy a 602Text (így hívják a szövegszerkesztőt) alapjában véve nem képeskönyvek tördelésére, hanem irodai munkára való, ahhoz mindene megvan, sőt némi pluszt is kínál, így például eszközsávról lehet beilleszteni a dokumentumba különféle folyamatábra-elemeket, nyilakat, címkéket, meg olyan buborékokat, amilyet a 7. képen látunk. HTML-ben is ment, bár a 7. képen látható dokumentum HTML változata értékelhetetlenre sikeredett. Érdekes módon RTF-ben nem tud menteni, viszont Word 97/2000-ben igen. Ír körlevelet, van vázlatnézete, ismeri a többhasábos tördelést és a szövegboxot, a visszacsináláshoz előzménylista tartozik, csinál indexet és tartalomjegyzéket, a dokumentumokat jelszóval védi, sőt még a WordArthoz hasonló eszköze is van, ahogy ezt a 8. képen láthatjuk. Igaz, a szokványos irodai munkában a WordArthoz hasonló szolgáltatások ritkábban jutnak szóhoz, mint mondjuk a gyalogsági ásó, a golfütő, vagy a gyertyakulcs, de hát attól még bele lehet tenni a programba, egyszer még jól jöhet. A különös az, hogy a 602Text, illetve a 602Pro PC SUITE 2000 így is igen karcsú és fürge, összehasonlíthatatlanul karcsúbb és fürgébb, mint mondjuk a StarOffice, ami persze más súlycsoport. Viszont megeshet, hogy a vidám természetű, ám komoly gondolkodású felhasználó nem az ingyenes irodai programcsomagok szumóbajnokát akarja az ő noteszgépére felrakni, hanem valami olyat, ami mellett még marad a merevlemezen némi hely, nos a 602Pro PC SUITE 2000 épp ilyen. És mellesleg mindent meg lehet csinálni vele, legalábbis minden olyasmit, amit egy noteszgépen egyáltalán művelni szokás.

kép

A csomag integráltsága korántsem annyira nyilvánvaló és látványos mint a StarOffice esetében, viszont ha a szövegszerkesztő valamelyik dokumentumában táblázatot hozunk létre, akkor nem olyasvalami az eredmény, mint amit mondjuk a Wordben kapunk, hanem belép maga a táblázatkezelő, azaz a szöveg közepén, mint a 9. képen látjuk, teljes értékű számolótábla jelenik meg. Egyébiránt láttunk ilyet már korábban is, mára elfelejtett nevű irodai programcsomagokban, amelyek nem is voltak rosszak, de ma már a szél se fütyül a bordacsontjaik között. Olyan az informatika közelmúltja, mint egy sivatagi karavánút, jobbról-balról döglött tevék csontvázaival szegélyezve, de csak az utolsó pár tucat méteren, a többit már rég befútta a homok.

A 602Pro PC SUITE 2000 annak a reményében ingyenes, hogy a nép letölti, használja, és később majd megveszi hozzá a különféle kiegészítőket. Adja isten, bár szerintem nem tölti le és nem veszi. Az, hogy ingyen van és még jó is, önmagában kevés. A StarOffice se csupán azért létezik, mert ingyenes és jó, hanem mert van a Linux, és a Linux hátán sokan elvannak így vagy úgy, Viszont ami a többit, a Windows alatt futó úgynevezett alternatívákat illeti, nekik nemcsak jövőjük és jelenük nincs, hanem szinte már múltjuk se. Vannak ők, persze, de kérdezem én a nyájas olvasót, hogy reggelenként, borotválkozás közben, vagy éppen kávét szürcsölgetve jut-e eszébe olykor-olykor a Corel WordPerfect Office vagy a Lotus SmartSuite, de nem úgy ám, mint egy dallamtöredék Sarastro papjainak ajkáról, „Stärkt mit Geduld sie in Gefahr!” hanem mint a Microsoft Office reális alternatívája? Nem jut eszébe. Ha ingyen adnák őket, akkor se jutna eszébe.

Ez pedig olyasvalami, ami az árutermelés kialakulásától mindmostanáig nem létezett, ez valami új. Nyájas olvasóm utálhatja a Microsoftot vagy szeretheti, sőt gyűlölheti, vagy imádhatja, de ez tökmindegy, azt mindenképp be fogja látni, hogy a köznépnek gyártott szövegszerkesztőt, mint olyat, nem a Microsoft vezette be, és nem is ő csinálta a legjobban. Amikor én írni kezdtem ebbe a lapba, Amerikában a Microsoft még nem sok hajóhosszal lapátolt a mellesleg általam is használt WordPerfect mögött. A táblázatkezelőt se a Microsoft vezette be és nem is ő csinálta a legjobban, hanem a Lotus. Most pedig az a helyzet, hogy WordPerfect mint vállalat már rég nem is létezik, a Lotus még megvan, ugyanakkor a Microsoft Office nevű pakkon kívül más hasonló terméket (azaz lényegében szövegszerkesztőt és táblázatkezelőt, a többi cafrang) nem lehet eladni. Ingyen se lehet.

kép

Az árutermelés eddigi története arról szólt, hogy a fogyasztó a jobbikat veszi, vagy az olcsóbbat. Olyan, hogy olcsóbb és jobb, a gyakorlatban nemigen fordul elő, de ha mégis, akkor a fogyasztó nyilván azt veszi. Most viszont azt veszi, amire az van írva, hogy Microsoft, a többi pedig ingyen se kell, ez pedig a piaci fölénynek, vagy egyszerűbben a piaci jelenlétnek egy egészen különös megvalósulási formája, amire korábban példa nem volt, és talán a jövőben se lesz. Másképpen fogalmazva olyan siker, ami megváltoztatja a dolgok szokásos menetének alaptörvényeit is, amitől a jég tapadós lesz, az eső száraz, a pizzafutár pedig a hagyományos telefonvonalon ér célba, egyszerűen előbukkan a fali csatlakozóból, kifosztja a hűtőszekrényemet, és tovaszáll.

Végezetül ejtsünk szót a 602Photóról is, ez ugyan e föntebb elmondottak szerint cafrang, mégis jó, ha van. Manapság egyre több ember vásárol digitális fényképezőgépet, azzal össze-vissza kattogtat, következésképp igényli, hogy legyen egy eszköz, amelynek birtokában sikerületlen turistafotóin ronthat még egy keveset. Ilyenhez persze eddig hozzájuthatott volna, az intelligens alkalmazások (például a Gimp) használatát meg kell tanulni, a cél pedig most nem ez; másfelől az érzelmes utazó előtt ezeknek az alkalmazásoknak a létezése is rejtve marad. (A 602Pro PC SUITE 2000 létezése úgyszintén, de hát ez már ne az én problémám legyen.) A 602Photo rém egyszerű. csak az alapokat nyújtja, de van benne egy-két olyan ügyes dolog, amit máshol még nem láttam. A lényeg az, hogy ezen alkalmazás révén a családi fényképalbumba szánt úti emlékek (lásd a 10. képen) valamelyest feljavíthatóak, már amennyiben a felhasználóba némi ízkés és arányérzék is szorult. Ha nem, akkor nem.

A bölcsésztudor örömei

kép

A 10. képen egyébként az egykor legszentebbnek számító tibeti templom, a Dzsokhang bejáratát látjuk. Maga a templom a VII. században épült, hogy otthont adjon egy színaranyból készült Buddha-szobornak, amelyet Vengcseng kínai hercegnő vitt magával Tibetbe, amikor Szongcen Gampo bibeti királyhoz feleségül ment. Azóta némiképp változott a világ, Kínából nem elsősorban bájos hercegnők érkeznek Tibetbe, hanem bájtalan vitézek, akik a legritkább esetben visznek magukkal színarany Buddha-szobrokat, vagy ha mégis, akkor ellenkező irányba viszik. Mint a szöveg elején megjegyeztem, Tibetben ma már alig akad valami, ami tibeti volna, az ország autochton kultúrájából forgácsok léteznek szerte a világban, viszont van és mindig is lesz pár ezer nem tibeti etnikumú érdeklődő, aki valamilyen iskolában megtanulja ezt a nyelvet és utána mondjuk a buddhista ismeretelmélet különféle szövegeit böngészi, vagy más, még ennél is gyakorlatiasabb célok érdekében fáradhatatlankodik. Az ilyen embert orientalistának hívják, és ő a bölcsészek királya, ugyanis az orientalisztika nem szobatudomány, azt Ázsiában kell művelni, hegyi törzsek, nomád állattartók, ópiumtermelők és fegyveres banditák között, ahol a tudósembert előbb vagy utóbb agyonlövik, felakasztják, lefejezik, a legeslegjobb esetben elviszi a malária. Egy időben magam is efféle sorsról ábrándoztam, persze nem jött össze, némi kis nyelvtanulás lett belőle, semmi több, ezzel együtt megértő szánakozással pillantok a nem orientalista bölcsésztudorra, aki poros levéltári iratkötegekkel bajmolódik egy életen át, soha semmiféle vérszomjas gerilla nem fogja elevenen megnyúzni, még skorpióval is maximum az állatkertben találkozik, nem pedig a paplan alatt.

Mi örömet találhat az életben az ilyen?

Lehet pályázni posztdoktori ösztöndíjra, már ha el nem múltunk negyvenévesek. Utána semmi, legfeljebb átmeneti segély az önkormányzattól. Illetve, ha történészek vagy irodalomtörténészek vagyunk, és van a munkahelyünkön számítógép, továbbá a munkáltatónk olyan valószínűtlenül kedvező anyagi helyzetben van, hogy darabonként pár ezer forintért képes néhány CD-ROM-ot beszerezni, nos, akkor az Arcanum.

kép

Én a napi munkámban az Arcanum kiadványai közül csak az Országgyűlési Naplót használom, ami immár tíz évet fog át, 1990-től 2000-ig, ám ez nem jelenti azt, hogy a Petrik-féle bibliográfia mostanában megjelent cédés változatának nem kell lehetőleg karnyújtásnyi közelségben lennie. Persze csak akkor van rá szükség, ha munkánk jellegéből fakadóan időnként pontosan kell tudnunk, hogy ki illusztrálta Gyarmathy Zsigáné Zudorék című korszakos remekművét, amely Budapesten, 1897-ben, a Franklin Társulat gondozásában látott napvilágot. (Egyébként a könyvet Neogrády Antal 26 eredeti rajza ékesítette.) A cédén amúgy olyan tizenkét kötetnyi anyag van és gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy ezt a tizenkét kötetet akárki magánszemély vagy egy irodalmi lap szerkesztősége beszerezze, de most már minek is. A korong természetesen sohase lesz bestseller, de nem is annak szánták. Az Arcanum az a cég, amelyik csakis fontos és teljességgel eladhatatlan dolgokat tesz közzé, és ebben a legvégsőkig elmegy. A Királyi Könyvek című kiadvány például csakis latin nyelvű, kézírásos okleveleket, például adományozó okmányokat tartalmaz, így tehát jól jön a kutatónak, aki a kocsmáltatási jog odaítélésének középkori gyakorlata iránt érdeklődik, de toplistás holmi nem lesz belőle. Ugyancsak vegytisztán tudományos segédeszköz A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa, habár ezt olvasgatni is lehet, hónapokig, évekig, akármeddig, egy egész világot lehet fölfedezni általa, csak türelem kell hozzá, meg képzelőerő. A harmadik nagy dobás a Magyar Középkori Adattár, ez két részre oszlik, egyik fele a Középkori magyar genealógia, arról nagyjából sejteni, micsoda, a másik meg Magyarország világi archontológiája 1301-1457. Nyájas olvasóm ne pironkodjon, ha nem tudja, mi az az “archontológia”, ez a fogalom az Encyclopædia Britannicában se szerepel, sőt az a gyanúm, hogy még az angol alakját - archontology - is csak a volt Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban ismerik. Itteni szóhasználat szerint az archontológia a történettudománynak az az ágazata, mely a tisztség- és hivatalviselőkkel foglalkozik, más szóval a politikai történeten belül konkrétan magát a politikai elitet vizsgálja. A cédé tehát az 1301 és 1457 között regnáló politikai garnitúra egyfajta ki kicsodája. Egyébként hatszáz év távlatából a politika még csak nem is gusztustalan.

Túl a szivárványon

Tue, 24 Apr 2001 00:00:00 +0000

README 2001. április

Somewhere over the rainbow
way up high,
there’s a land that I heard of
once in a lullaby.
Somewhere over the rainbow
skies are blue,
and the dreams that you dare to dream
really do come true.

Március hetedikén eljött hozzám két nyalka legény a Matávnettől, hoztak valami bigyót meg egy cédét, és aznap délután the dreams that you dare to dream really did come true, azaz működni kezdett nálam az ADSL, s ezzel párhuzamosan csodák történtek velem.

Az első, hogy pillanatnyi késlekedés nélkül MP3-hiénába mentem át, nyájas olvasóm ezt nyilván nem hitte volna méltatlan személyemről, de ez az igazság. Valamit ront a képen, hogy nem technót gyűjtök, hanem dzsesszt, főleg az ötvenes és a hatvanas évekből, azt viszont nagyon. A helyzet annyira súlyos, hogy már ki is néztem magamnak egy hatvan gigás Quantum AS U100 merevlemezt, az egy darab időre kisegít, de persze nem végképp, tekintettel arra, hogy napi átlagban jóval több mint száz megabájtot szoktam letölteni, azzal pedig telik a korong.

Letöltött állományaim egy Cambridge SoundWorks hangszórókészleten (hivatalos neve Creative FPS-1500) szólnak, és azt nem is tervezem kicserélni. A nappali szobámban persze jobb a hangminőség, ám ez itten a dolgozószoba, itt hajlandó vagyok magam köré rakni egy olyan cuccot, ami pár méternyi jobbfajta hangszórókábel árába került, és persze annyit is ér. A magyarázat az, hogy az MP3 formátum se ér többet úgy generálisan. Viszont dzsessz szól általa a számítógépből, és ehhez nem kell lemezboltokban turkálnom, amit én egyébként is utálok, minthogy Magyarországon dzsesszből nincs kínálat. Ezzel szemben időnként kicsapok az internetre, mint valami rablólovag, begyűjtöm a motyót, hazakocogok vele, szól. Ma már a kortárs zenénél tartok, e pillanatban speciel Abercrombie nyögeti fülembe bús hangszerét, és ez végeredményben jó nekem. Nem az a tipikusan audiofil élmény, de jó, a basszus minősége egyenesen meglepő. A szubbasszusból, ami a Cambridge SoundWorks lelke, ennek a hangnak a felét se néztem ki. Legyek őszinte, a tizedét se. Ehhez képest egy picit megrázza a padlót, és közben elég tiszta képet ad ahhoz, hogy Dave Holland bőgőszólóját le lehessen kottázni, ha éppen úgy akarjuk.

Mellesleg ebben a szobában is van valamiféle zenekibocsátó célgép, kéznyújtásra áll tőlem, és persze még az is jobban szól, mint a számítógép, amivel Neumann János annak idején alapjában véve nem a gramofont akarta leváltani. Viszont abban a zenekibocsátó célgépben a cédéket időnként cserélgetni kell. Igaz, hogy egyszerre ötöt bír lenyelni belőlük, de akkor is. Babra. A helyzet valamelyest emlékeztet a cédé megjelenésének dicső napjaira: akkor minden józan életű ember tudta, hogy az LP hangzása teltebb, gazdagabb, hitelesebb, igazibb, noha serceg olykor, ezzel szemben a cédé kényelmesebb volt, a világ pedig azt mondta, hogy francba a minőséggel, fontos a kényelem. Persze a nagy tömeg elhitte, hogy a cédé sokkal jobb, mint az LP, most viszont mindenki tudja, hogy az MP3 „majdnem” cédéminőség (azaz lényegesen silányabb), ámde a fejlődés lényege néha pontosan az, hogy egyre silányabb megoldásokat fogadunk el egymás után: élő zene ➔ LP ➔ cédé ➔ MP3, és nyilvánvaló, hogy a sornak nem itt van vége. Viszont hallgathatnék én élő zenét e pillanatban? Hajlandó volna Lester Young direktben ide, a fülembe fújni? Nem volna hajlandó. Egyebek között azért se, mert negyvenkét éve halott.

Mindezzel elsősorban a szélessávú és átalánydíjas internetkapcsolat földrengető hatását akartam illusztrálni, ugyanis felhasználói szokásaim forradalmi jellegű átalakulását itt ragadhatjuk meg legjobban. Régen rengeteg mindenféle vackot töltöttem le, zenét soha. Most csak zenét és úgyszólván semmi mást.

Mást ugyanis minek?

Ha majd kell, úgyis megtalálom a hálón. Egyébként csak azt töltöm le, amit már telepítek is, utána pedig kihajítom, ahogy egyébként kiszórtam több gigabájtnyi letöltött és fene tudja mióta őrizgetett állományt. Ha kell, bármelyiknél találok frissebbet, noch dazu gyorsabban, mintha a saját sufnimban kotorásznék. A sufni immár másra kell.

Mellesleg az ADSL-t először nem Varunába vezettem bele, hanem egy HP OmniBookba, de ennek külön története van.

Svejk élt, Svejk él…

Az OmniBookot nem magam vásároltam, hanem egyik megbízóm látott el vele, jobbnak látom nem elárulni, kicsoda. Mindenesetre a tény, hogy egy noteszgép kerül a házhoz, öröm tárgyát képezte, mert hiszen Varunát egyszer úgyis rendbe kell hozni, ha másért nem, azért, mert a legjobb méretű kasznija van, egy midi ház, ahogy mellettem áll a padlón, kiváló rakfelületet kínál, amire pont rá tudom tenni a poharat. A rendbe hozás pedig hosszabb idő lesz, előbb kiiktatom a SCSI merevlemezeket és a SCSI vezérlőt, itt jön a képbe a már említett Quantum AS U100, ezzel a hiba csaknem biztosan el is tűnik, utána csak azt kell eldönteni, hogy a félretett komponensekből (két merevlemez + vezérlő + belső SCSI kábel) melyik volt a hunyó. Utána voilá. Csakhogy közben dolgoznom is kell valamin, s ha ez csak gépelést jelentene, nem volna semmi gond, mert arra a továbbra is nálam üdülő Psion netBook kiválóan megfelel. Ámde a munka nemcsak gépelés, hanem az internet szüntelen fejése is egyben, és immár szélessávú kapcsolat keretei között, ahhoz pedig valamifajta pécé kell, értelemszerűen nem az, amelyik éppen szét van kapva. Az OmniBook hadrendbe állítása tehát azt jelenti, hogy nem menet közben kell kereket cserélnem, ami azért könnyebbség.

Telefonáltak, hogy megvan a gép, de még ne menjek érte, mert az egyik belső munkatárs hazavitte. Ő most nincs bent, majd a jövő héten.

Ismerem az illető belső munkatársat, kiváló, finom úriember, tehát semmi gond, pár nap múlva megyek a gépért, ott is van, az eredeti göngyölegben, komplett, találkozom a kollégával is, aki pár napig nézegette, mondja, hogy minden oké.

Még valami, fordul vissza az ajtóban már kifelé menet, pont úgy, ahogy Columbo szokott, van egy érdekesség, amit még megemlít, ha már összefutottunk, hogy tudniillik a gépet nem lehet elindítani. Nagyon jó gép amúgy, de nem indul el, ugyanis ő - a kolléga úr - BIOS-szintű jelszóvédelemmel látta el, viszont elfelejtette a jelszót.

Este hat óra volt, csakis azért bumliztam keresztül a városon, hogy ezt a jószágot hazavigyem, mindamellett a kolléga úr lényét kitöltő derűs nyugalom lebilincselt. Más ember az ő helyében már pisztolyt vett volna a feketepiacon, hogy főbe lője magát, vagy a metró elé ugrott volna, vagy legalábbis nem jött volna be dolgozni, hanem otthon főzné egy nagy fazékban a beléndeket, hogy annak a levét elfogyasztván csúfos halált haljon, ez meg itt van, és mellékesen közli, hogy elfelejtette a jelszót.

Ez az ember soha nem kap gyomorfekélyt, pláne nem infarktust, ennek nem lesznek pszichoszomatikus betegségei, ennek a gyermekei derűs és kiegyensúlyozott felnőttekké cseperedvén tesznek majd vidám kirándulásokat valamelyik vadvirágos temetőbe az apjuk sírjához, mert hogy őt valaki hamarosan a metró elé löki, az nyilvánvaló.

Talán a legjobb, ha fogunk valami szerszámot és kiütjük belőle a BIOS-t, mondja a kolléga, és közben úgy néz rám, ahogy Svejk nézett szegény Lukas főhadnagyra jobb napjain. Elképzelem, ahogy ez a nyájas őrült satuba fogja a gépemet és egy spiccvésővel kiüti belőle a BIOS-t, közben pedig megértem, miért akarták a derék katonát minduntalan kivégzőosztag elé állítani.

Javára legyen mondva mindamellett, hogy első szóra hajlandó volt felhívni a HP-t és az egész problémát előadni valakinek, aztán másvalakinek, aztán egy harmadiknak, negyediknek, ötödiknek; telt-múlt az idő és ő még mindig telefonált, újabb és újabb embereket hívott fel és mindenkinek elmondta, hogy lejelszavazott egy gépet, elfelejtette a jelszót, és most itt van egy futóbolond, aki ezen problémázik, mintha legalábbis nem volna tele sokkal, de sokkal nagyobb bajokkal a világ. Végül nagyjából azt tudta meg, hogy különféle igazolásokat kell szereznie az APEH-től, a KÖJÁL-tól, a Miniszterelnöki Hivataltól, a Zöld Érdek Alapítványtól és az összes többi magyar hatóságtól és társadalmi szervezettől, amelyben tanúsítják, hogy ő egy feddhetetlen előéletű, hitelképes és ivarérett magyar adóalany, aki legálisan jutott a gép közelébe, ha ez mind megvan, akkor kiviheti a gépet Hollandiába, de gyalog, mezítláb, szőrcsuhában, és önmagát menet közben szüntelenül ostorozva, s ha a tulipánok országába érvén szenvedélyes csókkal köszönti a vasorrú bábát, akkor az átveszi tőle a gépet, ami hipp-hopp elindul megint.

Persze lehet, hogy nem pontosan ezt mondták, csak én szerettem volna így hallani, de ez már részletkérdés.

Szerencsére a cég három OmniBookot szerzett be, közveszélyes barátunk pedig csak egyet vitt haza, így mégis kaphattam egy másik példányt, most azt használom írógépnek. Varuna pedig a wurlitzer.

Noteszgép öt éve nem volt a kezemben, amit utoljára használtam, 386SX volt négy mega RAM-mal, kisebb volt, vaskosabb és nehéz. Ez laposka, és szintén nehéz, bár kétségkívül szállítható. Hordozhatónak a netBookot nevezem, azt behajítom egy zsákba és viszem magammal akárhová. Az OmniBooknál ugyanezt meggondolnám.

Ez a példány is megjárt egy belső munkatársat, ő nem jelszavazta le, ezzel szemben a gépen levő Windows 98 mellé fölrakott egy Windows 2000-et is. Egy olyan jószágra, aminek ötgigás merevlemeze és 64 mega RAM-ja van.

Öt évvel ezelőtt ez a gép igen húsos példánynak számított volna, de most öt évvel később vagyunk és a Windows 2000 némiképp több memóriát használ. Varunán azt látom, hogy alapesetben, amikor egyetlen nagy alkalmazás fut, továbbá persze a levelező- és a faxprogram, a böngésző, a víruskereső, két különböző tűzfal, néhány internetes segédprogram, a Rapigator, amivel zenék után kutatok a hálón, végezetül a RealJukebox, amivel ugyane zenéket lejátszatom, akkor a tényleges memóriahasználat 256 megabájt fölé is felmehet. Ott nem gond, mert 512 megabájtos a tár, az OmniBookban viszont, mint mondtam, 64 megabájt van csupán. Egyelőre legalábbis. Egyszerűen nem értem, hogy juthat eszébe bárkinek is egy ilyen gépre Windows 2000-et pakolni, és pláne hogyan juthatott eszébe ilyesmi annak az úriembernek, aki ezt csakugyan véghezvitte. Az ő informatikai pályafutása ugyanis egészen legendás, nagyon komoly és megbízható tekintélyek állítják, hogy ő volt a holdraszállás informatikai vezetője, a még komolyabb tekintélyek szerint pedig annyira ő volt, hogy nem is történt semmifajta holdraszállás, az egészet a NASA hazudja a képünkbe bele. Akárhogy is, a nálam lévő OmniBookot ő kapta, és lemondott róla a kedvemért arra az időre, amíg eszelős barátunk meg nem járja Hollandiát, úgyhogy őt csak elismerés illetheti.

A levélmalom és más örömök

A Windows 2000-et pedig lekotrom, ez itt úgy megy, hogy beledugja az ember a gépbe a cédét, amit vele kapott, az pedig minden további közbeavatkozás nélkül visszaállítja a status quót, azaz gépünk hajszálra olyan lesz, ahogyan a gyárból kijött, vagyis Windows 98-cal ellátott játékrendszer. Pedig ez a gép ennél azért jóval többre volna hivatott, egyebek között hálózati kártyája és teljes magyar billentyűzete van neki. Nem azt mondom, hogy jó a billentyűzet, csak azt, hogy magyar. A jó billentyűzet inkább a netBookéra hasonlít, csak ott némelyik hosszú magyar magánhangzóért akkordot kell fogni, és persze nincs az a csuklótámasz, ami a noteszgépeknél megszokott, és tapipad sincsen hálistennek.

Sajnos én a tapipadot (touch pad) utálom nagyon.

A netBookhoz nem kell semmi ilyesmi, mert van érintőképernyő, ami az ember és a számítógép legtermészetesebb viszonyát alapozza meg, az ember ugyanis főemlős, a majom közeli rokona, s ennek megfelelően a képernyőt ösztönszerűen bökdösi. Én az OmniBook képernyőjét is bökdösöm, noha itt ennek semmi értelme, de hát a tévé elé ültetett csimpánz is ezt csinálná. Mellesleg a megjelenítő 800x600-as, tehát jóformán mindent teljes képernyős üzemmódban kell használni rajta. Igaz, a netBooké 640x480-as, dehát ott az is luxusnak számít.

Viszont érdekes módon ott nem éreztem említésre méltó körülménynek, hogy a kép stabil, vibrálásmentes etc., ugyanezt az OmniBook esetében minden olyan alkalommal tudatosítom, amikor leülök elé dolgozni. Szűkössége kissé zavaró ugyan, de az egyébként kiváló, 19 hüvelykes katódsugárcsöves monitoromhoz képest annyira szemet nyugtató hatású a látványa, hogy ezt választom inkább, s ezzel párhuzamosan elfogadom a némiképp kemény billentyűzetet is. A tapipad rettentő voltának pedig fittyet hányok, én más gépeken is kerülni próbálom az egerészést, az OmniBook se lesz kivétel, azaz fölrakom a FAR Managert, és azzal úgyszólván minden megvan. Persze azért kell valamifajta parancssoros felület, merthogy ami a Windows 98-ban van, az csak egy DOS-ablak, és ennek megfelelően olyan, amilyen. Lehetne tenni rá 4DOS-t, ami sokkal jobb, ámde pénzbe kerül, viszont a Cygnusnál találunk olyat, ami a 4DOS-nál is sokkal jobb és teljesen ingyenes, ez egy bash shell lesz, meg ami még jön vele. Beszerzése legcélszerűbben úgy történik, hogy felkeresi az ember az ftp://ftp.sunsite.utk.edu/cygwin/latest nevű helyet, ahol további alkönyvtárakra talál, azokból lehet válogatni. Például ami a clear nevű alkönyvtárban van, az biztos, hogy kell, azzal lehet letörölni a táblát, ugyanis a bash belső parancsai között olyasmi, ami a cls-nek felelne meg, nincsen. A less is jó, ha van a háznál, ez tudniillik a lapozó, olyan, mint a DOS-ban a more. Kell továbbá mindaz, ami „utils”-ra végződik (fileutils, findutils stb.), mert ezek nélkül a bash nem sokat ér, ezenkívül van ott egy vim nevű alkönyvtár, az egy szövegszerkesztőt takar, többször volt szó róla itt, normális embernek nem javasolnám, viszont le lehet tölteni, és kezdhetem írni ezt a cikket (1. kép).

Előbb persze telepítünk, ez most már automatikus, és a szokványos UNIX-könyvtárszerkezethez hasonló valami jön létre általa, mondjuk a c:\cygwin alkönyvtár alatt; ebben az esetben a telepítő a c:\cygwin\bin és c:\cygwin\lib könyvtárakat /usr/bin és /usr/lib alá mountolja, a gyökér értelemszerűen a c:\cygwin lesz, emellett, ha akarjuk, a különféle meghajtóinkat mountolhatjuk például a /mnt/c, /mnt/d alá, vagy akárhova, és máris nagyon kulturált benyomást keltünk, legalábbis a bash ablakából nézvést, sőt, ha akarjuk egészen komplett karakteres Unix-környezetet tudunk összeállítani (ehhez az ftp://ftp.sunsite.utk.edu/cygwin/contrib alkönyvtár tartalmára is szükség lesz), van abban minden, a szokványos Unix-segédprogramokon kívül többek között egy csodálatosan konfigurálható levelezőprogram is, a mutt.

Nyájas olvasóm most nyilván azt gondolja, hogy a legjobb levelezőprogram teljesen nyilvánvaló módon az Outlook, az pedig a Microsoft Office része, ergo egy őrület feltételezni, hogy e helyett bárki is egy konzolon futó, azaz fapados és ráadásul rém komplikált dologgal vacakolna. Nyájas olvasómnak teljesen igaza van, az Outlook csakugyan nagyon jó, sőt a legjobb, egészen addig, amíg képes a saját gyártmányú adatállományát megnyitni. Van viszont, amikor nem képes, hanem felpanaszolja, hogy hibát észlelt, a C:\Documents and Settings\özvegy Bodahelyi Kálmánné\Local Settings\Apllication Data\Microsoft\Outlook\outlook.pst állományban, és ezt úgy mondja, mintha nem is ő tojta volna azt az állományt, hanem én. Mellesleg szólván a fönt idézett elérési út – amiben özvegy Bodahelyi Kálmánné csupán egy behelyettesíthető felhasználónév – önmagában véve is nagyon-nagyon elgondolkodtató, aki ezt így kitalálta, az azért kissé gubancolt emberpéldány, amúgy mentálisan. Mármost, ugye, az a helyzet, hogy az outlook.pst egy bináris állomány, abba csak az Outlook tud belenézni, illetve néha ő sem. Persze az én leveleim, amik most örökre elvesztek, egyszerű szövegállományok voltak eredetileg, például az Eudora meg minden más épelméjű levelezőprogram úgy is tárolja őket, bármilyen editorral megnyithatók.

Ezzel szemben az Outlook megragadja ezeket a szövegállományokat, és a naptárral meg névjegytartóval együtt ledarálja őket, ez ugyanis egy levélmalom, aztán kevéske víz hozzáadásával egynemű masszává dagasztja végül pedig besomja a C:\Documents and Settings\özvegy Bodahelyi Kálmánné\Local Settings\Apllication Data\Microsoft\Outlook\ alkönyvtárba, majd egyszer csak rájön, hogy ő ezt nem lesz képes kinyitni soha többé.

Őrültekkel vagyok körbevéve, ehhez semmi kétség nem fér.

Azt mondja ez az istencsapása, hogy lépjek ki minden levelezéssel kapcsolatos alkalmazásból, és indítsam el az Inbox Repair Tool nevű szerszámot, én ezt szívesen megtenném neki, azonban az Inbox Repair Tool nevű szerszám egyáltalán nem létezik, legalábbis a Help sohase hallott ilyesmiről, úgyhogy keresztet lehet vetni az egészre.

Kétfejű nőkkel a szebb jövőért

Ezért van az, hogy én a régiesnek tűnő, konzolon futó, mások szerint kényelmetlen, sőt fapados eszközöket nagyon szeretem. Még a parancssoros ftp-t is, meg általában a karakteres Unix-utilityket, amiket a Cygnusnál össze lehet válogatni. Egyébiránt most már X szerver is van Windows alá, de hát nekem nem az a célom, hogy a Windows grafikus felületét lecseréljem, hanem hogy kikerüljem, és azt is csak akkor, amikor ennek - mármint a kikerülésnek - értelme van. (Általában van neki.) Mindenesetre erről itt már sok alkalommal volt szó, most nem lesz. Most inkább letöltöm a Gimpet, ami persze megvan valahol cédén is, de egyszerűbb és gyorsabb a neten megtalálni és letölteni, mint a cédét előkotorni valahonnan.

A Gimp azért kell, hogy e szöveg mellé illusztrációk készüljenek, melyek révén nyájas olvasómat vizuális gyönyörökben részeltethetem. Az illusztráció készítés nemes művészete abban áll, hogy időnként megnyomom a Print Screen feliratú billentyűt, utána egy grafikus programba új képként beszúrom a vágólap tartalmát és azt JPG formátumban elmentem. Ez utóbbi mozzanathoz a Windowssal adott Paint nem jó, tehát más valami kell.

Amúgy a Gimp is ingyenes, sokat tud és immár Windows alatt is hosszú negyedórákon át dacol a turáni átokkal, mire összeomlana, más szóval most már nemcsak nézegetni lehet, hanem akár használhatjuk is valamire.

Mire vajon?

Normális embernek akkor lehet szüksége egy képszerkesztő programra, ha a saját fotóit szeretné editálni, erre a Gimp jó, legalábbis azoknál az alkalmazásoknál, amelyeket a digitális fényképezőgéphez szoktak mellékelni, nagy valószínűséggel jobb. Emellett a Gimp príma logókat készít (múltkoriban mutattam vagy egy tucatot), és szerény videoszerkesztői képességekkel is bír, de csakugyan igen szerényekkel. Ez, mondhatni, csak ráadás, a lényeg az, hogy egyszerű turistafotóim színvilágát és ezzel együtt hangulatát tág határok között szabályozhatom, nagyjából hasonló eszközökkel, mint a Photoshopban (color balance, hue-saturation, brightness-contrast, treshold, levels, curves és hasonlók). A 2. képen egymás mellett láthatóak a színegyensúlyt beállító párbeszédablakok, balra a Photoshopé, jobbra a Gimpé, tökegyformák. A többi eszköznél a helyzet ugyanez. Például a Photoshopnál közös borítékban található a Navigator, az Info meg az Options, a Gimben viszont külön vannak (3. kép). Más: a Photoshopnak van egy Layers, Channels, Paths feliratú panelje, szükségképp a Gimpnek is van ilyen, bár itt ez a Layers menüpontból hívható (4. kép), ami egyébként logikusabb, mint amit a Photoshopban tapasztalunk. Csak persze az már megszokott. Egyébként a path itt is a kiválasztandó terület Bézier-görbével való körberajzolását jelenti, éppúgy, ahogy a Photoshopban.

Ismeretes, hogy a Photoshop egyik nagy erőssége a bedolgozókban (pluginekben) rejlik, szükséges tehát, hogy a Gimpnek is legyenek pluginjei. Természetesen vannak neki, már a telepítő-állomány is szép számmal állít hadrendbe ilyeneket, megjelennek a menürendszerben, elvégzik a dolgukat, például az 5. kép majálisi hangulata is egy plugin beavatkozásának köszönhető. Általában a felhasználó csak akkor tudja meg, hogy a pluginnel volt dolga, amikor az illető modul összeomlik, és lehet olvasni a nevét a gyászjelentésben. Ezek a pluginek természetesen abban is különböznek a Photoshophoz készültektől, hogy ingyenesek, és az interneten bőséggel tenyésznek, magam is letöltöttem vagy két tucatot, mert úgy érzem, hogy illusztráló művészetemben mostanság új korszak veszi kezdetét. Ez azt jelenti, hogy erősödő meggyőződésem szerint túl kell lépnem az egyfejű nők konvencionális, nyárspolgári világán a két- vagy többfejű nők és az esetleg még izgalmasabb képződmények felé. Az első lépéseket már megtettem, művészi útkeresésem egyik korai eredményét a 4. képen fedezhettük fel, a 6. képen pedig a mondanivaló érzékenyebb és elmélyültebb megfogalmazásának példáival találkozhatunk. Csakhogy ezek a dolgok (mármint konkrétan a kétfejű nők) részint a Photoshopban részint a Corel PHOTO-PAINT-ben jöttek létre, a Gimpben csak a világot teremtettem köréjük, mind sürgetőbben jelentkezett tehát az igény, hogy kétfejű nők immár a Gimpben is készüljenek. Ezért szedtem össze mindenféle lehetséges plugint, bemásoltam őket a Gimp plugins alkönyvtárába, ezt követően pedig a Gimp nem indult el többet.

Vannak még itten hibák.

Szokták azt mondani, hogy a Gimp a Linux-világ Photoshopja, de ez a kijelentés nem a Gimpről és nem is a Photoshopról, hanem a Linux-világ önértékelési zavarairól szolgáltat információt. Nem baj, egyszer elmúlik ez is. Ezzel együtt tény, hogy a fontos dolgok megvannak a Gimpben is, sőt olyasmi is van benne, ami a Photoshopban egyáltalán nincs, éspedig szkript-nyelv: bonyolult, riasztó, viszont felettébb hatékony, és mint ilyen, a Gimpet igen különös képződménnyé teszi.

Azért különös, mert első ránézésre normális képszerkesztővel állunk szemben, amit leginkább Photoshopon kiképzett grafikusoknak szántak, mármost a Photoshopon képzett grafikusoknak minimálisan egy közös jellemzőjük biztosan van, jelesül az, hogy rohadtul nem szeretnének Perlben programozni, továbbá Pythonban se és Lispben se.

Aki pedig akar, az az esetek elsöprő többségében nem grafikus, vagyis a Photoshoppal nemigen tud mit kezdeni.

Egyébként örömmel jelenthetem, hogy ezekben a percekben kerítettem egy koktélrecept-programot, ami ráadásul karakteres, konzolon futó, tehát szükségképpen jónak kell lennie.

Viszont ez tök használhatatlan.

Ilyen a világ.

Rám köszönt az aranykor avagy a Matáv beköt

Tue, 27 Mar 2001 00:00:00 +0000

README 2001. március

Február második felében jártunk, vasárnap hajnal volt, valamivel napkelte előtt, amikor az éjszaka rémei még jó erőben érzik magukat, a csendesnek és üresnek látszó lakás valójában ártó szellemektől hemzseg, láthatatlan kísértetek ólálkodnak a hallban, és démonok lapulnak a zongora alatt.

A legkevésbé jó alkalom arra, hogy a számítógépet piszkáljuk, ha mégis felébredne az ember, és úgy érzi, nem sikerül újra elaludnia, csapjon be egy deci szilvapálinkát, attól majd sikerülni fog.

Nem volt otthon szilvapálinkám, sőt semmi egyebem, ez lehetett a baj. Informatikával foglalkozó magánszemély mindig tartson tömény alkoholt a háznál. Vagy legalább sört, vagy akármit. Továbbá egy civilizált közép-európai polgár vasárnaponként a tűzhelyen gyöngyöző húsleves illatára ébredjen, valamikor úgy délelőtt tíz után. Nem pedig éjszaka.

Utólag, persze, mindig bölcs az ember, de most még nem tartunk ott. Most még éjszaka van, s én bekapcsolom a gépet, belépek az internetbe és le akarok tölteni valamit. Mentségemre szolgáljon, hogy hétvége van, és tapasztalataim szerint hétvégén a háló nagyon lelassul, napközben vagy pláne este jóformán használhatatlan. Hajnalban oké. Igaz, holnap jön a Matáv embere és létrehozza az ADSL kapcsolatot, miáltal is méltatlan személyem és említésre se méltó vállalkozásom végérvényesen és visszavonhatatlanul az informatika aranykorába lép.

kép

Holnap kilenc és egy között.

Már ha a Matáv embere csakugyan eljő.

De mért ne jönne, ha megígérte, kérdem magamtól. Ez neki a dolga, nem igaz?

Az éden kapujában

Elindítom a BullsEye-t, ő megkérdezi, keresheti-e önmaga újabb verzióját, kegyes vagyok hozzá, azt mondom, igen. Talál is ilyet, de vajon letölteni, installálni szabad-é neki? Megint csak igent mondok, s ezzel ezt a napomat már sínre is raktam. Ebből ugyanis rendszer-újratelepítés lesz, noha én ezt még nem tudom.

kép

Egyelőre csak kék halál van, valami olyasféle indokkal, hogy „unexpected kernel mode trap”. Zivataros múltamból ilyenre nem emlékszem, sőt, ami azt illeti, kék halál is rég volt, amióta Varunát rendbe hozták, egyet se láttam.

De íme van megint.

A rendszer újraindul, utána semmi. Amint a BIOS a Windows 2000-nek adja át a terepet, csönd lesz és sötét.

Megint újraindítok, a javítókonzolról lecsekkelem a C: meghajtómat, de az rendben levőnek látszik. Megint újraindítok, azt mondja, hogy ellopták a boot.ini-t. Aztán kirak egy szép, keretes üzenetet:

Isass.exe - System error

Security Accounts Manager initialization failed because of the following error:
The security ID structure is invalid. Error Status: 0xc0000078. Please click OK
to shutdown this system and reboot into Safe Mode, check the event log form
more detailed information.

Újraindítok, Safe Mode, de ez az üzenet persze akkor is megjelenik. Nyomok egy Escape-et, újraindul.

Azt mondja, hogy Isass.exe - No Disk. There is no disk in the drive. Please insert a disk into drive \Device\Harddisk2\DR6.

kép

Megint nyomok egy Escape-et, újraindul.

Most akkor megnézzük, mi az istennyila ez. Próbálom a javítókonzolt, valami haladás csak van, mert most kéri tőlem az adminisztrátori jelszót. Előbb nem kérte. Beírom, nem fogadja el, beírom még egyszer, akkor se fogadja el. Talán nem is ez az? Beírom a másik lehetséges variánst, azt se fogadja el.

Így szórakozunk egy darabig, de ő csak kitart azon véleménye mellett, hogy hülye vagyok és elfelejtettem a jelszavamat. Amiben mellesleg még igaza is lehet, ámde ezt már nemigen fogjuk megtudni. Közben kivilágosodott, és egyre kevesebb a reményem arra, hogy ezt a telepítést valaha is használni fogom.

Úgyhogy csinálunk egy másikat.

Negyvenkilenc nap telt el az esztendőből anélkül, hogy az operációs rendszert egyszer is újratelepítettem volna. Igaz, hogy ebből fél hónapig nem voltam itthon, ám akkor is nyilvánvaló, hogy ez immár tarthatatlan.

kép

Fél hétkor frissen, kipihenten nekifogok, megy ám ez, mint a parancsolat, közben felhozom az újságokat, felteszek egy kávét, még ki se főtt, és lám, a rendszer már a helyén. Már a vírusirtót pakolom fölfelé, aminek persze a világon semmi értelme nincs, ezt a gépet nem kell külső csapásoktól, ármánytól, veszedelemtől óvni, merthogy ez a gép maga a csapás, az ármány és a veszedelem. És persze nincsenek rajta fontos információk, nincs rajta az életművem, nincs rajta jóformán semmi.

Azt a semmit óvom most a vírusok ellen, noha közben látom, hogy víruskeresés közben is beáll a kék halál. Ezzel együtt nemcsak vírusirtót teszek föl, hanem védőgátat is, a népszerű ZoneAlarmot, aztán persze a PsiWin 2.3.2-t, ami immár a Windows 2000-rel is működik, miáltal a netBookot problémamentesen tudom Varunára backupolni. Ez nagyjából olyan, mintha a biztonság kedvéért a motorháztetőn hagynánk az autó tartalékkulcsát, arra az esetre, ha elveszítjük a másikat. Szerencsére megy ez fordítva is, ami Varunán fontos volt, az már rég a netBookba dugott CompactFlash kártyák valamelyikén található, a továbbiak pedig eleve ott jönnek létre. Most ez speciel nem igaz, most Varunán írok, minthogy találtam egy jópofa ingyenes szövegszerkesztőt, egyébként már inkább a netBookra áll rá a kezem. Hogy odaszoktam, az nyilván nemcsak a netBook érdeme, hanem a Varunán gyakorlatilag szüntelenül zajló sajnálatos eseményekből következik, de persze a netBook más élmény, más létszemlélet, másfajta világkép.

kép

A pécé a végtelen variálhatóság vagy másképpen a végtelen szabadság birodalma. Veszek egy házat, egy alaplapot, meghajtókat, videokártyát, monitort etc., összedugdosom, olyan gépem lesz, amilyet akartam. Teszek rá oprendszert, mindenféle alkalmazásokat, piszkálom, örülök neki, jól elvagyunk.

Dolgozni nyilván nem ezen fogok.

Dolgozni akkor lehet, ha az ehhez szükséges eszközállományt egyben megvettem valakitől, és ha beáll a krach, akkor hívom a sárga cédulára felírt számot, Józsi, gyertek, leállt a mosoda.

Józsi pedig jön, és gyorsan rendbe rak mindent, ellenkező esetben jól lebarmolom.

A netBook tipikus felhasználója nagyvállalati környezetbe illő megoldáskészletet vásárol, és ez nyilván jó neki. Én szélsőségesen nem-nagyvállalati környezet vagyok ugyan, ezzel együtt a netBook, mint olyan rendszer, amelynek minden porcikája ugyanonnan jön, nagyon békességes hangulatba bír ringatni, mert azt tudom, hogy ha bármi problémám volna a netBookkal, hívnám a Psiont, és ők tennének is valamit. Ha viszont van egy még oly jó istállóból való pécém, és az kezd beinteni, ki a francot hívhatok? Ha szoftveroldalon kezdek reklamálni, és csakugyan súlyos a helyzet, akkor rá fognak mutatni, hogy ez hardverhiba, és ebben még igazuk is lesz, mert hát csaknem bizonyosra vehető, hogy a hardver csakugyan kakis. Ha viszont hardveroldalon kopogtatok, akkor ki fog derülni, hogy szoftverhibával állunk szemben, végül ott állok a kettő között, a gép meg vagy működik, vagy nem működik, pont, mint az én Varunám.

kép

Hát ezért van az, hogy számítógépért nem szívesen adok pénzt, de ha mégis muszáj, akkor nagyon szenvedek.

Illetve most szemet szúrt valami, persze mire ez a szöveg a nyájas olvasó elé kerül, addigra akármi történhet, például megszűnhet a Sun, viszont egyelőre túl friss hírről van szó. Ízlelgetem.

Sun munkaállomás ezer dollár alatt. Tehát kevesebb, mint háromszázezer forintért.

Ennyiért áruházi pécét lehet venni, félúton a zöldséges pult és a leárazott malajziai békaember-uszonyok között. Most pedig Sun munkaállomás, ami mindeddig oly távol esett az éhenkórász adóalany lehetőségeitől, mint mondjuk a hajléktalanszálló törzsközönségétől a magánrepülőgép beszerzésének a gondolata.

És lám.

kép

Jó, az a háromszázezer a gyakorlatban nem háromszázezer, mert először is, ugye, nincs benne a monitor, bár a 19 hüvelykes Hitachi CM753ET, amit most bámulok, egy darabig még kitart. Másodszor külön pénz a SUNPCi társprocesszorkártya, tehát a pécé, ami a Sun munkaállomáson belül működik. Ha valami okból mégse volna világos a nyájas olvasó számára, miről is van szó, részletezzük. Tehát a Sun Blade 100 munkaállomás egy 64 bites UltraSPARC processzorral ellátott, Solaris 8-at futtató kütyü, maximum 2 giga RAM-mal. Nem pécé. Viszont bele lehet nyomni a SUNPCi kártyát, amin egy 600 megahertzes Celeronnak megfelelő processzor és maximum 512 megabájt RAM lehet, és akkor a munkaállomásunkban van egy külön pécé, amin futhat, mondjuk, a Windows 2000, mégpedig a Solarissal egyszerre. A pécé és a munkaállomás a perifériákon megosztozik, bár külön monitoruk is lehet, a Solaris és a Windows között adatokat lehet mozgatni a vágólapon át.

A Sun Blade 100 munkaállomás éppúgy egyetlen helyről jön, ahogy egyetlen helyről jött a netBook. Ugyanabból a családból való a grafikus kártya, az alaplap és a processzor, az egészet a Sun gyártotta, de a Suné az operációs rendszer is meg a komplett – és ingyenes – irodai programcsomag is. Ha tehát valami nem működik, akkor nem Mari néninek vagy Béla bácsinak kell eldöntenie, hogy ez mostan hard- vagy szoftverhiba-e, hanem kihívjuk a duguláselhárítókat, rámutatunk a jószágra, azt tessenek újrabőrözni, nekem mindegy, hogyan.

kép

Hajszálra, mint a netBook esetében, csak persze a Sun Blade 100 teljesítménye nagyságrenddel magasabb, mint amire valójában szükségünk van, ennek a gépnek ugyanis tervezés, modellezés, szimuláció, animáció, meg ilyesmi volna a feladata, nem pedig szimpla szövegszerkesztés, de annyi baj legyen.

Ugyanakkor egy külön kártyán előáll egy szokványos pécé, ami futtatja a PsiWint és így szót ért a netBookkal, emellett tudja olvasni mondjuk az Encyclopædia Britannicát vagy az Országgyűlési naplót, illetve amire Windows alkalmazásokat pakolhatok föl, és nézhetem, amint összeomlanak.

Végezetül pedig holnap ADSL kapcsolat fog itten létesülni, de sajnos a végpont a szerencsétlen Varuna lesz. Ami annyit jelent, hogy valójában akkor és csakis akkor lóghatok a hálón, amikor ő éppen működik. Ha viszont egy Sun munkaállomás köt engem össze a világgal, akkor, kérem tisztelettel, itt van a totál high-tech, a Kánaán, meg minden nyavalya.

kép

Túl szép, hogy igaz legyen.

Még mindig az éden kapujában

Másnap tőlem szokatlanul korán kelek, mert ugye jön a Matáv embere és létrehozza az ADSL kapcsolatot, miáltal is méltatlan személyem és említésre se méltó vállalkozásom végérvényesen és visszavonhatatlanul az informatikai korszakba lép, ahogy ezt föntebb már beharangoztam volt. A munkaasztalomon és körülötte rendet próbálok csinálni, sőt takarításra emlékeztető mozdulatokat teszek, minthogy takarítónőm nincsen, pedig nagyon kéne, szóval eltávolítom a gép körül felgyülemlett kacatokat, a hátramaradó pormacskákat pedig, amelyek az érdemi munkát nézetem szerint nem akadályozhatják, tetszetős alakzatokba rendezem.

Utána bekapcsolom a gépet, amely egyből a kék halál karjaiba ájul, aztán még egybe, majd még egybe. Előbb „unexpected kernel mode trap”, aztán „kmode exception not handled”, aztán nem találja a registryt. És e gép hátán akarok én az informatikai paradicsomba belovagolni.

Téboly.

Közben a Sun Blade 100-ra vonatkozólag is belém hasít a kétely, mert hát honnan veszem én, hogy a Matávnet Solaris alatt is létrehozza nekem az ADSL kapcsolatot? Ezen rágódom egy keveset, aztán úgy döntök, hogy nyilván létrehozza, mért ne hozná létre, mért akarhatna engem a Matávnet a Windows alá kényszeríteni.

Különben is, mindjárt itt lesz az emberük, majd megkérdezem.

De az ember nem jön.

Akkor hát gyurmálom ezt a szöveget tovább, éspedig a szerencsétlen Varunán, noha némileg idegesítő írni rajta, mert sohase tudható, mire készül, lehet, hogy a következő pillanatban örökre elcsendesedik, lehet, hogy lángba borítja a hetedik kerületet és az is lehet, hogy kirobbantja a harmadik világháborút. Persze az is lehet, hogy semmi se történik, megírom a cikket és annyi, bár ez a legkevésbé valószínű. Mindenesetre van az a jópofa ingyenes szövegszerkesztő, amit föntebb már említettem, jelesül a RoughDraft 2.0, ennek pedig létezik egy megnyugtató szolgáltatása, hogy tudniillik az összes nyitott állományról folyamatosan biztonsági mentést készít egy hajlékonylemezre. Ha tehát Varuna végképp a téboly örvénylő mélységeibe hanyatlik, a szöveg akkor is megmarad, föltéve, hogy a lemezt lángvágó segítségével el lehet a meghajtóból távolítani.

Egyébként a RoughDraft (magyarul piszkozat) érdekessége az, hogy irodalmárok, sőt kifejezetten szépírók számára készült. Három üzemmódja van, normál, forgatókönyv és színdarab/rádiójáték, ebből a másodikat látjuk az 1. képen

Továbbra is az éden kapujában

Most pedig lássuk a cselekmény másik szálát: ott az a helyzet, hogy a Matáv embere nem jött egyáltalán. Arról volt szó, hogy kilenc és egy között fog nálam felbukkanni, de ő nem bukkant fel, később se bukkant fel, és nem is telefonált.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed telefonál. Van nekem szerződésem, űrlapját letöltöttem annak idején a Matávnettől, kitöltöttem, aláírtam, elfaxoltam nekik, ők is aláírták, visszafaxolták, van rajta ügyfélszám, és van telefonszám is, hívom. Elmondom, hogy ekkorra ígérték, nem jöttek, nem is telefonáltak, a hölgy végighallgat és azt javasolja, hogy hívjam az 1212-t, amikor az automata felveszi, nyomjak két nullát, aztán adjam elő ezt az egészet megint. Azt nem mondja, hogy bocsánat, vagy hogy elnézést, vagy hogy nagyon sajnáljuk, de mért is mondaná, tudja, hogy tudom, hogy nem sajnálja, hiszen ha minden nap minden órában csakugyan sajnálná azt, amit az ő helyében egyébként sajnálni illene, akkor gyógyíthatatlan kedélybetegként ülne a zárton és így velem se beszélhetne egyebek között.

Hívom tehát az 1212-t, két nullát nyomok, jutalmam zeneszolgáltatás, majd hosszú percek múltán kedves női hang.

Elmondom, hogy ekkorra ígérték, nem jöttek, nem is telefonáltak, a hölgy végighallgat, és azt javasolja, hogy hívjam a 462-1200-t, ott kérjek egy műszaki kapcsolattartót, aztán adjam elő ezt az egészet megint. Azt nem mondja, hogy bocsánat, vagy hogy elnézést, vagy hogy nagyon sajnáljuk, de mért is mondaná, tudja, hogy tudom, hogy nem sajnálja, hiszen ha minden nap minden órában csakugyan sajnálná azt, amit az ő helyében egyébként sajnálni illene, akkor gyógyíthatatlan kedélybetegként ülne a zárton és így velem se beszélhetne egyebek között.

Hívom tehát a 462-1200-t és kérek egy műszaki kapcsolattartót. Mindent előadok neki, viszonzásképpen nem tudom meg, hogy mi az a műszaki kapcsolattartó és hogyan tartja a műszaki kapcsolatot, ezzel szemben nyilvánvalóvá válik számomra, hogy ez az én műszaki kapcsolattartóm jó humorérzékű, vidám ember, válaszaiból őszinte derű sugárzik, végül elkéri a telefonszámaimat, vezetékeseket is, mobilt is, szerelőt keres, visszahív. Amilyen gyorsan csak lehet.

Azt persze ő se mondja, hogy bocsánat, vagy hogy elnézést, vagy hogy nagyon sajnáljuk etc., de én nem is várok ilyesmit tőle, hanem békésen írom ezt a szöveget tovább.

kép

Még annyit a RoughDraftról, hogy ez az alkalmazás gyakorlatilag mindenhez billentyűkombinációt rendel, ugyanis a fejlesztője (aki, mint mondtam, gyaníthatóan maga is író) feltételezi a szépíróról, hogy a billentyűkombinációk használatának a menüzéssel-egerészéssel szembeni előnyét akkor is képes belátni, ha egyébként csakugyan hülye. Persze mondjuk az AutoWord lista készülhetne úgy is, hogy a szövegből egérrel áthúzgáljuk oda az eltárolandó szavakat, ez nagyon szemléletes volna, meg intuitív, továbbá felhasználóbarát, de nem sokkal egyszerűbb ennél az, hogy Ctrlm? Dehogynem. Sokkal egyszerűbb.

Aki viszont nem ilyen ingyenes fityfenét fejleszt, hanem drága, profi eszközt, az nem törődhet azzal, hogy mi egyszerű és mi nem. A drága, profi eszközzel úgy kell a weboldalba egy képet beilleszteni, hogy Window | Objects, aztán az így kapott palettán megkeressük azt az ikont, ami a képet jelenti, és azt a szerkesztett oldalra húzzuk, s ennek eredményeképp az oldalon egy négyzetecskét fogunk látni. Most egerünk jobb gombjával a négyzetecskére kattintunk, előjön egy menü, abból a Browse link… opciót választván egy Open párbeszédablakot nyerünk, abban kijelöljük az állományt és hoplá! már meg is vagyunk.

Így illesztünk képet a weboldalba az Adobe GoLive 5.0-ban.

Őrület. Ugyanez a Dreamweaverben Ctrl Alti. Azért ott is van egy panel, amiről képet jelentő ikont lehet az oldalra vonszolni, mert figyelembe kell vennünk, hogy a grafikus esetleg már évek óta korszerű, drága és professzionális eszközökkel dolgozik, és ettől totálkáros lett az agya, például ha hosszabb időre egyedül hagyják, szomjan hal, ugyanis hiába próbálja a sört az üvegből egérrel a pohárba áthúzni, sehogy se sikerül.

Fárasztó egy program a GoLive 5.0. Két hete nézegetem, próbálom megszeretni, mindhiába. Pedig egyszer már összebarátkoztunk, tavaly januárban e tényt dokumentáltam is, most újraolvasom azt a beszámolót, nem értem.

Mi az istent bírtam én ezen annyira?

Egyetlen magyarázat van, hogy akkor még a Dreamweavert nem ismertem, egy hónappal később találkoztam vele először, idén viszont fordított a helyzet, múlt hónapban nézegettem a Dreamweaver 4.0-át és most jönne a GoLive 5.0.

Objektív összehasonlításról szó se lesz, ugyanis a GoLive folyton felbosszant. Nézzük például a 2. képet, ez nyilván úgy készlt, hogy először létrehoztam egy illusztrációt, amely körben egy bizonyos színbe olvad bele, majd az oldalnak ezt a színt adtam háttérszínként. Fogtam ugye a szemcseppentőt, és mintát vettem a kép széléről, aztán annyi.

Csakhogy mindezt a Dreamweaverben műveltem a GoLive-ben nem találtam meg hozzá az utat. Azért talán ott is megoldható, de vélhetőleg az életben nem jövök rá, hogyan. Mellesleg a stíluslapszerkesztőjét is elnézegettem egy darabig, ugyanis azt vártam volna, hogy józan ésszel belátható módon fog működni, de nem, az Adobe igen következetes, ragaszkodik a jobb fülnek bal lábbal történő vakarásához, vagy megfordítva.

Azért ha nagyon igyekszem, össze tudok hozni benne ezt-azt, javára írom, hogy munka közben a WYSIWYG kép és a forráskód egyszerre látható (3. kép), és hogy a kész mű nemcsak az Internet Explorerben, hanem például az Operában is tűrhetően jelenik meg (4. kép). Már amikor; az 5. képen balra az Internet Explorer, jobbra az Opera ablaka látható, bennük egy többrétegű HTML állomány, s lám az Opera a legalsó réteget rakja legfelülre. Más: a 6. képen látható úszó szövegboxok igen idétlenül mutatnak a Beonex Communicatorban ami lényegében – néhány speciális tulajdonságtól eltekintve – a Netscape Communicator 6.0-val azonos. Mármost az a tény, hogy a jelen esetben a GoLive nem írt elő betűtípust, a böngésző pedig Arial mellett döntött, de az akkor se finom dolog. Egyik részről se az.

Fönti faynalgásaim persze viszonylagos érvényűek, például azt tisztán kell látni, hogy a GoLive azért semmiképp sem a FrontPage súlycsoportjába tartozik. Erre az ember már akkor rájön, amikor leteríti az oldalon a _layout grid_et és kezdi kipakolni rá a cuccokat (7. kép). Más kérdés, hogy ezt a Dreamweaver is nyújtja, és kevesebb faksznival, de hát ilyen a világ. Nincs viszont a Dreamweaverben semmi olyasmi, mint a GoLive eszköztárába levő Markup Tree (8. kép). Hasonlója egyébként eddig is volt, egy speciális vázlatnézet, amivel hosszú és komplex dokumentumokat is át lehetett tekinteni, már ha át lehet.

Ami a program újdonságait illeti, azok különféle felületi bővítmények, panelek, History, Align, Transform meg effélék, ilyeneket lehet látni a 9. képen, ami ennél lényegesebb, az a hithű Adobe-felhasználókat boldogítja, a lényeg ugyanis a GoLive, a Photoshop, az Illustrator és a LiveMotion az eddiginél is szorosabb együttműködésében rejlik, például abban, hogy a GoLive a rétegeket tartalmazó Photoshop-állományokat HTML-ként importálja. Úgy, ahogy. A 10. képen látunk egy PSD állományt és látjuk azt is, ahogy ez importálás után a GoLive-ben megjelenik; szépnek szép ugyan, de én korábban a HTML szerkesztésnek problémamentesebb útjával is találkoztam. Photoshop-régeteket QuickTime sprite-ok formájában is importál, ám ennek már a gondolata is egészségre ártalmas indulati állapotba hoz, úgyhogy hagyom a fenébe.

Tartósan a kapun kívül

Jó humorérzékű műszaki kapcsolattartóm egész nap nem hívott vissza, továbbá este se és másnap se, ha pedig a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed fölhívja az 1212-t megint. Szépen az egészet elmondja elölről, és kérdezi, hogy most akkor mi van.

A hölgy ügyfélszámot kér, megadom. „Én is úgy látom, hogy ez most már kint van a szerelőknél”, mondja a hölgy, noha az én problémám elsődlegesen nem ez. A probléma ott kezdődik, hogy mért nem jönnek a megbeszélt időre, vagy mért nem mondják le legalább. „Telefonszámot nem kapott tőlük?”, érdeklődik a hölgy, s ezzel – legalábbis szerintem – a Matáv ama gyakorlatára látszik utalni, miszerint ők ugyan föl nem hívnak senkit, majd telefonál az ügyfél, ha akar.

Nem kaptam semmit, mondom, csönd lesz, majd megszólal a hölgy, „Én egy telefonszámot tudok mondani, akik bekötéssel foglalkoznak, 06 80 444 112.”

Az a gondolat, hogy ő hívja fel őket, vagy hogy egyáltalán elintézze ezt a problémát, föl se merül benne. Továbbá azt sem mondja, hogy bocsánat, vagy hogy elnézést, vagy hogy nagyon sajnáljuk, de mért is mondaná.

Hívom a most kapott 06 80 444 112-t.

„Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.”

Hívom még egyszer, hátha félretárcsáztam, aztán harmadszor is.

„Ezen a számon…”

Az informatikai paradicsomba való behatolásom időpontja távolodni látszik.

Hívom az 1212-t megint, elmondom a történetet az elejétől egy másik hölgynek, meg azt is elmondom, hogy az imént kaptam tőlük egy telefonszámot, ám azon előfizető nem kapcsolható.

Hányadik kerületben van?, kérdezi a hölgy, mintha az én aktuális földrajzi elhelyezkedésem a legcsekélyebb mértékben is összefüggene ama körülménnyel, hogy az általuk megadott telefonszám nem él. Azért megmondom. Hetedik.

Tehát a (80) 444 112-n nem kapcsolható előfizető?

Megerősítem, hogy a központ szerint a (80) 444 112 hívószámon előfizető nem kapcsolható, a hölgy kis türelmet kér, egy darabig irodai háttérzajt hallok, majd színvonalas zeneszolgáltatás következik.

Idővel visszajön a hölgy, és elnézést kér, amiért megvárakoztatott.

Tudom a nevét - megmondta -, de nem fogom elárulni senkinek. Ha valamelyik fölöttesének a fülébe jut, hogy elnézést kért tőlem, nyilván kirúgják.

Új telefonszámot ad, 266-2664.

Felhívom a 266-2664-et, és a változatosság kedvéért az egész történetet az elejétől elmondom. Kérik a kapcsolási számomat, amire az ADSL jön majd, megadom.

Az a gond, hogy tegnap költözés volt, mondja a hölgy, és ő is elnézést kér, a jelek szerint ezekben a percekben csakis szociopata matávosokkal találkozom, bár az is lehet, hogy csak nagyon fiatalok, még nem tudnak viselkedni.

Kér egy mobilszámot, merthogy a szerelők majd fognak jelentkezni, megadom a számomat, de persze tudom, hogy nem jelentkezik azon a fene se.

És persze nekem lesz igazam.

Másnap tíz tájban csengetnek, ajtómban két nyalka legény a Matávtól. Megjöttek az informatikai dolgozók, noha persze nem telefonáltak előbb.

Beeresztem őket, lekabátolnak, fehér dobozt szednek elő, mutogatják, és azt mondják, hogy 10BaseT. Nem, mondom nekik, USB.

Ezen kölcsönösen elcsodálkozunk.

Előveszem a szerződést, mutatom a megfelelő helyet, be van ikszelve, hogy USB. Hogy tehát a gépem egyik USB portján keresztül óhajtanám az ADSL-t beereeszteni, nem a hálózati kártyán, azt tudniillik másra használnám. Helyi hálózathoz, legalábbis így képzeltem valamikor.

Talán USB-n is lehetne, mondják a legények, továbbra is mutogatják a fehér dobozt, hogy ha volna megfelelő kábel, aminek az egyik vége ide, a másik meg az USB portba, akkor biztosan. Bár ilyen kéréssel eddig csak egyszer találkoztak. Ami azt illeti, még az is függőben van.

Akkor most mi legyen?

Hát akkor legyen a hálózati kártyán keresztül, kihúzom belőle a kábelt, menjen bele az ADSL, csak működjön már valami.

Tárcsázója van? Olyan cédé? Azt kapott a Matávnettől?

Semmit se kaptam a Matávnettől, erre késedelem nélkül rá is mutatok.

Azt a Matávnettől kell beszereznie, mondják a legények, akik a Matávtól jöttek, mint ezt már tisztáztuk. Ők csak szerelnek, de szoftvert nem visznek a helyszínre, az nem az ő bizniszük.

Elég hamar elkészülnek, aztán az egyikük előszed egy noteszgépet meg egy kábelt, utóbbinak egyik végét bedugja a fehér doboz 10BT jelű likába, a másikat a noteszba, felcsatlakozik a hálóra, az ADSL működik.

Egész hamar meglett, ahhoz képest, hogy ez volt az első ADSL-ünk, mondja a legény miközben kezdi elpakolni a noteszgépét, de a feleségemnek még van egy kérdése. A notebookban nem egy USB portba dugta a kábelt? A legény odanéz, szeme elkerekedik. Jé, csakugyan USB. Ki hitte volna? Akkor hát tényleg van ilyen, csak kábel kell hozzá. Egyik végén RJ45, a másikon USB dugóval. Ők ilyet nem tudnak adni, vegyek a boltban, ezzel szemben hagynak itt egy 10BT hálózati kábelt, nekem ugyan nem kell olyan, viszont hosszúnak hosszú.

Szoftverért, azonosítóért, jelszóért pedig hívjam a Matávnetet.

Felhívom a (80) 42 00 42-őt, elmondom, hogy be van szerelve az ADSL-kapcsolat, viszont egyelőre nincsen tárcsázóm, azonosítóm, jelszavam.

Ühüm, mondja egy úr a vonal végén. Tehát semmit nem tud még? Semmit, mondom. Csönd lesz. Tehát nincs semmilyen igazolása, semmi paramétert nem tud nekem mondani? A Matáv se hagyott ott semmit?

Ismét előadom, hogy van egy érvényes szerződésem, van ügyfélszámom, fizikailag itt van az ADSL, csak nincsen tárcsázóm, nincsen azonosítóm és nincs jelszavam.

Akkor felkapcsolom önt az információra, mondja az úr, és ott majd beregisztrálják önt, és megmondják, hogy áll a dolog. Én ennek örülök, szeretem, ha beregisztrálnak, de leginkább azt szeretném tudni, hogy áll a dolog.

Felkapcsol, ott egy hölgy jelentkezik, vele tömören ismertetem az informatikai paradicsom eléréséért vívott küzdelmeim történetét, elmondom, hogy immár komoly sikereket tudok felmutatni, amennyiben be van hozzám szerelve az ADSL, itt van az ő fizikai valójában, kettő darab bézs színű műanyagdoboz, az a fajta, ami nagyon hamar koszolódik, és utána iszonyú mocskos benyomást bír kelteni. De nem ez a baj, hanem a baj az, hogy egyelőre nincsen tárcsázó szoftverem, azonosítóm, jelszavam.

Tehát nincs szoft… ööö… szoftverük? Nincs. Milyen… ööö… kereteken belül rendelték meg az internetet? Elmondom, hogy letöltöttem az űrlapot a hálóról stb. Bejelentkezési azonosítót kér, majd megkérdezi, hogy voltak-e már nálam a szerelők.

Rámutatok, hogy igen, voltak nálam a szerelők, viszont ezzel szemben nincs tárcsázó szoftverem, azonosítóm, jelszavam.

Telefonszámot kér, mintha legalábbis úgy gondolná, hogy azon a számon ők engem egyszer majd csakugyan felhívnak. Belemegyek a játékba és adok telefonszámot, noha most már mindenkinél jobban tudom, hogy ezek engem nem fognak felhívni az életben soha.

Azt mondja, hogy a nevemet és a címemet továbbküldi a kollégáinak. Engem valószínűleg keresnek majd ezen a héten vagy a jövő héten, aztán majd eljönnek hozzám, és élesítik a kapcsolatot. És akkor megadják a paramétereket is.

Hát ennyi egyelőre.

Az informatikai aranykorba történő behatolásom a jövő hónapra marad, vagy ki tudja, mikorra.

Egyelőre csak az biztos, hogy folytatása következik.

Az új oldal kovácsai

Tue, 27 Feb 2001 00:00:00 +0000

README 2001. február

Rendszerösszeomlás, kék halál, bú, baj, keserv nincsen többé. Múlt századi dolgok ezek, egy korábbi civilizációs fejlődési fok rekvizítumai, felettük eljárt az idő. Immár a harmadik évezredben vagyunk, az informatikai high-tech ma már nem csoda, hanem a mindennapok szerves része, ennek megfelelően észrevehetetlenül, olajozottan működik.

kép. A kimenet kódkiosztása lehet ISO, Windows, DOS, Mac, Unicode stb.

Nálam hovatovább negyven napja megy ez így egyhuzamban.

Igaz, hogy ebből harminchárom napot külföldön töltöttem, és csak a repülőtéri check in pultokon láttam számítógépet, de akkor is. Mellesleg az a harminchárom nap beigazolta, hogy az emberi lény képes heteken át bármifajta informatikai segédeszköz nélkül fennmaradni. Ez, mondhatni, tudományos kísérlet volt, alanyául önnön méltatlan személyemet választottam, így természetesen palmtopot se vittem magammal, és mobiltelefont se, sőt, hogy precízek legyünk, a kísérletre csakis azért kerülhetett sor, mert a mobilnak muszáj volt itthon maradnia.

kép. Az ExAb jelenlétében az EPOC Word fölöttébb megokosodik

A titokzatos asszony bekecse

Mint a múlt hónapban írtam, azt mondták a szolgáltatónál, hogy a mobilom azért nem működik, mert lefagyott. A mobil a maga módján számítógép, tehát az a normális, ha lefagy. Én ezzel mélységesen egyetértettem, minden számítástechnikai tapasztalatom ezt a vélekedést támasztja alá, persze ezzel együtt úgy képzeltem, hogy ami lefagyott, az rögvest ki is olvasztható. A mobiltelefonhoz az ember olyan fogalmakat társít egyebek között, mint gyorsaság, kényelem, komfort meg hasonlók, tehát úgy képzeli, hogy megy a szolgáltatóhoz a fagyott mobiljával, amiért mellesleg egy hónappal korábban majdnem kilencvenezret adott (kedvezményesen), ott a fagyott jószágot megnézik, forró vízbe dobják, kihalásszák, és annyi. Fél perc. Na jó, tizenöt.

De nem.

Két hét, mondta a szakférfiú.

kép. Efféléket szoktunk PhotoImpacttal előállítani

Ilyen nincs, mondtam én.

De van, mondta ő, aber ha nem tetszik, menjek el a Nyírfajd utcába, ott van a gyártó szervize, azok megjavítják rögvest. Fogott egy cédulát, és szép gyöngybetűkkel felírta rá a címet: Budapest, XXIX. kerület Nyírfajd utca 173., telefonszám.

Hazamentem, kezdtem keresni a térképen a Nyírfajd utcát, kiderült, hogy a XXIX. kerületben Nyírfajd utca nincs is egyáltalán.

Ekkor már kezdtem gyanakodni, de nem eléggé.

kép. PhotoImpact 6-ban készült decens, polgári weboldal

Felhívtam a cetlin szereplő telefonszámot, az stimmelt, elárulták, hogy ők valójában nem a XXIX. kerületi (és mellesleg nem létező) Nyírfajd utcában, hanem az LVIII. kerületi Mannazuzmó tér 20. szám alatt találhatók. Odamentem és megállapítottam, hogy a Mannazuzmó téren egyáltalán nincs húszas szám. Később szelíd és segítőkész bennszülöttekkel elegyedtem szóba, ők rámutattak, hogy Mannazuzmó tér 20. csakugyan nincs, illetve van, de a Fenyőpinty utcából nyílik, és a Mannazuzmó tértől legalább tíz perc gyalog. Továbbá nincs rá kiírva, hogy Mannazuzmó tér 20., tehát csak azért tekinthető Mannazuzmó tér 20.-nak, mert az ott lakó és dolgozó népesség valamikor az ősidőkben Mannazuzmó térinek kezdte érezni magát, s e tévhitéhez azóta is makacsul ragaszkodik.

Elmentem a Fenyőpinty utcába, és megkerestem a Mannazuzmó tér 20.-at, ott egy finom modorú portással találkoztam, aki elmondta, hogy hátul az udvar sarkában csakugyan van egy furcsa nevű szerviz, félfogadás hétfőn, szerdán és pénteken 10:30 és 11:45 között, újholdkor, teleholdkor és Ramadán idején a félfogadás szünetel.

kép. Indul a láncfűrész

Ekkor már délután negyed egy volt, a portás elmagyarázta, melyik út vezet ki erről a vigasztalan, vad vidékről, így aztán szerencsésen hazatértem, befejeztem a múlt havi README-t, elküldtem, és másnap délelőtt a Fenyőpinty utcai Mannazuzmó tér 20.-ban toporogtam megint.

kép. A tervező élettel töltheti meg a száraz híranyagot

Na, mi van, kérdezte tőlem a pult mögött álló titokzatos asszony, akinek méla, tűnődő arcvonásai voltak, és olyasfajta bekecset viselt, amilyet az alföldi böllérek húznak magukra téli hajnalokon, amikor a sertéspopuláció életét és testi épségét veszélyeztetik.

Se kép, se hang, mondtam, és centinként pöcköltem feléje az asztalra helyezett mobiltelefont.

Egy hét, mondta ő, miközben tekintete az ablakon keresztül a Fenyőpinty utcán, sőt a Mannazuzmó téren túli messzeségekbe fúródott.

Mondtam neki, hogy a szolgáltató szerint ők az ilyesmit negyedóra alatt rendbe hozzák, de erre semmi módon nem reagált. Azt is mondtam, hogy másnap elutazom, távoli, veszélyes országba megyek, s ott valószínűleg szélsőséges iszlám terroristák ejtenek majd foglyul, s mielőtt kivégeznének, fölhívnám a szeretteimet legalább. Ha pedig ezt megúszom, beállok a légióba, és az minimum öt év.

Mi lesz velem, ha öt álló éven át még a sógort se tudom fölhívni?

A pult mögött álló titokzatos aszszony azt mondta, hogy akkor is egy hét, szemének színe pedig a füstölt csülök főzőlevéhez volt hasonlatos.

kép. Átlátok rajtad, Natasa

Másnap felszálltam a repülőgépre, a mobilom viszont a Fenyőpinty utcai Mannazuzmó tér 20.-ban maradt. Ezért aztán a Revót is otthon hagytam, minek hurcoljam körbe a fél világon, ha még az e-mailjeimet se tudom vele letölteni.

Ülök majd valahol az Isten háta mögött egy tengerparti kávézó teraszán, whiskyt iszom, hallgatom az óceán hullámainak moraját, és nem fogom tudni, mit mondott Setéth Vazul, amikor Cserszömörcére látogatott.

Borzalom.

Utazás közben azért ragaszkodom az e-mailhez, mert vannak hírlevelek, amelyekből mindig megtudható, merre járt és miket beszélt Setéth Vazul. Mellesleg a világlapokat is veszem, hiszen akad bennük mindenféle szórakoztató, színes csacsiság a nemzetközi politika tárgyköréből, továbbá a világ fontosabb gazdasági, pénzügyi, kulturális, tudományos és egyéb újdonságait illetően, ez mind nagyon érdekes, de nem fontos. Nekem Setéth Vazul a fontos, vagy az ő brancsából akármelyik ámokfutó, teljesen függetlenül attól, hogy ezekről az urakról néhány éve még nem tudott senki, a saját anyjuk se mindig tartotta evidenciában, hogy őket is a világra hozta egy baljóslatú éjszakán, mindegy, nekem az a rögeszmém, hogy rajtuk kell tartanom a szememet.

Csak hát ez most nem működött, mégis túléltem. Kísérletem tehát azt valószínűsíti, hogy az átlagos emberi lény kábé egy hónapig elvan e-mail nélkül, sőt Setéth Vazul nélkül is, feltéve, hogy renyhe intellektusát jobb híján whiskyvel, szivarral és néhány világlappal stimulálhatja.

Aztán úgyis hazajön, és akkor már minden csodás.

A hollandus meg az öt tehén

Akklimatizálódni persze fokozatosan kell, nem úgy, hogy felszállunk a budapesti gépre, aztán fékevesztetten habzsoljuk a magyar napisajtót, sőt fejből megtanulunk minden olyan tudósítást, amelyben Setéth Vazulnak vagy társainak a neve felbukkan. Ezzel úgy járhatunk, mint a lágerből kiszabaduló fogoly az oroszkrémtortával, tehát belepusztulhatunk a gyönyörökbe. Fő a mértéktartás. A gépen nem újságot követelünk, hanem innivalót, és az elkövetkező napokban is alaposan meggondoljuk, mi a teendő, amikor egy napilap és egy üveg bor között lehet választani.

Továbbá a tévé is maradjon kikapcsolva.

Mindamellett második naptól kezdődően kezdtem letöltögetni az e-mailjeimet, de előbb csak a Revót használtam, aztán a netBookot, és ezen a szinten meg is álltam keszonozni.

Varuna elindítása nem sürgős.

kép. Ilyen honlap csakugyan létezik, ám eredetileg kissé szürkébb. A Dreamweaverrel némiképp feldobtam

kép. A szövegtömb lement hídba

Sajnos egy vezércikket kellett írnom hamarjában, de azt is megoldottam a netBookon, amely gép szövegszerkesztő-képességei mostanában némiképp feljavultak.

Először is a kész írásművet immár RTF-be (vagy HTML-be) tudom rajta konvertálni, azaz a netBookról (vagy a Revóról) egyenest a szerkesztőségbe mehet a formázott szöveg, nem kell asztali gépet közbeiktatnom. Ez egy XConverter nevű alkalmazásnak köszönhető, lényege, hogy a továbbiakban akár a húszdekás Revón is teljesen szabványos RTF vagy XLS (esetleg DBF) állományt hozhatok létre (lásd az 1. képet), az elküldéséhez pedig nem kell más, csak egy mobiltelefon. (Ha már itt tartunk: hazatérésem után elmentem a Mannazuzmó téri titokzatos asszonyhoz, és visszakaptam tőle a mobilomat, aminek csak a kasznija a régi, a belsejét, lévén totálkáros, mindenestül kicserélték.)

Másodsorban találtam egy alkalmazást, amely az EPOC Word képességeit éppen abban az irányban bővíti, ami számomra minden szövegszerkesztőnél a legfontosabb, jelesül a szövegbevitel automatizálása, illetve a rövidítések használata felé. A neve is erre utal, ExAb, mint Expand Abbreviations, a dolog természetéből fakadóan az MS Word AutoCorrect, illetve AutoText szolgáltatására emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy az ExAb önálló, a szövegszerkesztőtől független alkalmazás (lásd a 2. képet), a levelezőprogramban vagy a Presentation Makerben éppúgy működik, mint a Wordben. Rövidíthetünk e-mail- vagy webcímeket is, ilyesmivel találkozva az ExAb elindítja a levelezőprogramot vagy a böngészőt, tartalmazhat a rövidítés állománynevet, ekkor az ExAb megnyitja a megfelelő dokumentumot, illetve elindítja a megfelelő alkalmazást. Emellett hajlandó például arra, hogy valamely adatbázisból kikeresse azt a rekordot, amelyik a kurzor előtti szót tartalmazza, majd ezt a szót a rekord általam kijelölt mezőivel írja felül. Tud még titkosítani, tehát kódol és dekódol, tud számolni, ha beírom a szövegbe, hogy SIN(LOG(ABS(38÷-3xPI)))= és azt hazudom neki, hogy ez egy rövidítés, akkor kiszámolja az eredményt és odaírja, hogy 13; ha pedig az ExAb egy $ jelet talál valahol, akkor azt megelőző karakterláncot zeneműnek tekinti és lejátssza. Sok egyebet tud még, ára ehhez képest igen mérsékelt, tíz angol font mindössze. A program helpjéből megtudható, hogy az ExAb korábban a Macro5 nevű (méltán nagyra becsült) EPOC alkalmazásra épülő makró volt, és ingyenes.

A mostani változatot viszont már önálló programként írta meg szerzője, egy bizonyos Huub Linthorst nevű leideni hollandus, a fia pedig azt javasolta neki, hogy gazdagodjon meg. Huub Linthorst ezen eltűnődött, majd elhatározta, hogy szellemi termékéért ezentúl darabonként tíz fontot (tizenöt dollárt vagy harminc márkát) kaszál, és így csakugyan meggazdagszik. Az ExAb a Tucowsnál lelhető fel, rendfokozata öt tehén.

Mikor a láncfűrész felsikolt

Az EPOC ER5 gyönyöreiből ennyi egyelőre elég, bár menet közben további, fölöttébb érdekes és hasznos cuccokat szedtem össze, róluk majd máskor. Van viszont PhotoImpact 6, elődeiről bőséggel volt szó ebben a rovatban, az 5-ös verzió fölött 99 decemberében örvendeztem, használom azóta is. Érdekes program, én azért szeretem, mert olyasféle dolgokat tudok létrehozni vele, mint aminő például a 3. kép: ezt talán ne minősítsük esztétikailag, maradjunk annyiban, hogy színvilágát tekintve e lap képanyagától valamelyest különbözik, s így a nyájas olvasó szeme vélhetőleg nem siklik el fölötte. És pont ez a cél.

Az új verzió annyival ügyesebb, hogy ebből a tengernyi szépségből direktben weboldalt kovácsol, tehát e program birtokában a naiv webművész gyakorlatilag bármit elkövethet, lelkének leglidércesebb tartalmait is HTML dokumentummá szublimálhatja, még tanulnia se kell hozzá, a PhotoImpact használata roppant egyszerű. Úgy nyit meg egy létező weboldalt, mint egy grafikát, például a 4. képen azt látjuk, hogy megnyitottam egy teljesen normális HTML állományt, majd a Photo-Impact képszerkesztő eszközeivel némiképp feljavítottam, minthogy korábban nem volt kellőképp csicsás, így viszont annyira szép lett, hogy a szívnek meg kell szakadnia.

Természetesen az oldal alapja eddig is egy szép nagy JPG állomány volt, szakszerűen fölszeletelve és optimalizálva, a linkek a szeletkék megfelelő koordinátáihoz kapcsolva, ám ezt nem a PhotoImpact állította elő, ő korábban ilyet nem tudott.

Most viszont úgy szeletel, mint egy dalos ajkú portugál halászlegény, és persze sokkal készségesebb, mint a hasonló célú hóttprofi programok. Azoknál pontosan kell tudni, mit akarunk, itt nem feltétlenül. (Noha persze előnyös, ha keblünkben az oldal működésére vonatkozólag néhány kósza idea tanyát ütött.) Egyszerűen meghívjuk a texasi láncfűrészes gyilkost, aki itt a Slicer névre hallgat, ő szétnéz, fölvázol egy akcióprogramot, ezt bemutatja (5. kép), mi jóváhagyjuk, és annyi.

kép. Itt nemcsak Flash-gombok lesznek, hanem a kép is változni fog, ahogy mozgunk az oldalon; ha például az egérmutató a „csalik” szó fölé kerül, eltűnik a hölgy és a helyén megjelenik egy műanyag lótetű

Az oldalszerkesztés roppant intuitív (6. kép), éppen olyan, mintha grafikát hoznánk létre, van egy háttér, előtte vannak objektumok és ezeknek van egy bizonyos mélységi elrendeződésük. A szövegsor vagy szövegtömb is objektum, lehet húzni-vonni ide-oda, rém egyszerű az egész, egy értelmesebb majom tíz perc alatt megtanulná. Az objektum természetesen lehet részben átlátszó, így átsejlik rajta a háttér meg a mögötte húzódó címsor, ami persze egy grafikai programnál nem nagy kunszt, de ha ezt működni látjuk a böngészőben (7. kép), és tudjuk, hogy ez speciel nem grafika, hanem valódi HTML dokumentum, akkor azért lehet csodálkozni egy keveset. És ez még istenes, mert hiszen eddig eszünkbe se jutott kihasználni a program exkluzívabb csalafintaságait, de persze annak sincs akadálya: kattintunk kettőt-hármat, és lett egy nem mindennapi szöveges oldalunk (8. kép). Őszintén szólva nem igazán tudom, hol lehetne a siker reményében alkalmazni egy ilyenfajta layoutot, de ahhoz kétség nem férhet, hogy gyönyörű.

Ha jól sejtem, a PhotoImpact nem tartozik a széles körben ismert alkalmazások közé, így tehát alkalmas arra, hogy látványos effektusaival felebarátainkat elkápráztassuk - már ha ez a cél. Ha nem, akkor nézelődjünk tovább a piacon.

kép. Szintén egy feljavított oldal, az eredeti, némileg sivár látványt egy csöndes, vidéki vasútállomás képével próbáltam emberközelbe hozni

Az Álomszövő visszatér

Flash 5 is van, de azt gyanítom, hogy a világ hálóvándorainak lelkében akut flashmérgezés kezd kialakulni. Sőt még csak internetezni se muszáj ahhoz, hogy az ember torkig legyen a Flash áldásaival, fogunk egy cédét, amelyen valaki valami számunkra is előnyös dologról akarna meggyőzni minket, bedugjuk a meghajtóba, és rögvest elindul egy animáció, aminek se füle se farka, viszont hosszú és nem vezet sehová. A hálón ez persze gyakoribb, ám ott a műalkotás befogadója általában véleményt is nyilváníthat, ezért van az, hogy a Flash-parádékat többnyire ki is lehet kerülni: látunk egy pre-nyitóoldalt, amiről eljuthatunk a valódi nyitóoldalra, ami lehet Flash-sel vagy Flash nélkül. Az utóbbi olyan, amilyen egy weboldal lenni szokott, a Flash-oldal viszont nagyon mozgalmas, tök értelmetlen és nem visz sehová.

A cég felvett egy Flash-animátort – flashmant –, ő pedig igyekszik a fizetéséért megdolgozni, hogy ki ne rúgják. Így aztán mindenki láthatja, hogy profizmus van jelen, ám az oldal ennek ellenére használható.

Tavaly áprilisban volt itt szó a Flash 4-ről, akkor említettem néhány olyan helyet, ahol a vektorgrafikus animációk úgy jelennek meg, hogy nem legázolják, hanem mondhatni feldobják az oldalt. Nagyon szép dolgokat lehet a Flash révén alkotni, azóta is találkoztam ilyenekkel, de mindegyikkel csak egyszer. Ugyanis attól, hogy egy oldal szép - vagy akár nagyon szép - nem fogom még egyszer meglátogatni, csak akkor térek vissza, ha érdekel a tartalom, viszont ebben az esetben nem gyönyörködni akarok, hanem olvasni vagy letölteni. Persze azért legyen mutatós az az oldal a maga módján, mondjuk, ne legyen rondább, mint egy félig szétszedett Szaratov hűtőszekrény a hulladéktelepen, s akkor már jó. És ne legyen animálva, ha szabad kérnem. Maximum kis gombocskák izegjenek-mozogjanak, de az oldal egésze maradjon veszteg. Ha viszont azt hisszük, hogy azért internetezik tengersok ember szerte a világon, mert szép weboldalakat akar látni, akkor zseniális programozói gárdánkat leonardói képességű grafikusokkal egészítsük ki, és adjuk a kezükbe a legjobb webfestő ecsetet, ami ma kapható, ez pedig valószínűleg továbbra is a 9. képen látható Dreamweaver.

kép. A Tűzijáték igen drága, viszont nem titok, hogy mennyibe kerül

Az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest (akkor volt szó itt róla ugyanis) decens változás, hogy Flash-gombokat tudunk az oldalon elhelyezni (ez a művelet látható a 10. képen), továbbá Flash-szöveget, tehát semmi animált GIF. Mellesleg az animációkhoz ingyenes stílusok a Macromedia Exchange for Dreamweaver nevű weblelőhelyen bőséggel találhatók. Amúgy egyébként régen láttam olyan egész számú növekménnyel (3 => 4) megtisztelt új verziót, ami oly kevés említésre méltó újdonsággal büszkélkedne, mint az új Dreamweaver; a gyártó tíz ilyet tud felsorolni, ebből legalább nyolc vagy nem újdonság, vagy nem méltó említésre. A maradék kettőből egyet már említettem, a másik egy Asset Panel nevű izé (lásd a 11. képen), arra szolgál, hogy a webállomáshoz tartozó képeket (hangokat, animációkat etc.) egy helyről kezelhessük. Forradalmi elgondolás, de például az IrfanView nevű ingyenes képnézegető program több újdonsággal szokott előrukkolni olyankor, mikor a verziószámát egy századdal (mondjuk 3.31-ről 3.32-re) emeli. Ezzel együtt valószínű, hogy a Dreamweaver 4 még így is a legjobb webszerkesztő a piacon, kivéve azt az esetet, ha az Adobe GoLive 5.0 jobb, mert azért ennek is van egy esélye. Jövő hónapban, ha Isten is úgy akarja, megnézzük. Mellesleg a Dreamweavernek továbbra is megvan a mátkája, a Fireworks nevű weborientált képszerkesztő, olyan, mint a PhotoImpact, csak rettentő profi. Profizmusát két dolog igazolja: részint a felhasználói felület (lásd a 12. képen), ami olyan, mint a Dreamweaveré vagy a Flashé, másrészt pedig az ár. A Fireworks 5.0 gyakorlatilag semmi újat nem hoz a 4.0-hoz képest, viszont az upgrade ára 149 dollár. Gyakorlati használhatóságát tekintve - Isten bocsássa meg nekem - sehol sincs a Ulead PhotoImpact 6-hoz képest, viszont ez utóbbinak a teljes (nem upgrade) ára 89,95 dollár, mármint a letölthető változaté, de a dobozos kiadásért is csak egy százast mernek kérni Uleadék. Aztán csodálkoznak, hogy nem viszik semmire.

Az új évszázad várható gyönyörei

Fri, 26 Jan 2001 00:00:00 +0000

README 2001. január

Most, amikor Ön, nyájas olvasóm, rápillant erre az oldalra, január vége van, én azonban december első felében, vagyis egy világkorszakkal előbb, a múlt században, mi több, a múlt évezredben írom ezt a jegyzetet, amely ódonságát tekintve Rogerius Siralmas énekétől, a Halotti beszédtől vagy az Ómagyar Mária-siralomtól nem is igen különbözik.

kép: jobbra lent egy önálló DOS gép, mögötte Linux, amögött NT 4.0, és mindezek mögött és alatt a Windows 2000

Hozzájuk képest ugyan derűlátó hangnemben indul, s ennek megvan a természetes oka. A múlékony és csalóka öröm annak szól, hogy Varunán immár négy különböző operációs rendszer működik jó erőben, egészségben (1. kép), ugyan a négyből három tök felesleges, sőt mondhatni, használhatatlan, de ez most nem számít egyáltalán; ami számít, az az, hogy Varuna ezeket békésen futtatja, ahelyett, hogy minden lehetséges alkalmat megragadván gyilkolászná őket a színfalak mögött. Más kérdés, hogy a Word 2000 minden második nap lefagy egy kicsikét, viszont e tekintetben nincs egyedül, mert épp most fagyott le nekem Linux alatt a StarOffice, de nem kicsit ám, hanem nagyon, annyira rútul, hogy a jelek szerint ki kell húznom a virtuális gép virtuális hálózati kábelét a virtuális konnektorból, de sebaj. Ez nem szempont, a cikket úgyse abban írom, hanem a Psion netBookon, jobb a békesség, tehát engem csakis az érdekel, hogy Varunán a finnyásabb operációs rendszerek egyáltalán talpon maradnak-e valameddig.

Úgy tűnik, igen.

kép. A BeOS továbbra sem alternatívája a W2K-nak, viszont barátságos, és még dolgozni is lehetne benne akár

Például a BeOS korábban öt percet nem bírt ki ezen a gépen, most meg oly nyugodtan elvan, hogy már ezt a szöveget is alatta kezdem el írni (2. kép), noha ez nyilvánvalóan marhaság a részemről, hiszen a BeOS-t egyébként nem fogom használni soha. Semmi bajom vele amúgy, sőt elviselhetőbb a társasága, mint egyik-másik Linux disztribúcióé, viszont nem nyújt olyasmit, amivel indokolná, hogy a W2K helyett inkább őt indítsam el. Nem is szólva arról, hogy a BeOS 5 Personal Edition kizárólagos operációs rendszerként, tehát mintegy szólóban fut a gépen, ahogy ez egyébként általában szokás, nálam viszont mostanában az a divat, hogy legalább három rendszer fut egyidejűleg, úgymint a Windows 2000, Windows NT 4.0 és Linux. Értelme, persze, ennek sincs, hiszen az NT nem jobb, mint a W2K, és a Linux se jobb, hacsak nem webkiszolgálót akarok üzemeltetni alatta, de azt momentán nem akarok. Hamarosan le is szedem tehát őket innen, bár tagadhatatlanul impozáns, amikor Varuna több mint 400 megabájt RAM-ot használva két-három virtuális gépet hoz létre, és azokon teljesen valósághű módon futtat különféle operációs rendszereket, illetve a valóságtól csak annyi eltéréssel, hogy az egésznek azért értelme ne nagyon legyen.

Arról van szó mindössze, hogy a virtuális gépek a host meghajtói közül alapértelmezés szerint csak a flopit meg a cédét látják, és természetesen a saját - virtuális - rendszerlemezüket. Poláris ellentétben a kedves BeOS-szal, amely a VMWare virtuális gépeihez hasonlóan ugyancsak egy nagy bazi fájlba van csomagolva, viszont képes a faluja határainál messzebbre tekinteni, s a megpillantott meghajtókat egyszerre föl is mountolja, ha úgy akarom. A VMWare virtuális gépeinek ezzel szemben már a teremtésük első szakaszában ki kell osztanom a nekik szánt meghajtó(ka)t, mert utána aztán semmi változtatás, ha pedig csakugyan kiosztottam, a virtuális gép elindulásakor kapok egy üzenetet, amely szerint a valódi (nem virtuális) SCSI lemezek beillesztése még kísérleti jellegű. Az 1024 cilindernél (nagyjából 8,4 gigánál) kisebbeknek működniük kell a virtuális gépben, vagy másodlagos lemezként (?), viszont valószínűtlen, hogy dual-bootolni tudjak róluk (nem is akarok), ez kiváltképp akkor nem fog menni, ha a hostnak nincsen BusLogic BT-958 kontrollere, amit a VMWare munkaállomás emulál. Ezt a blablát mindig újra és újra elolvasom, a lényeg viszont az, hogy a virtuális gépem látja a saját rendszerlemezét, ami maximum 2 gigabájt, valamint a flopit meg a cédét, semmi többet, ezzel pedig sokra nem megyek. A gyakorlatban egyébként az szokott történni, hogy például az NT-t futtató virtuális gép egészen úgy fest, mintha a C: mellett volna neki egy D: meghajtója is, ám amikor az NT állománykezelőjében oda kattintok, az Explorer kiakad és újraindul; DOS gépnél az van, hogy a DIR parancs egy üres meghajtóról referál, állományok nincsenek rajta, és mérete sincsen nekije egyáltalán. Egyébként a 2.0.3 verziószámú VMWare-t futtatom, ez állítólag a RedHat 7 telepítésére is nagyon fel van készítve - tapasztalataim szerint egyébként némelyik Linux-disztribúció telepíthető virtuális gépen, némelyik nem annyira. A többség azért igen, a RedHat pedig kiváltképp. Most tehát végre futtathatnék egy olyan Linux-változatot, amelyik a beavatottak szerint baromi nagy, lomha és tele van hibával, de hát a fentebb jelzett körülmények mellett még ebben se találnék igazi örömet. Ezzel szemben kezd érdekelni a FreeBSD, mint olyan Unix alfaj, amely akár egy 386-oson is elindul, ha rajta legalább 16 M RAM-ot talál, bár ahogy ezt most írom, kezd rémleni, hogy a Linux is így kezdte valamikor, nagyon free volt, kis hardverigényű és ügyes. Csak persze később diktálni kezdett a piac logikája, mely szerint a felhasználók abszolút többsége buta felhasználó, s mint ilyen, nagy testű és lomha operációs rendszereket vásárol, szükségképp a pénzügyi siker érdekében effélét kell gyártani, azaz megszületett a nagy, mohó és lomha Linux. Más kérdés, hogy ehhez hasonló rendszer már elég régóta van a piacon, Windowsnak hívják, igen jól be van járatva, egyébként pedig a Windows 2000 nevű változata a maga műfajában garantáltan verhetetlen. Ha tehát a FreeBSD is belekerül egy vörös kalapba, akkor lehet, hogy onnan a végén őt is kisnyúlként húzzák elő, de hát egyelőre nem ott tartunk, a FreeBSD most még szabad, szép és amatőr. Prímán megfelel például egy intranetkiszolgáló operációs rendszereként, cégünknek (a kétfős Arakart Bt.-re gondolok) pedig már égető szüksége volna vállalati intranetre, hogy az alkalmazottak tömegei mindig megtalálják azt az információt, ami rájuk tartozik. Ehhez nyilván kellenek hardvereszközök, úgymint valamilyen kiszuperált számítógép, amiben éppenséggel nem szenvedünk hiányt, a szoftverháttér (rendszer + alkalmazások) egy magyar FTP kiszolgálón is föllelhető, ezen felül már csak egyetlen dolog kell, az a fajta nagy ívű és távlatos menedzseri szemlélet, amit én mindig is őszintén csodáltam önmagamban. A többi kézügyesség dolga csupán, ami azt illeti, már el is kezdtem letöltögetni a rendszerkomponenseket, amikor történt egy apróbb galiba.

December tizenkettedike délelőttjén szemlét tartottam az Élet és Irodalom szerkesztőségében (ez egy irodalmi és politikai hetilap, ahol engem valami okból főszerkesztő-helyettesként tartanak nyilván), a szemle keretében megállapítottam, hogy az állomány a helyén van, hadrafoghatósága megfelelő, miközben az osztályharc napról napra élesedik. Ezt követően visszatértem parancsnoki bázisomra, bekapcsoltam Varunát, ő pedig rendszerlemezt követelt tőlem, jelezve, hogy a C: meghajtóról nem tudok bootolni, továbbá sejtetni engedte, hogy ilyen jelű meghajtóm nagy valószínűséggel nincs is egyáltalán. Lehet hogy volt, de mostanra elvitte a cica, ne keressem, inkább nyugodjak meg, a cica ismeretes módon ilyen.

Beraktam a W2K cédét a meghajtóba, elindítottam a javítókonzolt, beírtam, hogy DIR, s azt a jövőbe mutató választ kaptam, hogy “An error occurred during directory enumeration.”

Természetesen ezt írta ki másodjára is meg harmadjára is, így be kellett látnom, hogy ez az út nem vezet tovább.

Szerencsére egészen pompás ötletek voltak még a tarsolyomban, késedelem nélkül fel is használtam a legjobbikat, amennyiben beírtam, hogy chkdsk. Ettől a rendszer is komolyra fordította a szót, mondván, hogy “The volume appears to contain one or more unrecoverable problems.” Tehát az előbb csak hiba történt a könyvtárak előszámlálása közben, most meg már helyrehozhatatlan károsodások vannak a meghajtómon, hová jutunk, ha ez így megy tovább? Más út pedig nemigen mutatkozik. A W2K szokványos javítóeljárása, kipróbáltam, nem működik, sőt azt láttam közben, hogy a W2K szerint egyetlen merevlemezem van, a Quantum Atlas IV 18 WLS Ultra2-LVD, ami egyébként a sorban a második. E szerint az első, egy IBM DDRS-34560D meg se mutatja magát neki.

Megnézem a BIOS előtt bejelentkező SCSI utilityvel, eszerint az IBM lemez igenis létezik és nincs rajta semmi hiba. Minthogy vesztenivalóm már nemigen van, megpróbálom a javítókonzol segélyével rendbe hozni a bootszektort, valami történik is, utána azt látom, hogy a c:-n nincsen semmi, a szabad terület 1235 mega, ami viszont ennek a meghajtónak kábé az egynegyede. A W2K telepítője avval árnyalja a képet, hogy szerinte a c:-n van egy 2047 megás partíció, ebből 1235 M szabad, a lemez további része pedig particionálatlan. Meglevő Windowst persze nem lát, ha pedig nincs Windows, akkor telepítünk egyet, ahogy mindig is szoktuk, nem probléma, azt a Product key nevű, öt-ször öt karakterből álló jelcsoportot, amit installálásnál be kell írni, hovatovább fejből tudom, úgyhogy gond egy szál se.

És mellesleg közben a netBookon írom ezt az újabb rémtörténetet, ugyanis napokon belül elutazom, s ennek addigra le kell adódnia a tekintetes redakcióban, hogy nyájas olvasóm január végén kézhez vehesse. Közben persze tudom, hogy nyájas olvasóm ezt az egészet nem fogja elhinni, minek is hinné, ember nincs ezen a földön, akivel nap nap után az történne, ami velem szokott, szükségképpen az egészet csak kitalálom.

Pedig dehogy. Mint már megírtam, új fényképezőgépem azzal kezdte a pályafutását, hogy lefagyott, ő ugyanis digitális fotóapparát, tehát valójában célszámítógép, s mint ilyen, lefagy. A mobilom is új, nyúlok érte a minap, látom se kép, se hang, lefagyott. A telefon ugyanis számítógép, tehát, ahogy a szervizben is megerősítették az idevágó nézeteimet, az a normális, ha lefagy. Egyébiránt mind több és több köznapi használati tárgyba kerül memória és valamifajta processzor, ezek a tárgyak így számítógéppé lényegülnek át, ergo lefagynak. Például egy cipőkanál akkor tekinthető korszerűnek, ha képes arra, hogy időnként lefagyjon és ennek megfelelően a cipőt úgy félúton blokkolja az ember lábán, se le, se föl. Erre nyilván születik is majd egy fogalom, én a crash-enabled kifejezést javasolnám, lesz crash-enabled villanyborotva, kávéfőző, sőt talán sörnyitó is. Utóbbit még nem igazán tudom elképzelni, de például a lefagyott hűtőszekrényt igen, ez nyilván nem a tartalmát fagyasztja, hiszen ha azt fagyasztaná, akkor olyan volna, mint egy le nem fagyott (= ócska, korszerűtlen) hűtőszekrény; ezzel szemben a lefagyott hűtő (konyhai célszámítógép) először is kulcsra zárja az ajtaját, majd a benne tárolt élelmiszereket kiolvasztja és felhevíti. Ebben különbözik például a lefagyott mikrosütőtől, ami nemcsak felhevíti, hanem teljes egészében elhamvasztja a vacsorámat, a lefagyott dugóhúzó addig hatol befelé abba, ami előtte van, míg a föld túloldalán a felszínre nem bukkan megint, a lefagyott óvszerre vonatkozólag pedig tessék kreatívan találgatni.

Az új évszázad várható gyönyöreiről egyelőre ennyit, most vissza az unalmas jelenbe.

Derék netBookom még mindig normálisan működik, vele csupán annyi a gondom, hogy cédémeghajtót nem lehet kapcsolni hozzá, mint ezt a múlt században már megfogalmaztam (README.DEC/2000), és esetleg még az, hogy a szövegszerkesztője a saját formátumán kívül csak pőre szövegállományt állít elő. Mellesleg a Psion 3.x sorozat gépeiben a szövegszerkesztő tudott RTF-ben menteni, úgyhogy a jelen állapot nem igazán tűnik jogosultnak.

kép. A Papyrus párbeszédablakait nyitva hagyhatjuk, így nem kell újra meg újra előszedni őket, másrészt így jobban hasonlít egy igazi kiadványszerkesztőre, és nyilván ez volt a cél

Kivált most, miután találtam egy apró és ügyes irodai alkalmazás-csomagot, annyira aprót és annyira ügyeset, hogy Psionon is futhat-na akár. Letölthető telepítőállománya kevesebb mint két megabájt, telepítés után pedig 4584769 bájtot foglal el a merevlemezen. (Ha jól emlékszem, ebben a műfajban utoljára a DOS alatt futó Microsoft Works volt ekkora, pedig az némiképp kevesebbet tudott, nekem legalábbis, úgy rémlik, akadtak gondjaim vele.)

Úgy hívják, Papyrus 8.23, valójában egyetlen alkalmazás, mármint egyetlenegy EXE állomány, az csinál mindent: alapváltozata szöveget szerkeszt (a 3. képen az ezzel kapcsolatos cuccai vannak kipakolva), valamint kiadványszerkesztői és táblázatkezelői szolgáltatásokat nyújt, kibővített változata a másik kezével relációs adatbázisokat teremt és gyámolít. Az alapváltozatot úgy hívják, hogy “Papyrus WORD word processor, DTP and integrated spreadsheet”, ára 99 dollár (Win 95/98/ NT/2000, TOS vagy OS/2 alá), ugyanez adatbázis-kezeléssel a “Papyrus OFFICE Version 8 »HyperOFFICE« (= Papyrus WORD word processor, DTP, integrated spreadsheet + Papyrus BASE database)”, ahogy a gyártó weblapján olvashatjuk, ára pedig 149 dollár, azaz sok. Ha viszont volna nekem egy régi, kis teljesítményű és ráadásul OS/2-t futtató noteszgépem, akkor ennyit habozás nélkül lepengetnék érte, az EPOC alá írt változatért (ami, persze, nem létezik) akár többet is. Ha tudniillik nem a Microsoft Office 2000 Premiummal akarjuk összehasonlítani, akkor hamar belátjuk, hogy a Papyrus a maga módján egész ügyes.

kép. A Papyrusban a kijelölés nem szükségszerűen folyamatos, hanem tetszés szerinti számú részből áll, amelyek természetesen egyszerre kezelhetők

Praktikus vonásainak egyike a nem folyamatos blokk. A control nyomva tartása mellett egyszerre több helyen jelölhetem ki a szöveget, akár minden második szavát is, ha úgy esik jól (lásd ezzel kapcsolatban a 4. képet), majd a kijelölt részeket egy mozdulattal módosíthatom. Más: a Search/Replace párbeszédablakból egyszerre kijelölhetem mondjuk a “vízidisznó” szó valamennyi előfordulását, a Text Style panelből minden boldot vagy minden H4 stílust, a Font panelből mindazt, ami, mondjuk 12 p. Times New Romanra van formázva a dokumentumban - vagy a dokumentumnak egy előzetesen meghatározott szűkebb tartományában, az úgynevezett Marking Range-ben, amit egy beugró menüből is definiálhatok (lásd az 5. képet). Azaz dönthetek úgy, hogy jelölődjék ki a “vízidisznó” szó valamennyi előfordulása, de csak a nyolcadik oldal elejétől a második fejezet végéig, máshol nem. Ez bizony a legkevésbé sem tipikus szolgáltatás, tehát a Papyrus szövegszerkesztő erényeit egy legyintéssel nem intézhetjük el.

kép. Szabálytalan körvonalú képek körbefolyatására nincs mód, viszont a kép tehető a háttérbe, a szöveg mögé

A szűkebben értelmezett szöveg határain kívülre vezet az egyik panelje (a Papyrus szóhasználatával “jegyzettömbje”), amire az van írva, hogy Document Statistics. Effélével majd mindenhol találkozhatni, csakhogy itt most sokkal többről van szó. Hét lapból áll a panel, az egyik lapon látjuk, hogy hány oldal/bekezdés/sor/szó/betű alkotja a dokumentumot, két lap felsorolja a stílusokat, amelyek innen törölhetők vagy kijelölhetők, egy lapon a könyvjelzők szerepelnek, egy másikon a linkek, mert a Papyrus korántsem mellékesen HTML szerkesztő is. Ámde a linkeket nemcsak felsorolja a panel, hanem ellenőrzi is, és szükség esetén a hibákat kijavítja. Van még két lap, ezek a levilágítás előtt válhatnának igen hasznossá, már ha a Papyrussal készített művet profi nyomdába lehetne hurcolni (éppenséggel lehet, csak értelmetlen), egyiken a használt fontokat látjuk, a másikon pedig a képeket. Ez utóbbiak e lap segítségével kereshetők és esetleg törölhetők is.

kép. Egy közlekedésfejlesztési koncepciót tárgyaló vitaanyag illusztrációi a Papyrus képkatalógusában

Mellesleg a dokumentumokhoz tartozik egy képadatbázis, ha egyszer beraktam valahova egy képet és rögtön ki is hajítottam, a kép attól még benne maradhatott a katalógusban (lásd a 6. képet), itt bármikor megnézhető, kiderül róla, hogy használtuk-e már vagy még soha, megtudjuk az állomány nevét és méretét, a kép színmélységét és méretét, természetesen további képeket kereshetünk vagy vehetünk föl a katalógusba etc.

Ami a DTP-t illeti, azt azért tisztán kell látnunk, hogy ez itten nem egy QuarkXpress, még kevésbé egy InDesign, viszont különféle vállalati brosúrákat rendesen és főleg egyszerűen meg lehet csinálni vele. Például a grafikai objektum valamennyi lehetséges tulajdonsága egy helyről, az Object Properties nevű panelről vezérelhető (7. kép), a képet innen méretezhetjük, pozicionálhatjuk, elforgathatjuk, bekeretezhetjük, linket kapcsolhatunk hozzá stb., de ugyanebből a panelből fogjuk meghatározni a címet befoglaló szövegbox tulajdonságait is.

A kiadványszerkesztés kulcsfogalma a mesteroldal, és ezt a kulcsfogalmat a Papyrus ismeri. Egy-egy kiadványon belül több mesteroldal használható, lehet rajtuk hasábkiosztás, fejléc, lábléc, grafikák, háttérképek, és minden egyéb, ami egy mesteroldalon lenni szokott. Textboxok is, természetesen, bár ezeknek az alkalmazása a Papyrusban nagyobbrészt opcionális, kezdetleges és fölöttébb nehézkes, úgyhogy igényesebb kiadványt nem tanácsos tördelni vele. A Fedél nélkült, azt igen.

kép. Útijelentés egy illusztrált vállalati brosúrában

Persze ez alapjában mégiscsak irodai csomag, s e minőségében van egy további érdekessége, amit ő HyperOFFICE linknek becéz. Arról van szó, hogy bármilyen szövegben létrehozhatunk linkeket, amelyek adatbázis-rekordokra mutatnak, sőt a link keresési műveletet is indíthat az adatbázisban, tehát lehetséges, hogy a link minden aktiválásánál más-más tartalmú (frissített) lista bukkanjon elő. Ez utóbbinak a hasznosságát nem látom tisztán, viszont a HyperOffice link alapesete különféle jegyzetapparátusok, indexek, tárgy- és névmutatók előállításához elég hatékony eszköznek látszik. Kevésbé lényeges, viszont jópofa, hogy az elektronikus dokumentumokra sárga tapadócédulákat lehet ragasztani, ezek révén a munkatársak fontos üzeneteket válthatnak egymással, ahogy ez a 8. képen is látható.

kép. Lajos azóta vissza is jött

A Papyrus elvben URL-eket is meg tud nyitni, a gyakorlatban lefagy, ha ilyesmire buzdítom, egyébként gőzöm sincs, mért kéne egy szöveg- és kiadványszerkesztőnek botcsinálta böngészőként működnie, vagy pláne komplett webállomásokat letöltenie, amikor e célokra profi és ingyenes alkalmazások forognak közkézen. Lehet, hogy az utóbbira, tehát komplett webállomás letöltésére képes, lehet, hogy nem, de ez annyira indifferens, hogy ki se próbálom.

Fontosabb ennél - és cseppet se előnyös -, hogy néha roppant nehéz kideríteni egészen alapvető dolgokat, például azt, hogy mitől beljebbeződnek majd a bekezdéseink első sorai, és általában nem túl nagy öröm, hogy a dolgok nem ott vannak, ahol szerintünk lenniük kellene, így például a funkcióbillentyűk átdefiniálására szolgáló eszközsávhoz a Paragraph menün keresztül férhetünk hozzá, de hát most mi nem kritizáljuk a Papyrust, hanem csupán rácsodálkozunk. Német fejlesztés, soha még hasonlót nem láttunk, most tátjuk a szánkat, hát persze. Egy “DTP” program, ami nyomdai előkészítésre egyáltalán nem használható, ezzel szemben korrigálni tudja azt a pontatlanságot, amivel a mátrixnyomtatók a perforált szélű papírokat kezelik. Másfelől viszont diktálni lehet neki, már ha a gépen az IBM ViaVoice telepítve van, az ember tehát leül, és lassan, tagoltan, érthetően tollba mond. Közben olyanokat szúr közbe, hogy “effect italic”, meg hogy “delete word” (ha tíz szót kell törölni, akkor nyilván tízszer: delete word, delete word, delete word…), sőt olyat is, hogy “paragraph style heading three”, meg hasonlókat, a végén pedig “stop dictation”, és elégedetten hátradől.

Másfél órába se tellett, és máris elkészült egy olyan munkával, ami egyébként kábé tíz perc lett volna, viszont úgy nem kellőképp trendy, meg nem is eléggé költséges. Haladnunk kell. Aki megáll, lemarad. Kár, hogy diktálni olyan rohadt fárasztó dolog, a billentyűket, ugye, veri az ember egész álló nap, és semmi baja, de két óra diktálástól teljesen kivan. Nem baj, majd hozzászokik. Egyébként az a szöveg, amit a gép a diktálás után beírt, úgyis tele van hibával, ki kell javítani, amíg javítja, pihen.

Ezzel együtt úgy gondolom, a világ nem mostanában hibbant meg, hanem azóta bolond, amióta fennáll. Csak ez korábban sohase volt ennyire nyilvánvaló.

Hálókönyv kontra Szinnyei

Wed, 27 Dec 2000 00:00:00 +0000

README 2000. december

December elsején ülök le írni ezt a naplójegyzetet, azon a szent napon, amikor az ártatlanabb lelkek kezdik úgy érezni, hogy nekik már most nagyon elegük van az egész karácsonyi hercehurcából, noha az még több mint három hétig fog tartani, ők ezt ki nem bírják semmiképp, erős műanyag kötél beszerzését veszik fontolóra és a csillárkampó teherbírását számolgatják. Nálunk viszont nem ez van, hanem örömünnep, új gép állt a házhoz, Varuna pedig hazatért az intenzívről, együtt a család. Ettől függetlenül most a Psion netBookon dolgozom, még mindig nálam van ez a jószág, és minél tovább van itt, annál szomorúbban gondolok arra, hogy Dés Tamás előbb-utóbb mégiscsak elküldi hozzám a pribékjeit, egy hajnalon majd megáll a lefüggönyözött fekete autó a ház előtt, kiszállnak belőle a bőrkabátosok, berobbantják az ajtómat, a netBookot kirángatják mellőlem az ágyból, bilincsbe verik és elhurcolják. Egyébként csakugyan nem lehetetlen, hogy a dolgozó ember berakja a netBookot a párnája alá, és ha éjnek évadján valami eszébe jut, előkapja és dolgozik. Persze a netBook az ágy alatt is elvan, a spájzban is, továbbá kiválóan megfelel a billegő konyhaszekrény lába alá, s ha ebünk labdázni akar, nyugodtan dobálhatjuk neki a netBookot, ez ugyanis elég könnyű ahhoz, hogy a közepes méretű kutya is játszi könnyedséggel kapja el a levegőben. Egyetlen hibája van, hogy cédéromot nem fogad; ha azt is lehetne kapcsolni hozzá - és mellesleg ha nem írnám ezeket a naplójegyzeteket a Számítástechnikának -, akkor egyszerűen nem volna okom arra, hogy ezen kívül bármilyen további számítógépet tartsak a háznál.

Viszont, tekintettel a körülményekre, mégiscsak van rá okom, az élet pedig ennek megfelelően küzdelmes kissé, sőt néha kifejezetten drámai, de persze ettől gyönyörű. Vagy nem ettől. Mindegy.

kép Az Illustrator továbbra is messze van a nála jóval olcsóbb CorelDRAW színvonalától, de már nem annyira reménytelen a dolog, mint eddig

Vettem tehát egy új gépet, nem én használom majd, hanem az alkalmazottam, egy jóravaló proletár asszony, neki pedig egyszerű és megbízható irodai gépre van szüksége, annyira egyszerűre és annyira megbízhatóra, amilyen valójában nincs is, mindamellett próbálkozunk. Azért van, ugyebár, a szaksajtó, hogy ilyen esetekben útbaigazítsa az embert, s lám, a (magyar) PC Worldben épp akkor jelenik meg egy teszt az irodai használatra való pécékről, amikor épp szükségem van rá; nem egy hónappal előbb, nem egy hónappal később, hanem akkor. Tehát nézzük: van a tesztben tizenegy gép, ebből öt fajtiszta, úgymint Compaq, Dell, DTK, NEC és Olivetti. A teszt készítői mellesleg eltűnődnek a neves és névtelen gépek közötti minőségi differencián, és úgy vélik, ma már nincs ilyen, viszont az én tapasztalataim ezzel nem mindenben vágnak egybe, ha szabad kellő tapintattal fogalmaznom, úgyhogy hadd legyek én e tekintetben konzervatív.

kép A Win32 alatt futó Gimp még mindig nem végfelhasználóknak való, egyebek között ez a kép se benne készült, hanem Micrografx Simply3D-ben, mintegy fél perc alatt

Tehát: a Dell és a Compaq drága, mellesleg kell szövegszerkesztéshez 800 megahertzes Pentium III? Kell a fenéket, így maradt három versenyző, ebből a DTK a legolcsóbb, noha amúgy mindene a helyén van, merevlemeze rendes méretű és jópofa billentyűzetet adnak hozzá különféle extra gombokkal, közülük az egyik hibernálja a rendszert, a másik standby állapotba bűvöli, a harmadik emailt küld, a negyedik pedig internetes-multimédiás funkciókkal ruházza fel a numerikus billentyűzetet - ugyan ennek különösebb jelentősége nincs, ezzel együtt úgy döntök, DTK. Volna ugyan egy másik jelölt, nem a telivérek közül való, hanem a Pilot-Comp istállójából, és azért tetszik, mert preinstallált Linux és StarOffice van rajta, ami rendkívül rokonszenves dolog és pártolandó. Sajnos azonban az alkalmazott, aki ezen a gépen fog dolgozni, nem annyira finom lélek, hogy díjazza a fönt jelzett szempontjaimat, továbbá ő nemcsak alkalmazott, hanem feleség is, és ez a körülmény a Pilot-Comp nemes és példamutató kezdeményezésének az esélyeit a mi köreinkben elkaszálja. Szomorú, de így megy ez.

Marad tehát a DTK.

Felhívom a forgalmazóját, kiderül, hogy a gépet a lapban közöltekhez képest kábé kétszer akkora (15 gigás) merevlemezzel és ezzel együtt olcsóbban adják, így aztán még a tervezettnél is sokkal nagyobb az öröm. Persze nem 64 mega RAM-mal kérem, hanem 128-cal, közben eszembe jut egy valamikori szuperszámítógép, amely szintén 128 mega RAM-mal volt ellátva, de nem gyalog vitték föl az emeletre, hanem daruval, és az elhelyezéséhez falat kellett bontani. Most volt, szinte tegnap.

Modem ugyan nincs a DTK-ban, de nem is hiányzik, itthon minden sarokban találni egy modemet, külsőt is, belsőt is, amilyen csak kell, most speciel belsőt használunk, ugyanis ennél a gépnél az egyik soros port nem jön ki hátul, hanem csak egy pattanást képez az alaplapon, ez tehát olyan kapu, ami nem kapu. Más megközelítésben úgy mondanám, ez valamifajta informatikai rejtettheréjűség, egy harmadik megközelítésben pedig olyan, mint ha a bal szemem nem a koponyámban e célra kiképzett és a szabadba nyíló foglalatban helyezkedne el, hanem a hasüregemben tartanám és ott, a tök sötétben pillognék vele.

Benyomok tehát egy modemet a gépbe és közben megcsodálom a belsejét, ettől viszont úgy érzem magam, mint amikor először főztem polipot. Az ember, ugye, ki akarja belezni a polipot, mielőtt fazékba rakná, és zavarba jön, mert a polip teljes egészében tömör, makulátlan, tiszta fehér húsból áll, alkatrészei jóformán nincsenek. Ahogy ennek a gépnek sincsenek, teljesen üres a doboz, még kábelek se kígyóznak benne, mi kerül ezen annyiba? És mitől működik?

kép Két VMWare munkaállomást látunk, az egyik Linuxot futtat, a másikon Windows NT 4.0 alatt éppen WordPerfect 8 dolgozik és a jelen szöveg olvasható benne; kissé balra a Windows 2000 Task Managere látható, státussorából le lehet olvasni, hogy a memóriafoglaltság e pillanatban 442976 kilobájt, azaz Varuna 512 megás RAM-jában még így is tágas legelők maradnak üresen

Operációs rendszer sincsen rajta, noha a tesztben szereplő gépen volt, nyilván nem igényli a piac. Én nem vagyok a piac, én bizony igényelném, már csak azért is, hogy lássam, mit veszek.

Így mindig utólag derül ki, az ember meg csak csodálkozik.

A W2K egyetlen kéjes csusszanással megy föl a gépre, természetesen helyből lát mindent, a ZIP meghajtó kivételével, az a Windows számára továbbra is ritka, különleges, ezoterikus eszközként jelenik, pontosabban nem jelenik meg, nem baj, letöltöm hozzá a drivert és dolgozunk.

Nagyon érdekes jelenséget tapasztalok.

Állománykezelés közben a rendszer hosszabb-rövidebb időre kimerevedik, és ezt sajnos eléggé gyakran teszi. Ilyenkor a grafikus felület teljes egészében csonttá dermed, közben múlik az idő, aztán egyszer csak megvillan a merevlemez-aktivitást jelző LED, és a tetszhalálából föltámadó rendszer virgoncan izeg-mozog, mintha semmi nem történt volna. Holott egyébként a munkaidejének legalább a húsz százalékát katatóniá szereti tölteni, persze csak akkor, ha noszogatom. Ha nem nyúlok hozzá, akkor békésen elvan magában, tűnődik, meditál, a lét végső dolgairól töpreng.

Ez a gép tökéletesen passzol a környezethez, ahová érkezett. Mekkora szerencse, hogy nem valamifajta unalmas, nyárspolgári jószágot sodort mellém a gondviselés, valami kilógó nyelvű strébert, aki lelkesen pedálozik ugyan, de nincs egyénisége, nincs benne lélek, szín, fantázia, mi a fenét kezdenék én egy olyannal, ugyebár.

Hát ez nem olyan.

És, persze, Varuna se olyan, ő, szegénykém, két teljes hetet töltött a kórházban, közben gondoltam is, hogy meg kéne látogatnom, esetleg vihetnék neki narancsot meg gyümölcslevet, de aztán mégse. Orvosa akként nyilatkozott, hogy a SCSI vezérlő rosszul látta az első SCSI merevlemezt, kékfrankos rozé helyett zöldszilvániként azonosította, most ez kijavítva, ergo telepítünk. Ugyan a szervizben tettek rá egy W2K-t, el is indul vele, viszont én azt most kihajítom, majd pedig a magam gusztusa szerint újratelepítem a saját W2K példányomat. Be is dugom a cédét a gépbe, újraindítok, azt mondja, hogy: Setup is loading files (Machine Identification Data)… - eddig sikerült eljutni.

Áll, mint Bálám szamara a hegytetőn.

Ez nem lehet igaz.

Normális körülmények között, persze, nem törődnék a dologgal, ha leállt, leállt, majd újraindítom, aztán minden jó lesz, de hát normális körülményekről szó sincsen. Ez a gép már évekkel rövidítette meg az életemet, mígnem elvittem tudós emberekhez, ők hetekig tanakodtak fölötte, végül a problémát felismerték, elhárították, ha most se fog működni, akkor keresek én is egy jó masszív csillárkampót és kötöm fel rá magamat íziben.

De persze működni fog, a gondviselés már csak dramaturgiai megfontolásból se teheti meg, hogy a többszörösen kicsontozott poénokat kezdje eladni megint, ebből nagyon púpos librettó állna össze, én viszont bízom a gondviselés színpadi érzékében.

Úgyhogy kezdjük csak elölről és minden nagyon slágfertig lesz, kétség nem férhet hozzá.

És csakugyan: zökkenőmentesen fölmegy a rendszer, a gépek látják egymást, ezzel együtt a hálózat nem működik. Ha netán valamelyik hálózati meghajtóhoz nyúlnék, abból hosszan tartó, súlyos merevedés fakad, mégpedig az a homokórás fajta, ami üres, fehér falak előtt dacol a sivatag forró leheletével, az ember nem is tudja, hogy most Camus-t kezdje-e olvasni vagy inkább kuszkuszt főzzön, vagy szegődjön el tevehajcsárnak Észak-Afrikába. Egyébként néha sikerül az illető meghajtó tartalmát megjeleníteni, néha nem, sőt egyszer másolni is tudtam a két gép között, de csak akkor és soha többé.

kép A BeOS, eddigi tapasztalataim szerint, kényesebb a hardverre, mint a W2K, tehát Varuna fizikai állapotát jól fel tudom becsülni általa. Csak ezért van itt és semmi másért

Ez azért új, mert korábbi tapasztalataim szerint egy hálózati kapcsolat vagy működik, vagy nem működik, olyan nincsen, hogy félig. Félig működni az infrakapcsolat szokott a W2K és az EPOC között, ilyenkor az van, hogy a két gép látja egymást, sőt a W2K azt is tudja, hogy egy EPOC géppel néz farkasszemet, de ez minden. Állománycsere vagy ilyesmi sehol. Most is telepítettem egy Red Snake madzagot, hozzá a drivert, ott a tálcán az ikonocska, mely szerint Symbian EPOC rendszer a láthatáron, de persze kopuláció, az nem folyik. Viszont ehhez hozzá vagyok szokva, így volt eddig is, így lesz ezután is, továbbá ezt a problémát a megfelelő villanydrótok célirányos közbeiktatásával áthidalhatom.

De mi az Istent kezdjek a hálózattal?

Amíg ezt kitalálom, addig is telepítem a nyomtatót és az Iomega drivert a belső ZIP meghajtóhoz, a telepítés sikeres, elindulnak az Iomega segédprogramjai, viszont nincs ZIP meghajtóm.

A rendszer egyáltalán semmifajta ZIP meghajtót nem lát.

Leszedem a drivert és újratelepítem, meghajtó csak nincs. A próba kedvéért leakasztom a DTK-ról a külső ZIP meghajtót, idehozom és rádugom Varuna párhuzamos portjára, mit ad Isten, az rögtön megjelenik.

Más szóval apróbb orvosi műhiba történt, operáció közben kihúzkodták a paciens beleit és a végén nem dugdosták őket vissza.

Mindenesetre Varuna a maga módján egyelőre működni látszik, bár egy röpke kék halált már indulásként sikerül bemutatnia, mellesleg újfajtát, page fault in nonpaged area, vagy valami ehhez hasonló, korábban ilyen még nem volt, örülök neki. Vannak továbbá kecses kis elhasalások, hol ez nyúlik ki, hol amaz, olykor az operációs rendszer olyan kitüntetett részei is eltaknyolnak, mint aminő például a Computer Management, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy ki sem lőhetők. This program cannot be closed. If it is being debugged, please resume it or close the debugger first - írja ki, magyarán nincs módom a kimerevedett ablakokat eltüntetni, újra kell indítanom.

Megtörténik, utána a Computer Management el se indul. Ez nagyon érdekes, még ilyen se volt, de hát mindent el kell kezdeni valahogy. Újraindítok megint, közben áldom a netBookot és nemkülönben Dés Tamást, aki továbbra sem küldte nyakamra a fogdmegjeit, miáltal nyugodtan írogatom ezt a szöveget, Varuna pedig azt csinál közben, amit akar.

Egyelőre azt akarja, hogy a Computer Management ne legyen elérhető; alaposabban megnézve azt látom, hogy ennek az izének még rendes ikonja sincsen, azt is elvitte a cica, és ha ellenőrzöm a tulajdonságait, az van odaírva, hogy nem egy valid shortcut ez, nem bizony.

Most akkor mi a fene legyen?

Nyilván nem szerencsés, ha így marad, minthogy emberi számítás szerint holnapután se jövök rá, mit lehet vele kezdeni, a legszimplább tehát, ha újra felküldöm a rendszert, amíg még nem késő. Közben én csendesen kapirgálok a netBookon, a lényeg az, hogy készül a cikk, a többi nem számít.

Fel is küldöm, az lesz az eredmény, hogy a két gép valamelyest szóba elegyedik egymással, a jelenséget működő hálózatnak egyelőre nem minősítem, mindamellett történik valami. Pár száz megabájt átmegy Varunáról a DTK-ra, nagyon lassan és leállásokkal, de csordogál.

Azért ez egy őrület, mondanám más helyzetben, de most nem mondom, a tárgyilagos érdeklődés teljes hiányában nézem, mi folyik. Mindenesetre az több mint valószínű, hogy itt valami el van toszva, ámbár elképzelni se tudom, mi lehet az. Mindkét gépben van hálózati kártya, az operációs rendszer a kártyát mindkét oldalon helyesen ismeri fel, ezen kártyák az e célra rendszeresített madzaggal össze vannak kötve, a megfelelő protokollok telepítve, a gépek kölcsönösen látják egymást, akkor mi a baj?

Majd kiderül, ezzel együtt Varuna önmagát múlja felül, fut rajta az Adobe Illustrator 9.0 (1. kép), a Gimp (2. kép), sőt egyszerre fut a Windows NT 4.0 és a Linux, mégpedig a Windows 2000 egy-egy ablakában, a VMWare által létrehozott virtuális gépeken (3. kép). A VMWare-ről ez év márciusában volt már itt szó, meg még lesz is, most csak annyit, hogy elég különös élmény, amikor az ember három különböző operációs rendszert futtat egyidejűleg ugyanazon a gépen, pláne, ha össze se omlanak, bár ezt jobb, ha nem kiabálom el. Mindamellett most még a BeOS is működni látszik (4. kép), aztán majd eldől, mi lesz.

Közben egyre kevesebb gépelési hibával dolgozom a netBookon, hozzászoktam a billentyűzetéhez, ami természetszerűleg szűkös, emellett igen lágy, miáltal a “lágy” szó esetleg „oléágay”-két jelenik meg a monitoron, legalábbis eleinte. Aztán ez elmúlik, viszont az ember rájön, hogy ez a gép (mű)bőrbe van kötve, mint egy könyv, szaga az ódon postástáskáéra emlékeztet, megjelenését angolosan kopottas, mértéktartó elegancia jellemzi, olyan, mint valami régi, de nagyon kényelmes klubfotel. Nem bizsu tehát, nem is valami csillogó-füttyögő ketyere, hanem olyan dolog, ami egy komoly, hagyománytisztelő úriember íróasztalán is joggal kaphat helyet. Már kezdek kacérkodni a gondolattal, hogy én ezt vissza bizony nem adom, küldjenek egy számlát, átutalom a pénzt, és annyi, csak egyetlen dolog, a cédé hiánya riaszt. Eredeti foglalkozásom jellegénél fogva számomra egy áldás, hogy cédén hozzájuthatok különféle archív anyagokhoz és referenciákhoz, ezeknek a használatáról nem akarok, de nem is tudnék lemondani, ha tehát bezárnak, mondjuk, egy elmegyógyintézetbe, akkor a netBook mellé vinnem kell magammal egy notebookot is, aminek van cédémeghajtója, ebből aztán a vak is látná, hogy végre a legjobb helyen vagyok.

Bárhogy is nézzük, nehéz dolgok ezek.

Van továbbá ez a nagyon érdekes kiadó, az Arcanum, amely éppúgy a piacról él, mint akárki más, és ehhez képest a nagyérdeműt időnként meglepi, időnként pedig döbbenetes dolgokkal ejti ámulatba. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című monumentális vállalkozása önmagában véve is merőben valószínűtlen jelenség, legalábbis mai szemmel nézve, de ugyanezt cédén látni, egy boltban, különféle hangkártyák meg botkormányok között egészen elképesztő.

Ne essen kétségbe az olvasó, ha most jön rá, hogy nem is tudja, ki az a Szinnyei és mit csinált, sokan vannak így ezzel, mellesleg Szinnyei a spenótban is csak lábjegyzetként fordul elő. (Spenót: A magyar irodalom története I-VI., Akadémiai Kiadó, nevét borítójának jellegzetes színe után kapta.) Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében csak Szinnyei Ferenc (Szinnyei József fia) bukkan fel két hivatkozással. Horváth János viszont említi Szinnyei Józsefet, ekként: „… csak nemrégen fejeződött be Szinnyei József 14 kötetes, megbecsülhetetlen írói lexikona, mely immár közel 30000 magyar íróról számol be egy hangyamunkásságú életáldozat halhatatlan eredményeként”. (A magyar irodalom fejlődéstörténete, Akadémiai, 1976. p. 158.)

Egyelőre akkor ennyit arról, hogy a „halhatatlan” szó mit jelent; most nézzük, mit jelent az, hogy „író”.

Szinnyei egy alapjában véve modern szemléletet képviselve úgy dönt, nem ő fogja definiálni, ki író és ki nem. Számára író az, akinek bármikor, bárhol és bármiről bármije megjelent nyomtatásban, így például író Aczél László magyar királyi tanfelügyelő, aki Az ugocsamegyei tankerület népoktatásának 1882. évi állapota címmel Szatmáron, 1883-ban tett közzé nyilván igen értékes megállapításokat; ugyancsak írónak minősül „Zsoldos Ferencz m. kir. honvédszázados és szaktanár a Ludovika Akadémián, később alezredes, beosztva a honvédelmi ministeriumba. Munkája: Tereptan és tereprajztan. Bpest, 1875.”, végezetül messzemenően írónak tekintetik Lázár Vincze (szárhegyi gróf), éspedig azon az alapon, hogy egyszer volt neki egy „Czikke a Vadász- és Versenylapban (1871. Halászat Erdély vizeiben)”.

Így aztán nem csodálható, hogy a kész mű tizennégy kötetből áll, terjedelme 651 és 1/4 ív, és 29553 úgynevezett író életrajzát s munkásságának könyvészeti jegyzékét tartalmazza. Adatainak pontosságát nem áll módomban megbecsülni, viszont azt tudom, hogy a sokkal kisebb adatállománnyal dolgozó MÚOSZ-évkönyv folyton tele van hibával, az irodalmi lexikonról már nem is beszélve, annak a legutóbbi cédés verziója szerint például méltatlan személyem az Élet és Irodalom szerkesztője volt. Mindezt, persze, korszerű technológiai háttérre támaszkodva sikerül összehozni, Szinnyei viszont tollal és téntával dolgozott mintegy negyedszázadon át, gyakorlatilag szünet nélkül és mindenfajta anyagi ellenszolgáltatás reménye híján, csupáncsak azért, mert úgy gondolta, e könyvnek léteznie kell. Ma az ilyesféle alakok hamar bekerülnek a rácsos ágyba, viszont a múlt században még nem okvetlenül tekintették perfekt őrültnek azt az embert, aki az egész életét alárendelte egy olyan célnak, amelynek a hasznossága nem közvetlenül belátható. Egyébként Szinnyei munkájának hasznos volta közvetetten se látható be, igen nehéz elgondolni az életnek egy oly nehéz pillanatát, amelyben segítségért a Magyar írók élete és munkái tizennégy kötetéhez folyamodunk. E mű birtoklása tisztán esztétikai gyönyörérzetet okoz, amennyiben a XIX. század csodálatos és utánozhatatlan humán tudományosságának valami egészen vegytiszta formáját képviseli, egy olyan tudományosságét, amit ma néhány ember döbbenten csodál, az óriási többség pedig azt se tudja, hogy létezett.

Mért nem lehetséges igaz szerelem?

Tue, 28 Nov 2000 00:00:00 +0000

README 2000. november

Ez a mostani naplójegyzet egy ötéves számítógépen készül, a gép ugyan lassú, de szöveg-előállításra és levelezésre még mindig megjárja. Egyszóval újfent Godzillán dolgozom, kicsit komótosabban, kicsit öregesebb tempóban, mint Varuna előtt ülve, ámde reggelenként, amikor bekapcsolom a gépet, nem kérdés, hogy el fog-e indulni.

Tudom, hogy el fog.

Varuna viszont egy hónappal ezelőtt újólag beintett, s ez volt az utolsó csepp a pohárban, letakarítottam a munkaasztalomról őkegyelmét, helyére visszaköltözött Godzilla, persze csak átmenetileg, mert egy hónappal ezelőtt úgy gondoltam, hogy Varuna esetleg még megjavulhat.

Lelkem mélyén persze tudtam, hogy soha, de igyekeztem elfojtani ezt a gyanút, az ember ugyanis nem mer a sorssal szembenézni, egyébként is bárgyún optimista, egyszerűbben szólva hülye.

Hogy mást ne mondjak, telefonálgatni kezd.

Varuna gyártóját hívogattam, végül is ők csinálták ezt a gépet, amely, mint látjuk, tökély híján szűkölködik, viszont elvileg javítható. Vannak ezen a világon működőképes számítógépek, egy effajta szerkezet létrejöttének áthághatatlan akadálya nincsen, azaz voltaképp el lehetne gondolni, hogy Varunát vastagtudományú szakférfiak veszik gondozásukba, és addig fáradhatatlankodnak körülötte, amíg többé-kevésbé használható képződménnyé nem válik.

Sajnos azonban ama vastagtudományú szakférfiak, akik Varuna gyártójának szervizében dolgoznak, nem szokták fölvenni a telefont. Egy hét után mégis sikerült beszélnem valamelyikükkel, megállapodtunk, hogy pár nap múlva visszahívnak, utána pedig kijönnek, fölnyalábolják a gépet, elviszik, megbuherálják, mindenki örülni fog.

Valamelyik memóriachip lesz a hunyó, mondta a tudós szakférfiú a telefonban, ettől én boldog lettem és szívembe költözött a remény.

De persze a szerviz nem hívott vissza. Se pár nap múlva, se pár hét múlva, semmikor.

És ez így van rendjén.

Mért kéne engem visszahívnia bárkinek is?

Ki a nyavalya vagyok én, hogy eszembe jusson ilyesmit elvárni valakitől?

Felhasználó vagyok, alávaló, tudatlan, bűnös személy. Értéktelen hordalék vagyok, szennyeződés, koszfolt. Fölösleges vagyok és kártékony.

Ragya vagyok a világ ülepén.

Mindamellett két hét elteltével újólag fontoskodni kezdtem volna, ám a tudós szakemberek most már végképp nem vették fel a telefont és nem veszik fel azóta se. Ez nekem jó, mert meggyorsítja a spirituális fejlődésemet, már most is jóval tisztábban látom, hogy valójában hol a helyem a világban, mint láttam, mondjuk, fél évvel ezelőtt, továbbá tisztábban látom némely eddig fontosnak vélt informatikai jószág hívságos voltát is, gyors processzor, fél giga RAM, hatalmas, fürge merevlemez és ilyenek, mi a frásznak. Más kérdés, hogy ezeknek a hiányában, tehát a jó öreg Godzillát használva, nem tudom megnézni mondjuk a 9-es Illustratort, vagy a fene tudja, hányas Lightwave-et, és így nem tudok beszámolni róluk nyájas olvasómnak, de hát ez vélhetőleg senkinek se fog hiányozni, se a nyájas olvasónak, se a gyártóknak, se nekem.

Lehet, hogy a 9-es akármire valójában már nem kíváncsi a kutya se. Ettől függetlenül lesz majd belőle 10-es, 12-es, 14-es és így tovább, az informatikai gyártmány ugyanis minden másfajta piaci terméktől különböző, alapjában véve abnormális dolog. Gondoljunk el egy üzemet, ami valami szokványos és értelmes holmit gyárt, mondjuk, lúdtalpbetétet, pálinkafőzőt, lószerszámot, hokedlit, ott csinálnak egy prototípust, ha az jó, akkor elkezdődik a gyártás, ami addig folyhat, amíg lúdtalpas ember vagy felszerszámozatlan ló van ezen a földön. Viszont az informatikai gyártónál a prototípus elkészültével nem kezdődik a munka, hanem véget ér, tehát a gyártó két dolgot tehet: egyik lehetőség az, hogy szélnek ereszti a gárdát, ő maga pedig elmegy halvendéglősnek Nambouwaluba, a másik, hogy rögtön fejleszteni kezdi a következő verziót. Új akármi tehát ezért készül, mert van egy gyár, mondjuk, a kaliforniai San Jose lepusztult külvárosában, egy elhanyagolt, szürke épülettömb, ablakai nagyobbrészt kitörve, kapuja rozsdás, udvarát fölverte a gyom; ezt a gyárat reggelente gyűrött arcú emberek sokasága közelíti meg, svájcisapka, kopott aktatáska, benne zsírpapírba csomagolt disznósajt, kenyér, doboz Kossuth, de nem a gyárkapuhoz igyekeznek először, hanem a sarki közértbe, ahol kis üveg kommersz cseresznye, kevert, sőt Mecseki kapható. Aztán bemennek a rozsdás kapun, amely fölött mondjuk az Adobe felirat (vagy valami ilyesmi) olvasható, átöltöznek, szekrényeikből előveszik nagy, nehéz, olajos fejlesztőeszközeiket és izzadva, nyögve fejlesztenek délután kettőig, amíg a gyár szirénája meg nem szólal, akkor zuhanyozó, majd pediglen kocsma. Így készült a 9.0-s és a 10.0-s akármi, és azért készül, mert a gyárnak működnie kell.

Természetesen a 10.0-s akármi nem feltétlenül jobb, mint az 5.0-s volt, sőt néha rosszabb, viszont lényegesen nagyobb hengerűrtartalom kell hozzá. A felhasználók tehát több gázolajat tankolnak, hogy futtatni tudják a 10.0-s akármit, amire nekik ugyan semmi szükségük nincs, viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy a fejlesztők kopott aktatáskájába minden reggel jusson disznósajt, tepertő, sőt párizsi.

Hát így megy ez.

Föntieket a mindennapi gyakorlat amúgy nem okvetlenül igazolja, sőt a mindennapi gyakorlat ennek néha direkt ellentmondani látszik, esetenként persze nálam is. Most például új informatikai eszköz állt a házhoz, jelesül egy Canon Digital Ixus névre hallgató fényképezőgép, illetve, hogy precíz legyek, célszámítógép, amely a külvilág bizonyos szűk tartományaiból érkező fényhatások alapján JPG állományokat generál. Számítógép voltát elsődlegesen az mutatja, hogy le tud fagyni, ugyanis számítógépnek azt nevezzük, ami olykor lefagy. Ezzel szemben a sajtreszelő sohasem fagy le, éppen ezért nem is számítógép. Mellesleg a Canon Digital Ixus pont akkora, mint egy Visa kártya, sőt a kiválasztás szempontja is ez volt: mellé helyeztem a kártyát, annál a gép szélesebb és magasabb nem lehetett. Vastagabb talán, de nem nagyon.

Így ugyanis befér a zsebbe. Ha nagyobb, akkor nem fér bele, s ez esetben fölöttébb kellemetlen dolgok esnek meg vele kapcsolatban.

El se hinné a nyájas olvasó, mi minden történik egy fotóapparáttal, ha az nem valamilyen legombolt, lecipzárazott, vagy esetleg bevarrt zsebben van, hanem bárhol, ahol ennél valamelyest könnyebben hozzáférhető.

Az történik vele, hogy ellopják.

kép. Az Adobe PhotoDeluxe Home Edition 3.1 gyerekes külseje ügyetlen eszközöket takar

Múlt hónapban egyebek között a Revóm töltőjének légügyi tolvajlás keretében eszközölt jogellenes eltulajdonításáról volt szó e helyt, azt írtam, hogy “néhány kacat idén is eltűnt az egyik táskámból”, sajnos nemcsak a Revo töltője volt közöttük, hanem egy Nikon is, benne a telefényképezett tekercs filmmel.

Mindenből olyat kell venni, hogy zsebre tehessük. Ami nem a zsebünkben van, annak annyi.

A Digital Ixus oly apró, hogy a Revo egy NDK gyártmányú szövőgépnek tűnik mellette, de most már hagyjuk a vagyonvédelmi szempontokat. A fényképezőgépet nemcsak birtokoljuk, ugyebár, hanem olykor fotókat is készítünk vele, ez utóbbiakat pedig, a dolog jellegéből fakadóan, be kell juttatnunk egy számítógépbe, és nagy valószínűséggel meg kell szerkesztenünk.

Godzilla ezen dolgokra már nem igazán használható. Először is nincsen USB portja neki, míg viszont a Digital Ixus arra kívánna rábukni nagyon. Még szerencse, hogy akadnak a háznál olyan Psionok, amelyek Compact Flash kártyákat olvasnak és az asztali géppel összeköthetők, most például kiveszem a CF kártyát a Digital Ixusból, beledugom egy netBookba, ami a dokkolóján ül, ezzel a dolog megoldódott, a továbbiakban úgy másolom a képeket, ahogy a Psion állományait szokás.

Ezzel megvolnánk, viszont a képekkel kinyomtatás előtt csinálni kéne valamit, függetlenül attól, hogy nem professzionális célból készültek, ha ugyanis a National Geographicnek fotóznék, akkor még nálam se az volna a legfőbb szempont, hogy szükség esetén az egész felszerelésem ostyába csomagolható és egyben lenyelhető legyen. Ezek a képek azért vannak csupán, hogy küzdelmes életem bizonyos pillanatait magánhasználatra dokumentáljam velük, ezzel együtt még kellhet nekik némi gamma-korrekció, színkiegyenlítés, sőt talán egy finom retus.

kép. Ezt láthatólag nem értelmi fogyatékosoknak csinálták, viszont működik. Már amikor

Képszerkesztő programot telepítek tehát, azt, amit a géppel adtak. Adobe PhotoDeluxe Home Edition 3.1, olyan hosszú neve van, mint egy portugál arisztokratának, hosszú idő, amíg felmegy, hosszú, amíg elindul, vagy pláne amíg egy állományt betölt.

Régi jószág, már találkoztam vele, akkor nem tetszett, most pedig teljesen használhatatlannak látom. Noha a felülete, hogy úgy mondjam, “felhasználóbarát” (lásd az 1. képen), már ahogy ezt a fogalmat az Adobe elképzeli, és tulajdonképpen van benne néhány szerkesztőeszköz, igaz, hogy kevés, meg ügyetlen, de van.

Viszont nem tudom kivárni, amíg valamit megcsinál – ha egyáltalán megcsinálja –, úgyhogy ezt talán hagyjuk. Godzilla végül is komoly gép volt valamikor, komoly alkalmazásokat futtatott, esetleg képszerkesztőből is találok rajta valamit.

Van itt egy halom freeware alkalmazás, de ezek speciel nem jók; mint már többször leírtam, remek ingyenes programok találhatók a hálón akár a képszerkesztők műfajában is, viszont ezek itt nem azok. Kipróbálom inkább az általam nagyra becsült Micrografx Picture Publishert, de mit ad Isten, egyetlen fotómat se nyitja meg, ezzel szemben mindegyiktől térdre rogy, persze tény, hogy nagyszerű képeket csinálok, de ennyire mégse kell tőlük elgyengülni. Végül vagy két tucatot átkonvertálok BMP formátumba, azokat már a Picture Publisher is kezeli (2. kép); ezt a programot nem akarták felhasználóbaráttá tenni, azaz nem úgy fest, mintha direkt értelmi fogyatékosoknak tervezték volna, ennek megfelelően sokkal gyorsabban átlátható, mint az Adobe PhotoDeluxe Home Edition 3.1, sokkal egyszerűbb a használata és sokkal többet érünk el vele.

Ami viszont a legjobb, az a Corel Photo-Paint 9 (3. kép). Ez, persze, nem igazán meglepő, tekintve, hogy csúcsszintű termékről van szó, a meglepő az, hogy a Photo-Paint 9 ezen a gépen elindul egyáltalán. És nemcsak elindul, hanem gyorsabb a Picture Publishernél, az Adobe PhotoDeluxe Home Editionről már nem is beszélve, és persze jóval többet tud, mint a Picture Publisher, egy másik klasszis hozzá képest, ahogyan a Picture Publisher is jóval többet tud az Adobe PhotoDeluxe Home Editionnél, de nem másik klasszis, hanem másik világ.

kép. Ez a csúcsszintű alkalmazás ötvenszer jobban elviseli Godzillát, mint a PhotoDeluxe nevű gagyi

Természetesen a fönt említett netBook (vagy 5mx) a CF kártyán lévő képeket nemcsak Godzilla felé postázhatja, hanem bárhová, csak mellé kell raknunk egy infrás mobiltelefont. Tegyük fel például, hogy a nyájas olvasó valamely Isten háta mögötti, kietlen, vad vidéken járva fanatikus iszlám terroristák rabságába esik, ezen terroristák a nyájas olvasót ütlegelik, éheztetik, fülét levágják, de ez nem baj, sőt színtiszta öröm, hiszen a nyájas olvasó titokban naponta többször lefényképezheti őket, a fotókat pedig különféle világlapok (például a Kis Újság) szerkesztőségeibe juttathatja el. E célra egy Psion 5mx is tökéletesen meg fog felelni (lásd a 4. képen), ez ugyan fekete-fehérben mutatja meg a küldendő fotót, ám ettől a terrorista még vérfagyasztóbb látványt nyújt. Sajnos az MBMView nevű alkalmazás, amelyet e célra használhatunk, nem tartozik a Psionok alapfelszereléséhez, hanem shareware, de sebaj, a szenzációs képriportok honoráriumából az alkalmazás ára sokszorosan megtérül. (Ha fényképezőgépünk sincs, akkor rajzoljunk, e célra kiváló lesz az RMRArt nevű programocska, néhány ceruzavonással fölvázolhatjuk a legvérszomjasabb terroristanőt, ahogy ez az 5. képen látható, elküldjük, utána az egész világ ezen szörnyülködik.)

kép. Iszlám terroristákról készült szenzációs képriportunk első darabja egy 5mx megjelenítőjén

Képszerkesztő funkciókat nem kapunk a Psionon, ugyan állítólag van egy ilyen alkalmazás, ám a telepítése nálam nem járt sikerrel. Mindamellett a netBook legalább színesben mutatja meg a művet (6. kép), és egyébként is jó útitárs.

kép. Szabadkézi rajz egy terroristanőről

Egy ilyen volt már nálam, akkor hosszan írtam a nagyvállalati környezetben való alkalmazásáról, részint mert csakugyan erre szánták, részint meg mert kipróbálni akkor nemigen tudtam. Dokkolót nem kaptam hozzá, az infrája pedig rossz volt, így hát csak nézegettem és próbáltam elképzelni, milyen lehet, ha működik.

kép. Riportfotónk a netBook képernyőjén

Most már tudom. Nagyon kellemes, nagyon úri, nagyon jól használható, egyszóval nagyon szerethető gép. Amikor a 3a után az 5-ösre tértem át, kellett egy hét, hogy hozzászokjak, a Revónál kellett három nap, a netBooknál viszont csak három óra, de talán még annyi se.

Ezt a három órát egyébként is a billentyűzet részleges átdefiniálásával töltöttem, a netBooknak ugyanis 58 gombos billentyűzete van, így az ö, az ü, az ő, az é és az á oda kerülhet, ahová való, emellett a Caps Lock helyén van egy feláldozható billentyű a \ és a ~ karakterekkel, odarakható, mondjuk, az ó. Semmi se vész el, az eredeti karakterek a Control hatására jönnek továbbra is.

Mire az új billentyűzet előáll, addigra a netBook egészen megkedvelteti magát, utána pedig csupa édelgés és csupa madárfütty lesz az élet. Persze tudni kell, hogy ez a gép nem léha szórakozásra való, hanem hogy szigorúan üzleti célú, nagyvállalati környezetbe illesztett Java alkalmazásokat futtasson, így tehát a böngészője nem okvetlenül fogja azt nyújtani, amit mondjuk az Internet Explorer 5.5 - egyébként tényleg nem azt nyújtja (7. kép), viszont az oldal itt még mindig barátságosabban mutat, mint a Revón.

Nekem mégis az tetszik a legjobban, hogy arányait tekintve ez a képernyő - ellentétben a többi Psionéval – nem tacskó-, hanem schnauzerjelleget mutat, azaz kétszer annyi szövegsor fér el rajta.

kép. Ez is szép, de sokkal szebb az eredeti

Tehát értelmes dolognak látszik parancssoros héjat rakni rá.

A Shell5 (8. kép) persze nem akkora program, mint, mondjuk, a 4nt vagy a zsh, viszont nem is vattacukor. Parancsai (egyebek között alias, cat, chmod, cp, dirs, hash, ls, mv, popd, pushd, pwd és hasonlók) egyértelműen jelzik, hová való, mellesleg azt mondják, az Epoc maga is a Unixra épül, úgyhogy a Shell5 nem teljesen idegen világban mozog. Sokkal többet tud, mint amennyit elsőre elárul, egyebek között hozzáférhet OPL funkciókhoz és globális változókhoz (az OPL a Psion gépek beépített programnyelve), így csakugyan nagy károkat lehet vele okozni. Egyébként hatékony, rendes, profi szerszám, és persze opcionális, tehát a normális felhasználó ilyesmit soha az életben nem fog látni, WAP böngészőt annál inkább. Meglepő, hogy az Epoc32 alá írt WAP-böngésző mennyire épeszű benyomást kelt, kivált, ha valamelyik pécés rokonával vetjük össze.

Utóbbinál láthatólag az a cél, hogy semmivel ne legyen jobb nekünk, mintha csakugyan egy mobillal a kezünkben állnánk a sötét budapesti éjszakában (lásd a 9. képen), később ezt nyilván oly irányban fejlesztik tovább, hogy programindulást követően jön három virtuális, ám nagyon nagy darab ukrán, ezek elveszik az olvasó bukszáját és persze a telefonját is, őt magát pedig jól fültövön vágják, amitől hosszan csönd lesz és sötét.

kép. Sem nem DOS, sem nem Unix: Epoc

Ehhez képest a Puple Software által Epoc32 alá gyártott WAP (ugyanis ennek a WAP böngészőnek az a neve, hogy WAP) teljesen normális alkalmazásnak mutatja magát 5mx-en is (10. kép), a netBookon pedig mint a karácsonyfa (11. kép).

Sajnos a netBookot most vissza kell adnom, noha a fentebbi szöveg második fele már rajta íródott, a hátralévő részt tehát Godzillán fogom bebillentyűzni, kérdés, miben. MS Office ezen a gépen már nincs, az Office 2000 természetesen rá se tehető, viszont szövegszerkesztő éppenséggel akad egypár.

Persze a legjobb megoldás maga a Word volna, ami viszont nem jelenti azt, hogy az én gyakorlati szempontjaimnak a Word mindenben megfelel. Az én szempontjaim a professzionális szöveg-előállító szakiparoséi, ezek nem érdekelnek és nem is fognak érdekelni senkit. Akik valaha is megpróbáltak olyan szövegszerkesztőt gyártani, amely nagyobbrészt a hozzám hasonlóknak készült, azok ma pályaudvarokon alszanak. Emlékszünk még az XyWrite-ra? Az volt ilyen.

Tipográfiai kiemelések vannak a szövegben, következésképp RTF állományt célszerű előállítanom, a világhálón van egy halom ingyenes alkalmazás, amely ezt műveli, de egy sincs, ami egy picit is hasonlítana ahhoz, amit én egy szövegszerkesztőtől várnék.

kép. Virtuális mobil egy virtuális türelmi zónához tervezve

Pedig az nem volna sok. Mindenekelőtt kapjak lehetőséget a billentyűzet minden egyes gombjának átdefiniálására, persze a módosító billentyűk kivételével, másrészt kapjak egy parancssort, melynek révén menet közben is újabb billentyűdefiníciókat, makrókat vagy rövidítéseket alkothatok (mint a VIM-ben: leírom a parancssorba, hogy „ab phd Adobe PhotoDeluxe Home Edition 3.1”, majd ezt követően a phd betűcsoport beírására az „Adobe PhotoDeluxe Home Edition 3.1” jön elő, tehát hasonlatosan a Word AutoText szolgáltatásához, csak egyszerűbben).

Az összes billentyűdefiníciót, makrót, rövidítést, konfigurációs beállítást egyetlen szövegállományban – “profilban” – tárolhassam, mint az Istenben boldogult Personal Editor 3-nál (a 12. képen a Personal Editor 3 egyik profilja látható a Personal Editor 3 ablakában), ily módon nyilván annyiféle profilom lesz, ahányféle célra használom a programot, indítás előtt eldöntöm, hogy most éppen melyik profilt akarom betölteni, a profilt pedig értelemszerűen magával az alkalmazással szerkesztem, ami az ő részéről a vallásos révületnek felel meg, ő ugyanis ilyenkor önnön lelkének legmélyébe pillant és ott az ő Urának – aki én vagyok – a keze nyomát fölismeri. Ettől eltekintve a program lehetőség szerint minél jobban hasonlítson a NoteTab néven ismert szerkesztőre, viszont kívánságra RTF állományt generáljon és legyen képes használni az Office-hoz készült nyelvi modulokat. Külön-külön ez mind létezik, a 13. képen jobbra fenn látható freeware TxtEdit használja az Office magyar nyelvű helyesírás-ellenőrzőjét és RTF állományt generál, az előtérben levő és szintén ingyenes TextShield 2000 pedig RTF és TXT mellett tömörített RTF és HTML formában is ment, nyomtatási előnézetet mutat, lehetőséget nyújt háromdimenziós karakterláncok kialakítására, továbbá médialejátszót is tartalmaz, persze értelmes szolgáltatások helyett. Ilyenek inkább a háttérben lévő fekete szabadszoftver lelkében rejlenek igen nagy bőségben, ő a VIM, akit a rövidítések miatt lehet szeretni nagyon, viszont RTF-et nem csinál.

Így aztán nem lehetséges igaz szerelem.

Azért szert tettem a közelmúltban egy értelmes képződményre, sajnos ez nem freeware, negyven dollárt kell érte adni, de annyit megér. Háztáji SMTP szerverről van szó, fölteszi az ember a gépére és a továbbiakban nem a szolgáltatón keresztül küldözi a postáját, hanem követ csomagol bele és direktben becsúzlizza a címzett ablakán.

kép. Telefonról wapolni nehézkes és lassú, ugyanez Psionról csak lassú

kép. WAP a netBookon: szakasztott olyan, amilyen a web volt hat évvel ezelőtt

Azért jó ez, mert manapság csaknem mindenkinek több szolgáltatója és több identitása van, kap leveleket a birka@ tanya.hu, a paprika@pacal.net és a veresbor@asztal.com címekre egyaránt, viszont amikor válaszol, ügyelnie kell, hogy csak az egyik identitását, mondjuk a paprika@pacal.net-et használja és küldéshez a Pacal Netnél csatlakozzon föl a hálózatra, ellenkező esetben a levelek jó része itt marad. Az ember erre ügyel is, csak hát mérsékelt sikerrel, így aztán a leveleinek hol ez a része nem megy el, hol amaz. Merthogy, ugye, a szolgáltató SMTP szervere nem reléz.

De engem többé senki ember fiának az SMTP kiszolgálója nem érdekel, van nekem sajátom, úgy hívják, hogy Advanced Direct Remailer, tehát ott és akkor lépek be, ahol és amikor akarok, mégis minden levelem elmegy. Mellesleg jóval gyorsabban jutnak célba, ezt utólag a log állományban követni lehet. A program lényegében Windows szolgáltatásként fut a háttérben, használatba vétele abban áll, hogy a levelezőprogramjainkban az SMTP szerver megnevezéséhez azt írjuk, localhost, tehát, “helybeli fogadós”. Aztán szüret.

kép. A Personal Editor 3 a vallási révület állapotában

kép. Rútak és szegények

Bukolikák

Tue, 31 Oct 2000 00:00:00 +0000

README 2000. október

Nemcsak Ferihegyen lopnak. E körülmény informatikai jelentősége első pillanatra talán kevéssé nyilvánvaló, de majd megvilágosodik; a lényeg, hogy a légiutas poggyászát szerte a világon mindenütt fosztogatják, hol így, hol úgy. Van, ahol mértékkel, öt évvel ezelőtt például volt a málhámban négy üveg ital, felét ellopták, felét meghagyták, holott vihették volna az egészet, de ők mégse. Persze sohase tudható, hogy a sors csapásai nem a javunkat szolgálják-e igazából, hiszen ez a gyalázatos tett és az ennek következtében előálló arakhiány oda vezetett, hogy az Önök alázatos jegyzetírója kikísérletezett egy egészen elbűvölő keveréket, két rész arak, egy rész Piña collada és egy rész Cointreau shakerben jéggel összerázva, koktélpohárba szűrve. Frenetikus, ha szabad így mondanom, később ennek örömére kapta a vállalkozásom az Arakart nevet, amely név - most már érthető - az arak fogyasztásának művészetére vonatkozik.

Sajnos azonban arakot azóta se szállítok, így a poggyászfosztogatók különféle érdektelen dolgokat kénytelenek lopni tőlem, fényképezőgépet, diktafont, zsebrádiót meg ilyesmit, ami éppen van, néhány kacat idén is eltűnt az egyik táskámból, sajnos közöttük volt a Psion Revo akkumulátortöltője, ráadásul nem hazafelé tűnt el, hiszen itthon azonnal pótolhatom, hanem még az út elején.

Ez fájt.

A Revo csak a beépített akkumulátoráról üzemel, elemet nem lehet venni hozzá, ha tehát nincs töltő, akkor pár nap múlva leáll, s e körülmény a légiutas pihenését nagymértékben áthangolja. A légiutas - mármint méltatlan személyem - szabadságra utazott, ennek a lényege abban áll, hogy a rekreálódni vágyó adóalany a mindennapi környezetének ideiglenesen hátat fordítani, s erre az időre szokásos pénzkereső tevékenységével felhagyni szándékozik, legalábbis ő ezt állítja, sőt néha maga is elhiszi. Mármost a Revo akkumulátortöltőjének jogellenes eltulajdonítása oda vezet, hogy a légiutas bizonyos fokig valóban hátat fordít a környezetének, hiszen a vele folytatott kommunikációja a továbbiakban telefonra és SMS-re korlátozódik, az email kiesett; pénzkereső tevékenységet pedig végképp nem folytathat a légiutas, merthogy a munkaeszközének darab időre annyi.

Más szóval pár ezer kilométert utazott a marha, azzal a céllal, hogy x hétig kikapcsolódjon, és a helyszínen jön rá, hogy ő most csakugyan ki lesz kapcsolódva, mert ezúttal végképp nem művelheti azt, amit otthon általában művelni szokott.

Ettől persze igen szomorú.

Mellesleg júliusban különféle boradatbázisokról és azok nélkülözhetetlen voltáról is szó volt e helyt, de ezt most hagyjuk, nem kell a lélektani horrort fokozni. Ott tartunk tehát, hogy nem barkácsolhat az átmenetileg idegenbe szakadt adóalany, ezért hát jobb híján odaballag az újságoshoz, vesz néhány lapot, leül egy kávézóban, olvasni kezd.

Így megy ez néhány napig, a légiutas egyre jobban ámul, s a végén figyelemreméltó megállapítást tesz, amit ezennel a maga teljes mélységében és terjedelmében ismertetünk.

kép. A képernyő felső részén húzódó fekete mező a Console for Windows munkaterülete, előtte az Internet Slideshow felülete látható

Így hangzik: az újságokban érdekes cikkek vannak.

Számára ez némiképp meglepő, ő ugyanis évek óta nem olvas külföldi sajtót, noha eleddig meg volt győződve az ellenkezőjéről, hiszen mindig szakít időt arra, hogy az interneten legalább a főbb brit napilapokat és a fontosabb informatikai folyóiratokat áttekintse. Ez annyit jelent, hogy ránéz a főcímekre, aztán megy tovább, van is erre a célra egy programocskája, az Internet Slideshow v. 2.00, abban csinál az ember egy listát a sajtótermékekről, amelyeket körbe akar látogatni, utána csak a tálcán lévő ikonon kattintgat és száguld lapról lapra. (Ha át akar ugrani valamit, akkor előhívja a program főablakát, lásd az 1. képen a böngésző bal felső sarkánál, választja a listából a következő tételt, és uccu.)

Kérdés, persze, hogy mért száguldozik, meg mért ugrabugrál ez össze-vissza, ahelyett, hogy olvasna, ha egyszer az a cél. Azért, mert semmit sem érez eléggé érdekesnek ahhoz, hogy mellette lecövekeljen, hiszen több száz cikk van még hátra, persze ő egyiket se fogja elolvasni, mert mire a főcímeket megnézi, sőt esetleg némelyiknek a leadjébe is belepillant, addigra az erre szánt idő lejárt, például éppen hajnalodik. A sajtófoglalkozás tehát be lesz fejezve, az adóalany pedig abban a tudatban áll fel a gépe mellől, hogy ő egy roppant tájékozott, naprakész ember, az ő látóköre most is tovább szélesedett, ő szüntelenül a valóság üterét tapintja, s fölöttébb valószínű, hogy ő ezt a marhaságot még el is hiszi.

Holott ő semmivel se tájékozottabb, mint a kiváló Böhm úr, a fodrász, akihez járni szokott. Böhm úr egész álló nap különféle pletykákat hall, mindegyikből megjegyez valamennyit, ezeket azonnal össze is zagyválja és így adja tovább, mindenesetre Böhm úr éppúgy tele van friss információval, mint bárki, aki naphosszat a neten lóg, sőt Böhm úrnak a világra vonatkozó ismeretei valamelyest mélyebbek, rendezettebbek és megalapozottabbak, mint az úgynevezett e-generációt alkotó bitfaló gyerekeké, akik igen jelentős gépidő és még jelentősebb számítástechnikai teljesítmény felhasználásával pallérozzák az elméjüket, ám a klasszikus borbélyfecsegés intellektuális nívójára ennek ellenére (pontosabban épp ezért) nem nőnek föl soha. Ráadásul Böhm úr nem terjeszti magáról, hogy ő rendszeresen olvassa a világsajtót, bár soha nincs benne semmi érdekes.

Pedig van, mint most kiderült, vegyük például az Independent című orgánumot, ezt a nyaraló légiutas eddig unalmas, érdektelen lapként tartotta nyilván, most meg szinte falja. Azt látja benne például, hogy Blair kormányfői víziója szerint hamarosan Britannia lesz a legbehálózottabb ország ezen a világon.

A cél: labourhatalom, plusz az egész ország onlájnosítása.

Egymilliárd fontért, ami nagyjából a magyar költségvetés teljes évi bevételének a tíz százaléka, vagy legalábbis nem sokkal kevesebb.

Ha majd megvalósul a terv, akkor – az Independent cikke szerint – a brit alattvaló az interneten újíthatja meg az útlevelét, jelentkezhet autóvezetői vizsgára és kereshet állást. Hogy pedig mindezen jótéteményekből a pórnép is részesedjen, lesznek ingyenesen hozzáférhető számítógépek az üzletekben, a piacokon, a postán és a kocsmákban, továbbá lesznek mozgó internet-autók, a mozgó dinnyeárus mintájára, ám ezekben nem dinnye lesz majd, hanem néhány számítógép, melyekről bárki ingyen beléphet az internetre és megújíthatja az útlevelét, ha kell, ha nem, továbbá autóvezetői vizsgára jelentkezhet, amikor csak az eszébe jut. Mindamellett, mondja Blair, két éven belül mindenkinek lesz internet-hozzáférése Britanniában, tehát a brit alattvaló naponta többször is megújíthatja az útlevelét és autóvezetői vizsgára jelentkezhet, anélkül, hogy a lakását el kéne hagynia. És ez még semmi, a brit oktatási és technológiai miniszter – mert ilyen is van – ünnepélyesen átadott egy nyilvános hozzáférési pontot a birminghami vidámparkban, és elmondta, hogy a látogatók eme kormányzati beruházás áldásos következményeképp innen követhetik a meccseredményeket, sőt a családfájukat is kutathatják dodzsemezés után.

Britannia rohan az információs forradalomba.

Blairnek egyébként az információtechnológiáról és az internet mibenlétéről – saját bevallása szerint – fogalma sincs, viszont van úgynevezett e-minisztere (e-Minister), aki naponta elmagyarázza neki (Blairnek), hogy az Egyesült Királyság jövője az informatikán áll vagy bukik. Elmagyarázza, hogy Britannia régi dicsősége akkor jő vissza, ha az IT-szakma indulásképp lenyúlhat ezer milliónyi jó angol fontot, aminek eredményeképp a pórnép az interneten újítja meg az útlevelét, jelentkezik autóvezetői vizsgára és keres állást, dodzsemezés után pedig átnézi a meccseredményeket, majd családfát kutat.

Hát persze.

Természetesen a brit munkanélküli ingyen végezhet számítógépes tanfolyamokat, majd pedig ECDL vizsgát tehet, ami önmagában véve helyénvaló, viszont részint nem szükséges, részint nem elégséges feltétele annak, hogy a brit munkanélküli az információs forradalom üdvös következményeiből részesedjék. Persze lehet, hogy az Independent cikkének van igaza, és így az információs forradalom üdvös következményei csakugyan abban ragadhatók meg, hogy a polgár az interneten újítja meg az útlevelét, jelentkezik autóvezetői vizsgára és keres állást, dodzsemezés után pedig átnézi a meccseredményeket, majd családfát kutat, szerintünk viszont a helyzet ennél komplikáltabb valamivel. Szerintünk az információs forradalom üdvös következményeiből mindenekelőtt az részesedik, aki effektíve ebből él (tehát szoftvert-hardvert gyárt, elad, karbantart, ismertet, oktat, reklámoz, informatikai szolgáltatást nyújt vagy valamilyen informatikai cég büféjében főzi a kávét; ez összességében a munkaképes korú lakosságnak egy igen jelentős hányada), az információs forradalom társadalmi hatása ugyanis csaknem kizárólag abban áll, hogy megdöbbentően sok ember keresi általa a betevőt. Az információs forradalom igazi csodája pedig az, hogy ezek az emberek képesek a többiekkel elhitetni, hogy rájuk meg erre az egészre a társadalomnak csakugyan szüksége van.

Egyszóval az újságokban érdekes cikkek találhatók és ezek nyomán különféle dolgok jutnak az olvasó eszébe, feltéve, hogy poggyászából a Revo akkumulátortöltőjét kilopták, de most maradjunk inkább egy pillanatig az ECDL-nél: augusztusban hosszan tűnődtem ugyanitt az ECDL vizsgapéldatár 50. feladatlapjával összefüggésben, e tárgykörben levelet is kaptam azóta, a levél megvédi tőlem az ECDL-t, kifejtve, hogy a vizsga gyártó- és rendszerfüggetlen, a feladatokat a vizsgázó úgy oldja meg, ahogy jónak látja, azaz nem kötelező a Windows állománykezelője és messzemenően engedélyezett a parancssor. Ez akkor rendben is volna, viszont nem változtat azon a tényen, hogy az egyik napilapban közölt példamegoldás hosszú, bonyolult, körülményes, holott ugyanezzel az erővel rövid, egyszerű és célratörő is lehetne akár.

Engem amúgy nem az ECDL anyaga érdekelt vagy érdekel, hanem egy rejtély foglalkoztat, a rejtély pedig abban áll, hogy ha van egy gyors, ügyes és szimpla eljárás, akkor mért a lassú, az ügyetlen és a komplikált a népszerűbb, ezen már évek óta gondolkodom, de nem jutottam semmi értelmes eredményre, s ez nyilván örökre így is marad.

Mért annyira bonyolult leírni, hogy dir>prn, mért egyszerűbb ennél ismerősöket felhívni telefonon, hogy javasoljanak valami segédprogramot, amellyel egy állománylista kinyomtatható?

Egyébként, mint augusztusban is említettem, vannak erre való - tehát gyakorlatilag abszolút fölösleges - programok, ilyen például a Widget Print Directory 3.1, arra szolgál, hogy egy könyvtár tartalmát kinyomtassa, be lehet állítani különféle opciókat, utána a nyomtató rengeteg papírt elhasznál, csillagos sávokat helyez el rajtuk alul, fölül és középen, de a könyvtár tartalmát valami okból nem nyomtatja ki. Azt továbbra is úgy kapjuk meg, ha beírjuk szépen, hogy dir>prn. Illetve használhatjuk az itt már többször említett PowerDesk nevű állománykezelőt, annak legalább van értelme, továbbá a Print menüpontban van három opciója, úgymint File…, File List… és Tree List… Ezzel bizonyára boldogok leszünk.

PowerDesk 4.0.8.0

Róla utoljára áprilisban volt itt szó (bár valószínűleg nem erről a verzióról), de sajnos Varuna egyik nagyon garázda megnyilvánulásával, illetve az ezt követő rendszer– újratelepítéssel kapcsolatban. Egy másik gépen viszont azóta is rendben működik a PowerDesk, hasznos, kényelmes, praktikus holmi, ahol Windowst használnak, ott ennek mindenképp helye van.

kép. A PowerDesk a Quick View Plust integrálja, már ha az is telepítve van. Ha nem, nem

Ő kivételesen nem a Norton Commander, hanem az Xtree Gold családba tartozik (2. kép), viszont ezzel együtt a Commander-hagyománynak megfelelő billentyűkombinációkat is felajánlja. A billentyűzet egyéni átszabását nem teszi lehetővé, ellentétben például a Norton File Managerrel, ám ez utóbbi mégiscsak a Windows alatti állománykezelők legjobbika és ennek megfelelő pénzbe kerül, a PowerDesk itt tárgyalt verziója viszont ingyenes. Ehhez képest gyakorlatilag mindent tud, egyebek között állományokat titkosít, tömörít, kódol és dekódol (UUEncode/Decode), összehasonlít, fizikailag megsemmisít stb., aztán vannak ilyen jópofa menüpontjai, mint Copy Name as Text, illetve Copy Path as Text. Nincs benne ftp kliens, nem tud bánni az NTFS-ben rejlő opciókkal (a Norton File Managerben van olyan, hogy Auditing…, NTFS Compression…, aztán Permissions…, Take Ownership…), továbbá nem tud alkönyvtárakat szinkronizálni. Viszont beépül a Windows Explorer helyére és kívánságra kétpaneles üzemmódba vált, sőt még van valamifajta parancssora is, ami ugyan nem jó semmire, viszont mutatós.

Ha már itt tartunk, találtam egy újabb billentyűs-parancsos felületet, kissé hülye neve van, úgy hívják, Console for Windows, noha a Windowsban eleve van „console”, ugyanaz, amit a nép DOS-ablaknak nevez. Ezzel szemben a Console for Windows nem is ablak, hanem valamifajta fekete redőny, ami egy választott billentyűkombináció hatására zuhan le kábé a képernyő felső egyharmadáig, ahogy ez az 1. képen látható. (A redőny jobb oldali, egyébként kihasználatlan részét tetszésünk szerinti ábrázolattal csinosíthatjuk.) Amikor lenn van a redőny, beírunk egy kulcsszót, ami utalhat valamilyen programra, valamilyen állományra vagy alkönyvtárra vagy webállomásra, Entert ütünk, a redőny eltűnik, s megtörténik, aminek meg kell történnie, azaz elindul a program, megnyitódik az állomány vagy alkönyvtár, illetve előbukkan a webállomás. A kulcsszavak szerkesztése úgy megy, hogy a redőnyt dragmode állapotba hozzuk, az ilyenkor a képernyő tetején húzódó vékony, fekete csíkká redukálódik, majd a megfelelő program- vagy egyéb állományokat, könyvtárakat, illetve linkeket oda huzigáljuk. A Console for Windows tehát nem igazi konzol, nem valódi alternatív parancssoros héj, hanem csak egy szimpla, ám hasznos segédprogram az egyszerűbb lelkek számára; a differenciáltabb élvezetekre vágyó szubjektumok továbbra is máshol találhatják meg azt, ami nekik való. (Például: Cygwin, unixutils, sőt uwin. Az első csomagban bash található, a másodikban zsh, a harmadikban ksh; mindháromhoz eszélyes felhasználó kell, türelem, és nem kevés szabadidő.)

Norton Utilities 2001 for Windows 95/98/NT/2000/Millenium

kép. Ennyi mostanában a Norton Utilities

kép. A Norton Speed Disk látványosabb, mint a W2K-ba épített defragmenter, de hogy hasznosabb-e, azt az Isten se tudja Norton Utilities 2001 for Windows 95/98/NT/2000/Millennium

Van a csomagban összesen tizenhét utility, ebből tízhez oda van írva, hogy „not available on Windows NT/2000”. Mellesleg az a tíz segédprogram (jelesül: Image, Norton Optimization Wizard, Norton Diagnostics, Norton File Compare, Norton Registry Tracker, Norton Speed Start, Norton Wipe Info, Rescue Disk, Disk Editor, UnFormat) nem is hiányzik különösebben, ezzel együtt így hét komponens maradt csupán (a 3. képen ki van pakolva mind), és az a hét valójában mindössze hat, merthogy a Norton Protected Recycle Bin és Norton Protection, valamint az UnErase Wizard szerintünk egynek számít. Hat darab segédprogramocskára redukálódott ez a nagy múltú csomag.

Így múlik el a világi dicsőség.

Természetesen a Norton Utilities nem azért jön most elő, mert az imént a Norton File Managerről volt szó, hanem mert most jelent meg az új verziója.

Továbbá nosztalgiából, mert például a Norton System Doctor ma is majdnem pontosan úgy néz ki, mint öt évvel ezelőtt (lásd a 3. képen balra fenn), márpedig az ember szereti, ha vannak fix pontok ebben a rohanó világban, így például jó, ha van a gépemen Disk Doctor meg Speed Disk (4. kép), hiszen a nyolcvanas évek végén megszoktam, hogy ezek nélkülözhetetlenek és csakugyan sokszor hasznom volt belőlük, legyenek tehát most is.

Szükség ugyan nincsen rájuk, hiszen a W2K nemcsak lemezgyógyítóval hanem töredékmentesítővel is el van látva, sajnos azonban az előbbinek nem Disk Doctor a neve, hanem Check Disk, az utóbbié pedig nem Speed Disk, hanem Defragmenter, így aztán érthető, hogy kevéssé bízom bennük, holott egyébként működni látszanak.

Az emberi lény gondolkodása irracionális alapokon nyugszik, húsz évvel ezelőtt például kiderült, hogy a repülőgépek utasai akkor nyugodtak, ha a stewardess kövér. A kövér nő jelenléte biztonságérzetet indukál, ergo nem az a fontos, hogy leszállásnál kinn legyen a futó, hanem hogy mázsás asszony hozza a whiskyt. Ha később esetleg mégis hasra szállunk, tehát a célrepülőtéren kissé megdolgozzuk a termőtalajt, akkor sincs baj, mi legalább megittuk a magunkét, a görögök meg vessenek tarlórépát, ha már voltunk oly kedvesek, és felszántottuk a birtokot nekik.

kép. A WinDoctor nagyon érdekes dolgokat közöl, bár ezekkel a hírekkel semmit nem tudok kezdeni

Pontot rakván az előző mondat végére elmentem tévéhíradót nézni, Varuna pedig a távollétemben akként határozott, hogy üres percei-ben a leállás-újraindulás nemes művészetét gyakorolja. Elhamarkodott döntés volt, ugyanis be kell látnunk, hogy egyelőre csak a leállás megy, az újraindulás nem okvetlenül, Varuna nyolcórányi próbálkozás eredményeképp is csak addig bírt eljutni, hogy STOP: C00000218 {Registry File Failure} The registry cannot load the hive (file): \SystemRoot\System32\Config\Software or its log or alternate. It is corrupt, absent, or not writable. Szerencsére ez az anyag teljes egészében ZIP lemezen volt, áthoztam Godzillára, így legalább be tudom fejezni, bár nem egészen úgy, ahogy szándékoztam volt. A sors fintora, hogy most tértem volna rá a Norton WinDoctor (5. kép) ismertetésére, ám ez most már nem jön össze, ugyanis a Norton Utilities csak Varunán létezik. Ezt követően a Norton Unerase Wizard méltatása következett volna, rámutatva, hogy hovatovább az Unerase az egyetlen komponens, ami miatt a Norton Utilities hadrendbe állításán tűnődni érdemes. Mondjuk a DOS 3.3 idején, ha még emlékszünk rá, nem volt Recycle Bin, viszont voltak segédprogramok, amelyekkel a törölt állományokat, amíg felül nem írta valami őket, vissza lehetett állítani. Most viszont ilyenek nemigen vannak, ha tehát egy NTFS állományrendszerű meghajtóról valamely alkalmazás úgy töröl egy állományt, hogy az nem kerül a Recycle Binbe, akkor arra keresztet is vethetünk. Ez nem túl gyakori eset, de azért előfordul, és olyankor fölöttébb bosszantó, de adott esetben súlyos következményekkel is járhat, ám ilyen esetben az Unerase Wizard segít. Amíg az állomány fizikailag megvan, addig megtalálható és visszaállítható, nemcsak a merevlemezeken, hanem ZIP-en és flopin is. Nem néztem meg, mennyibe kerül a Norton Utilities 2001 for Windows 95/98/NT/2000/Millennium, de akármennyi is, vannak esetek, amikor egy állomány visszaállításáért a csomag árának a tízszeresét is odaadnánk. Most persze egy huncut vasat sem, de jön még a kutyára dér.

kép. Szabadkézzel húzott, ám textúrával bélelt vonalak a Paint Shop Pro 7-ben

kép. Bukolikus zóna

kép. Szívderítőbb mészárszéki csendéletek felé

Végezetül szó lett volna a Paint Shop Pro 7-ről, ahogy egyszer már szó lett volna a bétájáról, de akkor se jött össze. Akkor is nézegettem az alkalmazást, kipróbáltam az új szolgáltatásait, csináltam is velük kapcsolatban néhány illusztrációt, majd ettől teljesen függetlenül szereztem egy segédprogramot, ami a W2K összeomlását teszi - úgymond - lehetetlenné; ekkor Varuna beintett és utána használhatatlan volt mintegy két héten át. Most letöltöttem a Paint Shop Pro 7 végleges változatát, egyszersmind ettől teljesen függetlenül szereztem egy segédprogramot, ami a W2K összeomlását teszi - úgymond - lehetetlenné, még ki se próbáltam, csak elolvastam a readme-állományát, de Varuna máris beintett, s most nyilván használhatatlan lesz minimum két héten át. Pedig jó a PSP7, én legalábbis szívesen babráltam vele, a 6. képen például azt próbáltam bemutatni, hogy az enkezünkkel húzott vonalakra - ceruzanyomokra - kitöltőminta is alkalmazható immár, a 7. képen pedig egyértelművé kívántam tenni, hogy az itt ábrázolt úrleány jelen pillanatban éppen Wystan Hugh Auden Bukolikák című versciklusára, ezen belül is a Folyók című költeményre („Drága víz, tiszta víz, játszadozó folyók / árjaként futva, vagy lassulva, partodon / ki ne kívánna leülni, figyelni, / áttetsző lény, te zene, tánc tökélye?”) gondol, ez tökéletesen sikerült is, éspedig szinte azonnal; végezetül a 8. kép azt mutatja meg, hogyan hozhatjuk mérsékelten remekbe szabott fotóinkat emberibb állapotba két-három kattintással.

Ügyes holmi ez, de most egy darabig inkább nem próbálok írni róla, és főleg nem kerítek további segédprogramokat, amelyek a W2K öszszeomlását tennék lehetetlenné, viszont nálam valami titokzatos okból mindig sorscsapásokkal járnak együtt. Utóbbiak persze a javamat szolgálják, ahogy e szöveg elején írtam is, de én önzetlen ember vagyok, azt kívánom, most egy kicsit szolgálják valaki másét.

Lelkemben kis rőzse-dalok

Tue, 29 Aug 2000 00:00:00 +0000

README 2000. augusztus

Ez a jegyzet nem alkalmazásokról fog szólni, hanem a világ megismerhetetlen voltáról, a létezés tragikumáról vagy - Schopenhauer nyomán - az élet semmisségéről és gyötrelmeiről énekel. Eleinte a szerző még reménykedik, ezért a szöveg első része apollói derűt sugároz, később azonban Erzsébet-kori rémdrámába fordul át; aki depresszióra hajlamos, keressen valami üdítőbb szöveget, válasszon mondjuk Király István (Stephen King) kolléga úr horrortörténetei közül, bármelyiket is veszi elő, az vidámpark lesz ahhoz képest, ami alant következik. De, mint mondtam, az elején még optimisták vagyunk.

Ahogy arról a múlt hónapban már volt szó, meglehetősen utálom a telefont, ha lehet, el is kerülöm a használatát, ellentétben mintegy hatmilliárdnyi felebarátommal, akik folyton beszélni akarnak, és nemcsak egymással, hanem olykor sajnos velem is. Mindegy ezeknek, hogy mi van, telefonálnak ramadán idején és szeplőtelen fogantatáskor, Nagyboldogasszony napján és bányásznapon, jom kippurkor és az anyatejes táplálás világnapján, továbbá szombaton, vasárnap, este, éjjel és hajnaltájt. Setét van, de valahogy megtalálom a vijjogó készüléket, sőt a fülemet is, utóbbira ráillesztem a kagylót, abban megszólal egy hang, amely számomra egyébként nem ismeretlen, és azt tudakolja, hogyan lehet valamely alkönyvtár tartalomjegyzékét kinyomtatni.

A hang tulajdonosa előző éjszaka még nálam vedelt, most hajnali fél nyolc van, de ő már alkönyvtárakat nyomtatna.

Egyébként a hívó fölöttébb nagyeszű ember, mindenhez ért, de legjobban az informatikához, van neki honlapja, JavaScriptekkel teletömve, viszont cicázott már a Javával, sőt azt hiszem a C++-szal is, ám az ő feje se káptalan. Mint ahogy az enyém se az, főleg nem szombat hajnalonként, így hát azt mondom, vannak erre való segédprogramok a hálón, nyomozzon szép szorgalmasan, aki keres, talál.

Persze ha nekem kéne kinyomtatnom egy alkönyvtár tartalomjegyzékét, akkor nyilván beírnám a prompthoz, hogy dir > lpt1, de hát ezt nem közlöm a hívóval, részint mert aki pitymallatkor baromságokkal ébreszt, az csak keresgéljen a hálón bizalommal, részint meg azért, mert aki arra szocializálódott, hogy sorsának valamennyi problémáját a grafikus felületen kell megoldania, az fölfogni se tudná, hogy a boldoguláshoz néha rövidebb út vezet.

Minden esély megvan arra, hogy ezen rövidebb utak a sokaság előtt mindörökre zárva maradjanak.

Véletlenül látom meg az egyik napilapban az ECDL vizsga anyagát, belekukkantok, nocsak-nocsak.

Ezt olvasom:

OPERÁCIÓS RENDSZER ÉS FÁJLKEZELÉS - 2. MODUL

A vizsgapéldatár 50. feladatlapja A. Hozza létre a következő könyvtárszerkezetet!
A:\
+---- Alkoto
|     +-- Festo
|     +-- Szobrasz
+---- Virag
Hozzon létre az A: meghajtó VIRAG könyvtárába egy szöveges fájlt, amelybe írjon bele egy virágnevet. A fájl neve legyen NOVENY.DOC. A fájlhoz rendeljen R és H attribútumot!"

Ez volna tehát a feladat, most nézzük a megoldást.

Nagyon tanulságos.

Azt mondja, hogy:

Indítsuk el a Windows fájlkezelőjét. Kattintsunk az egér jobb gombjával a Start gombra és válasszuk az Explore (Intéző) menüpontot. Ha szükségesnek tartjuk, maximalizálhatjuk az ablakot.

Lépjünk át az A: meghajtóra.

Hívjuk meg a File/New/Folder (Fájl/Új/Mappa) menüpontot.

Gépeljük be az ALKOTO szót és üssünk Entert.

Hívjuk meg a File/New/Folder (Fájl/Új/Mappa) menüpontot.

Gépeljük be a VIRAG szót és üssünk Entert.

Kattintsunk duplán az ALKOTO mappán.

Hívjuk meg a File/New/Folder (Fájl/Új/Mappa) menüpontot.

Gépeljük be a FESTO szót és üssünk Entert.

Hívjuk meg a File/New/Folder (Fájl/Új/Mappa) menüpontot.

Gépeljük be a SZOBRASZ szót és üssünk Entert.

A következő lépés egy fájl létrehozása és elmentése floppy lemezre. Kattintsunk most a Start gombra anélkül, hogy kilépnénk az Explorer-ből (Intézőből), és a Programs/Accessories-ból (Programok/Kellékek) válasszuk a Notepad-et.

Gépeljünk be egy virágnevet.

Hívjuk meg a File/Exit (Fájl/Kilépés) menüpontot és válaszoljunk Igen-nel (Yes) a mentésre vonatkozó kérdésre, A fájlnévhez írjuk be a:\virag\noveny.doc és üssük le az Entert. (…)

Ha nem az Explorer (Intéző) ablak lenne az aktív ablak, akkor a Tálcán válasszuk ki az Intéző gombját.

Az A. rész utolsó részfeladata a fájlt R és H attribútummal ellátni.

Keressük meg a fájlt a VIRAG könyvtárban, majd az egér jobb oldali gombjával kattintsunk a fájl nevén és válasszuk a Properties (Tulajdonságok) menüpontot. Állítsuk be a két attribútumot.

Tehát a feladat tizenhét lépésben, kábé úgy negyedóra alatt meg is oldódott, erre még majd visszatérünk. Most inkább arról, ami az érzékenyebb, szubtilisabb lelkeket nyilván szívgyökéren ragadja, hogy tudniillik ez az egész vizsgaanyag a Windows és a MS Office használatát követeli meg, azaz minden szégyenkezés nélkül egyenlőségjelet tesz a rendszer és a Windows közé, valamint az irodai programcsomag és az MS Office közé. Természetesen ezt szabad, sőt szükséges fájlalni, de ettől az a bizonyos egyenlőségjel még ott marad, mert ott is volt eleve. Megnéztem például, hogy azok a kedves emberek, akik el szoktak látogatni az Élet és Irodalom webállomására, milyen operációs rendszereket használnak, nos, nagyon is sokfélét, van itt Macintosh, Linux, IRIX, SunOS, OS/2, AIX, HP-UX és egyebek, ez így együtt adja a látogatók kevesebb, mint hét (hetes) százalékát. A többi Windows. Ami a böngészőket illeti, az általam látott legutolsó adat szerint harmaduk valamilyen Netscape verziót, a többi Internet Explorert használ, persze van három Opera is. (Azok nyilván Psionon futnak.)

Ez a realitás, ha pedig valamely vizsgán a valóság ismeretét firtatják, azt nem vehetjük zokon.

Csak persze a valóságnak is több arca van. Nézzük ismét a feladatot, ha ezt egy DOS-on szocializálódott felhasználó orra elé dugják, ő az alábbiakat teszi:

Beírja a promptnál, hogy md a:\alkoto\festo
Beírja, hogy md a:\alkoto\szobrasz
Beírja, hogy md a:\virag
Beírja, hogy copy con a:\virag\noveny.doc, Entert üt és azt látja, hogy con => A:\virag\noveny.doc, beírja, hogy ibolya^Z, és oda lesz írva, hogy 1 file copied.
Beírja, hogy attrib a:\virag\noveny.doc +RH, és azt látja, hogy ___A_ -> RH_A_ A:\virag\noveny.doc.

Ennyi, a feladat mindenestül meg van oldva.

Öt lépésben, kábé tizenöt másodperc alatt. Most tizenhét lépés, és gondolom, legalább negyed óra.

Ennyit fejlődött a világ.

Noha egyébként a parancssor nem valami kénkőszagú, sátáni képződmény, hanem a Windows része, sőt valamivel intelligensebb, mint a DOS-é volt (azért ez nem nagy kunszt, ha szabad megjegyeznünk), s az élet nagy problémáit illetően éppoly természetes és slágfertig módszereket kínál, mint az előd.

Viszont ez a körülmény az avatatlanok elől el van titkolva, mint látjuk, intézményesen. Sőt meglehet, ha a vizsgázó mégis ezt a módszert választja, kirúgják, mert ez a megoldás nem igazán előírásos, nem kellőképp körülményes, és a legkevésbé sem korszerű, a pofa ECDL oklevelet nem kap, mehet vissza fűtőnek. Ami rendben is volna, végül is az való neki, azonban legyen szabad legalább megkérdeznünk, hogy egy adott feladat két lehetséges megoldása közül mért a bonyolultabbat kell tanítani? És az egyszerűbb miért titok?

És mióta kell úgy írni, hogy „Explorer-ből”, meg „Notepad-et”?

Mellesleg a C. jelű feladat megoldása, ha ez egyáltalán lehetséges, még elgondolkodtatóbb, itt létre kell hozni az a: meghajtó KUTYA könyvtárában (mondom: könyvtárában, és nem könyvtárába, ahogy a feladatlapon olvasható) egy szövegállományt, amely feltünteti a c: meghajtón rendelkezésünkre álló szabad hely méretét, valamint azt, hogy a \windows\system alkönyvtárban levő DLL-ek mennyi helyet foglalnak el. A példamegoldás szerint valami nyolc lépésben ez is elintézhető, azt mondja, hogy jegyezzük meg az állománykezelő státussorában látható számokat, majd írjuk be őket egy, a WordPadben létrehozott dokumentumba.

Legyen szabad leszögeznem, hogy ettől az én eszem végképp megáll.

Ez, hogy “jegyezzük meg”, elvileg és alapvetően baromság, ugyanis a számítógép - egyebek között - épp azért van, hogy az adatokat megjegyezze. Az, hogy látok valamit az egyik ablakban, memorizálom, majd beírom egy másik ablakba, abszurdum, noha persze létező felhasználói magatartás, azonban nemkívánatos, nem példaszerű és a legkevésbé sem tanítandó. Ezzel szemben az egyetlen normális és kívánatos felhasználói magatartás abban áll, hogy semmit nem jegyzek meg, viszont minden ismétlődő feladatot automatizálni igyekszem, vagy így, vagy úgy. Az alkalmazás testreszabásával, paraméteres indítással, makrókkal, scriptekkel, parancsállományokkal, tökmindegy, a lényeg az attitűd, ami annak a belátásából fakad, hogy Isten azért teremtette a számítógépet, mert meg akart kímélni engem a fölösleges piszmogástól.

Ezt kéne a bamba hallgatónak elmondani, nem azt, hogy hívja meg a File/New/Folder (Fájl/Új/Mappa) menüpontot, erre majd úgyis rájön. Később persze arra is rájöhet, hogy neki semmiféle File/New/Folder menüpontra, továbbá semmiféle Windows Explorerre nincs szüksége ahhoz, hogy boldog legyen, de ez már más lapra tartozik.

Egyébként az imént említett DOS-felhasználó azt írta volna, hogy dir c:\windows\system\*.dll > a:\kutya\hely.doc, az így generált állományban benne van a DLL-ek összterjedelme is meg a c:\ meghajtón rendelkezésre álló szabad hely is, a parancs beírása pedig másodperceket igényelt volna maximum.

Ámde, mint jeleztem, a világ fejlődik, és még nem vagyunk a végén. Lesz majd beszédhang által irányított rendszer is, ez úgy működik, hogy bármely, a fentiekhez hasonló bonyolultságú feladat végrehajtása érdekében összejön a gép körül három-négy munkatárs, egymás szavába vágva ordítoznak órákon keresztül, a cucc több alkalommal lefagy, aztán amikor a dolgozók már végképp berekedtek, hívatják a rendszergazdát, ő leüt néhány billentyűt, majd mindenki az otthonába tér.

Ha pedig valaki arról panaszkodik, hogy a nap a monitorára süt, akkor hívatják a belsőépítészt, ő a problémát megvizsgálja, majd harminc centivel arrébb tolja az asztalt. Mindehhez csupán annyi kell, hogy az emberiség szellemi fejlődése más területeken is oly töretlen ívű legyen, amilyennek az informatikában mutatkozik.

Billentyűzet pár év múlva, gondolom, nem is kell majd, a monitor a falon lóg, és dollármilliókat érő Ruysdael-festménynek lesz álcázva, a ma még rút gépház pedig kiköpött úgy fog kinézni, mint az írnok szobra (egyiptomi, Kr. e. kb. 2500-ból; a Louvre gyűjteményében), ül a fal mellett, hallgat s figyel, ha pedig a főnök részéről meghatározott ideig nem észlel aktivitást, megszólal, ekként:

Rendszer: Gond van, főnök?
Főnök (apatikusan): Igen.
Rendszer: Munkával kapcsolatos?
Főnök (lemondón): Nem.
Rendszer: Érzelmi jellegű?
Főnök (szipog): Nem.
Rendszer: Hiányzik valami?
Főnök (némi reménnyel a hangjában): Igen.
Rendszer: Éhes?
Főnök (őszintén): Nem.
Rendszer: Szomjas?
Főnök (elgondolkodva): Nem.
Rendszer: Rágyújtana?
Főnök (bizakodva): Igen.
Rendszer: Elfogyott a szivarja?
Főnök (hittel): Nem.
Rendszer: Nem találja a gyújtóját?
Főnök (sírósan): Nem! Illetve igen, vagyis hogy nem!
Bingó! - mondja ekkor a szuperintelligens rendszer, majd e-mailt meneszt a szolgálatban lévő pirotechnikusnak, az üstöllést a helyszínre rohan, és a szivar már parázslik is.

Utódaink pedig azt fogják hinni - így tanulják az iskolában -, hogy az informatika hajnalán az emberek, valahányszor csak rá akartak gyújtani, egy széket baltával földaraboltak, két lábát egymáshoz dörzsölték, ekként nyertek tüzet.

Persze rendszerösszeomlásból akkor se lesz kevesebb, mint most, sőt szerintem jóval több lesz, de azok is fölöttébb felhasználóbarát módon bukkannak elő, semmi kék halál meg mindenféle értelmezhetetlen hibaüzenet, hanem az írnok a jobb kezét ökölbe szorítja, alkarját pedig félreérthetetlen mozdulattal meglengeti. Utána kényelmesen elfekszik a padlón.

De félre a rózsaszín ábrándokkal, még nem tartunk itt.

Hanem igenis jő a kék halál. Naplójegyzetünkön belül pedig kezd lassacskán kibontakozni a horror.

Mint jeleztem, a kék halál nálam egy ideje minden rendszerindulásnál jő ötször vagy hatszor, végre aztán előkerül valahogy a registry korábban hiányzó része, akkor aztán a rendszer föltápászkodik és elindul.

Viszont egy szép nyári reggelen, amikor a Napból kilökődött plazmafelhő elérte a Föld légkörét, úgy döntött, mégse indul el, hanem azt mondja, hogy INACCESSIBLE_BOOT _DEVICE, vagy valami effélét, mindenesetre új motívummal fogja gazdagítani amúgy is igen tartalmas kapcsolatunkat.

Másodjára se indul el és harmadjára se, és egyáltalán, hanem azt tanácsolja, hogy szedjem ki a gépből az esetlegesen ott lévő, újonnan telepített merevlemezeket, vagy legalábbis ellenőrizzem, hogy megfelelőképpen vannak-e konfigurálva, illetve megfelelőképp vannak-e lezárva (SCSI), futtassam a CHKDSK-et és így tovább.

Szerencsére a W2K általában hamar kijavítható, most is így történt, viszont utána se indult el, hanem arról panaszkodott, hogy nincsen őneki honnan bootolnia. A biztonság kedvéért ezt eljátszottuk még egyszer-kétszer, az eredmény folyton ugyanaz, tehát nem múló hóborttal, hanem fixálódott téveszmékkel állok szemben. Persze az is lehet, hogy a C: meghajtó csakugyan hibás.

Leformázom a meghajtót, és újra fölküldöm rá a rendszert, menet közben egyszer-kétszer lefagy a telepítő, ennek ellenére a W2K fölmegy valahogy, aztán újraindul és nyekk. Megismétlem a műveletet, dettó.

Magyarán nem lehet fölrakni a W2K-t a gépre, illetve lehetni lehet, csak utána nem működik. Akkor pedig ezt föl kell adnom, nyilvánvalóan hardverhiba áll a háttérben, szerviz. Igaz, ugyanezen a fizikai meghajtón egy másik operációs rendszer bootpartíciója is helyet kapott, és az a rendszer elindul. Sőt, miután leformázom a C:-t FAT állományrendszerre, majd a Linuxban fölmountolom, akkor ott megjelenik, és láthatóan ép. De hát ez nyilván semmit se jelent, hiszen ha erre az ép FAT állományrendszerre küldöm föl a W2K-t, akkor ott vagyok, ahol a part szakad.

Próbáljunk valami mást. Mi van akkor, ha az egész meghajtóra egy másik rendszert telepítek, mert ha az fölmegy és működik, akkor talán mégse kell a szerviz. Leemelem a polcról az első olyan cédét, amin operációs rendszer található, ez történetesen egy SuSE Linux 6.1, bedugom a sliccbe, újraindítok, nekiajándékozom az egész merevlemezt (így persze megsemmisítem a korábbi Linux telepítést, ám annyi baj legyen), a Linux, mondhatni, röhögve felmegy, és utána működik.

Akkor ezek szerint mégse a hardver sáros.

Lemezcsere, újraformázás, felmegy a W2K, ki tudja, hanyadszorra, s mit ad Isten, el is indul.

Viszont úgy döntött, hogy a rendszerlemez, amit ő „Disk 1” néven tart nyilván, mostantól a G: betűjelet viseli. Ezt utólag nem lehet megváltoztatni, viszont nem is tolerálható, tehát a rendszert megint lekaparom és fölrakom újra, de majd holnap, most kikapcs.

Másnap reggel elindulok azzal a céllal, hogy újratelepítés előtt az egykor létrehozott és immár feleslegessé vált Linux partíciókat felszámoljam, s azt látom, hogy a W2K az ötödik nekifutásra bír talpra állni. Azaz újfent eljátssza azt a meghitt kis szertartást, ami közös reggeleinket oly régóta aranyozza be, hogy tudniillik nem találja a registrynek azt a részét, amit máskor se talál. Aztán persze meglesz, mint általában.

Rendet teszek a meghajtók tájékán, majd megint újratelepítek, elindul, működik.

Tulajdonképp győztünk.

Figyelemre méltó, hogy akkor tolódott helyre a kizökkent idő, amikor a W2K-nak adtam az egész merevlemezt, tehát fölszámoltam a korong széjjelparticionáltságát, e szerint pedig nem teljesen kizárt, hogy mégis volt itt valamifajta hiba, ámbár másnap ezt is árnyaltabban fogom látni.

kép. Az Office átszabott Open párbeszédablaka: oda sújt, ahova köll

Másnap is működik a jószág, szépen visszarakosgatom a legfontosabb alkalmazásokat, egyebek között a MS Office 2000-et is, hátha most már tisztességesen működik a Word, s lám, hogy tisztességesen működik, írom benne ezt a szöveget, nem omlik tőle össze, minden nagyon finom. Akkor viszont megcsinálom azt a nyavalyát, amit a Microsoft úgy becéz, hogy Places Bar, ez az Office Open/Save/Save as… párbeszédablakainak a bal oldalán látható ikonsor, a cél pedig az, hogy az ikonok az én preferenciáimnak megfelelő helyekre mutassanak. A módosításhoz be kell mászni a registrybe, ott megkeressük a HKEY_CURRENT_USER\Software\Microsoft\Office\9.0\Common\Open Find\Places\UserDefinedPlaces nevű helyet, utána sitty-sutty, egyébként a részletes leírás megtalálható a http://support.microsoft.com/support/kb/articles/Q205/0/41.ASP címen, onnan vettem én is. Jutalmam nagyon kézre álló Office párbeszédablak leend (1. kép).

Utána pedig nekiállok fölrakni a StarOffice 5.2-t, nem mintha a továbbiakban azt akarnám használni, hiszen ha az MS Office működik, akkor biztos, hogy nem kell helyette más, viszont a StarOffice 5.2 mégiscsak komoly képződmény, lehet írni róla, elég sok ciha van benne, s elvileg ennek a naplónak szólnia is illenék valamiről.

Biztos, ami biztos, utánanézek a dokumentációban, nem rühelli-e valami okból a W2K-t, a szövegben az áll, hogy nem, tehát telepítünk.

Felmegy, és azzal le is fagy az egész, de annyira, hogy a Task Managert se tudom előbányászni, csak a reset gomb maradt.

Aztán kezdődik a szokásos gyakorlat, hogy tudniillik „STOP: C00000218 {Registry File Failure} The registry cannot load the hive (file):\SystemRoot\System32\Config\Software or its log or alternate. It is corrupt, absent, or not writable.”

Csak hát eddig úgy ment, hogy hatszor-nyolcszor nem volt meg a hive (file), viszont hetedjére vagy kilencedjére megkerült. Most nem akar megkerülni, Varuna egész délelőtt gyakorlatozik, feküdj-föl-feküdj, aztán ebéd után megunom, kezdeném a problémát kijavítani.

Viszont a telepítő nem találja a Windows 2000 ültetvényt. Emergency Repair Disket követel rajtam, de hát nekem olyanom nincsen, korábban - még az NT 4.0 idejében - volt, soha nem vettem semmi hasznát, azóta nem csinálok.

Ezt most valószínűleg meg fogom bánni.

Ilyenkor ugyanis nincs más, mint újratelepítés, a meghajtót nem kötelező ugyan leformázni, de gyakorlatilag minden beállítás elvész, újra fel kell rakni az alkalmazásokat, de még a fontokat is. Tegnap csináltam végig, több órába tellett, most valahogy nem igazán van kedvem hozzá.

Persze muszáj.

kép. A Blender munkafelülete fura, de állítólag megszokható

Erre elmegy egy újabb napom, de sebaj, az emberélet hosszú, és voltaképp mi értelmesebb elfoglaltságot találhatnék a földön, mint azt, hogy W2K-t telepítek ugyanarra a gépre nap nap után? Hálásnak kell lennem, hogy ismét módom van a türelem erényét gyakorolni.

Szépen fölrakom a rendszert, illetve rakosgatom, mert egy alkalommal maga a setup is kimerevedik, de ettől nekem már a pillám se rebben, ha lefagy, hát lefagy. Utána fölteszem az alkalmazásokat, mindenekelőtt azt, amiről esetleg e hónapban írhatnék. A StarOffice 5.2 most nem igazán nyerő, viszont itt van a Blender (2. kép), egy kiváló 3D-s modellező és renderelő alkalmazás, ráadásul mostantól freeware, más kérdés, hogy helpje nincs, dokumentációja nincs, illetve azt pénzért adják. Ez benne a trükk. Pár meleg szót ejthetnék esetleg az Ultimate FX 1.0-ról (3. kép), ez is a Megalux istállóból származik, s így a múlt hónapban dicsért Ultimate Paint közeli rokona, egy páratlanul gazdag fotónyomorgató effektusgyűjtemény, amellett adware, tehát gyakorlatilag ingyenes. Felrakom ezt is, és felrakok még néhány apróságot, viszont most eszembe jut, hogy Emergency Repair Disket hozok létre íziben, még mielőtt több tucat munkaórát fordítanék a rendszer kistafírozására, hogy aztán fuccsba menjen az egész.

Keresek egy príma, új hajlékonylemezt, akkurátusan leformázom, a rendszer már írja is a létfontosságú adatokat, megvan a harminc százaléka, és akkor hip-hopp, lefagy az egész.

De úgy lefagy, hogy semmi meg se moccan. A CTRLALTDEL se működik.

Nem baj, úgyis el kell mennem valahová, addig hátha jobb belátásra tér. Nem szokott, de hátha.

Három óra múltán visszajövök, Varuna moccanatlan és merev, mint idős angol zongoratanárnő, miután mutogatós emberrel találkozott a patika előtt, így hát reset.

Utána az jön, ami ilyenkor jönni szokott, „STOP: C00000218 {Registry File Failure} The registry cannot load the hive (file): \SystemRoot\System32\Config\Software or its log or alternate. It is corrupt, absent, or not writable.”

kép. Ultimate FX 1.0: páratlan mennyiségű effektus, valamennyi finomhangolható, és ingyenes az egész

Próbáljuk ki az Advanced Startup opciókat, persze egy pillanatig se gondolom, hogy elérek velük valamit, de mért is ne, ingyen vannak. A Last Known Good Configuration természetesen nem nyert, a Safe Mode se, a VGA Mode se, tömören egyik se, de hát ezt előre láttam, ami nagy öröm és sikerélmény.

Más kérdés, hogy a gép továbbra se működik.

Megpróbálom javítani, itt is minden kezdődik elölről, nem találja a korábbi Windows 2000 ültetvényt, Emergency Repair Disk ugyebár nincsen, azaz beszart a halott, írnám, ha stílusom makulátlanságára nem ügyelnék szinte kényszeresen, de ügyelek, tehát inkább azt mondom, hogy rőzse-dalok égnek a lelkemben, füstösek, furcsák, búsak, bíborak.

Megfejthetetlen, mért van az, hogy ha a javító konzolt indítom el, akkor egyből előkerül a korábbi Windows 2000, be is tudok jelentkezni, utána lefuttatom a Check Disket, az megállapítja, hogy minden maximálisan OK, és ennyi. Többet én itt tenni nem tudok, tehát lesz egy telepítés.

Belátható időn belül az utolsó.

Varunából egyelőre kiköszönök, ez azért csakugyan nem megy. Ha nagy hardverbuherátor volnék, akkor persze már rég széjjelcincáltam volna a vasárut, és kezdtem volna apródonként összerakni, amíg ki nem derül, melyik hardverkomponens a hunyó, de hát szó sincsen ilyesmiről. Egyébként a gép nem is az enyém, az IDG vásárolta, majd lesz vele valami.

Azért kell még egyszer visszaraknom rá a rendszert, hogy ZIP lemezre menthessem a szükséges dolgokat, ez sajnos nem kevés, mindent átrakok Godzillára, ő egy 90 megahertzes Pentium, olyan érzés vele dolgozni, mint amikor leszáll az ember a buszról, és ökrös szekérrel folytatja az útját, viszont Godzilla, noha ötéves, még mindig használható. Igaz, ő telivér, fajtiszta Compaq gyártmány, Varuna meg olyan, amilyen. Nem vonok én le ebből semmifajta következtetést, de akkor is az van, ami van.

Mellesleg ezt a cikket már Godzillán írom, Varunán közben folyik a W2K utolsó újratelepítése, ami természetesen megint kiakadt egyszer, ám ez most már végképp nem számít, hiszen mindenképp szerviz következik, noha persze semmi reményem arra, hogy ebből a szörnyszülöttből valaki valaha is használható számítógépet csinál.

Egy hét telt el azóta, hogy a fönti bekezdés végére a pontot kitettem, Varuna azóta is működik. Igaz, egyszer se állítottam le, csak hibernálom, tudva, hogy az újraindításnak megvannak a maga vonzatai. Persze ha majd szervizbe kerül a piszok, ott úgy fog felállni, mint a parancsolat, ha két hétig lesz ott, akkor két hétig, mégpedig annak érdekében, hogy cáfolhatatlanul bebizonyítsa, miszerint hülye vagyok, továbbá üldöztetési mániában szenvedő latens elmebeteg, aki a tulajdon beteges pszichéje által generált rémképekkel viaskodik, és ennek révén előbb-utóbb a számítógépeket is megőrjíti maga körül.

Természetesen neki adnak majd igazat.

Nyolcvan nap alatt a föld körül

Tue, 25 Jul 2000 00:00:00 +0000

README 2000. jűnius

Nyaralni nehéz, viszont muszáj. Nehéz, mert akinek van rá pénze, annak többnyire nincs rá ideje, viszont muszáj is, mert egyébként baj lesz előbb-utóbb, neurózis, tachycardia, anginás tünetek, infarktus, műtét, ennyit semmi nem ér.

Évente legalább három hét, de egyhuzamban. Ez a minimum.

A mobil pedig maradjon otthon. Pizsama, fogkefe, papucs, nem kell semmi más, bár ezt azért pontosítsuk.

Éppen hogy más kell. Fogkefe, pizsama, papucs ugyanis mindenütt van, elutazom például Nepálba, leszállok a repülőgépről, bemegyek az első boltba és kapok. Ahogy kapok cigarettát is, papírzsebkendőt, fürdőruhát, bármit.

Tisztán kell látnunk, mi fontos, mi nem.

kép. Virtuális Psion a Windows 2000 egy ablakában

A legfontosabb nyilván a flaska. Egyszerű, lapos brit flaska, hatunciás űrtartalommal, az utazó ember nélkülözhetetlen eszköze, mert, ahogy ezt nyolc esztendővel ezelőtt már megírtam, a brit világbirodalom azért jöhetett létre és azért tudott relatíve hosszan fennmaradni, mert az angol embernek mindig a keze ügyében volt a flaska.

Idézek is egy passzust abból a régi szövegből, világosabban megfogalmazni most se tudnám.

„Képzeljük el, hogy a birodalom érdekeit képviseljük valahol a világ egy távoli, kies pontján, napszállta körül megfáradtan térünk haza a táborunkba, s azt kell látnunk, hogy a sátor, amelyben lehajthatnánk a fejünket, már foglalt, minthogy kilenc rosszcsont kölykével együtt beköltözött oda egy anyatigris, közben derék félvér inasunkat félig lenyelte egy óriáskígyó, a tábor közepén pedig autentikus kannibál népi zenekar készít elő különféle hangszereket, és sajnos edényeket is. Ily élmény hatására bármely nemzet szülötte elvesztené a hidegvérét, nem így az angol. Az angol pillanatnyi habozás nélkül, szemmel követhetetlen gyorsasággal rántja elő a flaskáját, és ugyanazzal a mozdulattal isteneset kortyant belőle. Magát az alapkérdést ez a művelet nem feltétlenül oldja meg, viszont nem is árt, egyébként pedig ki tudja: lehet, hogy az anyatigris közben meggondolja magát és más, nyugodalmasabb éjszakai szállás után néz, az óriáskígyó kiköpheti az inast, a kannibálokról pedig kiderülhet, hogy ők egy öntevékeny folklórcsoport tagjai, céljuk csupán a kannibál népi kultúra és a nemzeti identitástudat megacélozása. (Ha emellett még éhesek is, az sajnos pech, de mi akkor is megtettük, ami megtehető.)”

kép. Így olvashatjuk a dzsungelben a Micimackót

Hát ennyit a flaskáról, ami azóta már nálunk is kapható, bár női változatot itthon én még nem láttam, s ez roppant helytelen. Az ilyen flaskák általában kisebbek és korong alakúak, közepükön néha helyes kis pohárral. Minden úrinő joggal igényelheti, hogy neki is legyen flaskája, mert képzeljünk például magunk elé egy száguldó postakocsit, amint épp kurjongató, kéjsóvár banditák lovascsapata veszi üldözőbe. A kocsin utazó úrinő ilyenkor természetesen elájul, előbb azonban jókorát húz a flaskájából, biztos, ami biztos, lehet, hogy azok a banditák nem is annyira kéjsóvárak.

A második legfontosabb tárgy a svájci bicska, egyszer már ezt is megírtam, de onnan most nem idézek. Utazás közben mindig szükség van rá, leggyakrabban persze a dugóhúzójára meg a sörnyitójára, de kell az olló, az ár, a csipesz és a fogó is, kellenek a csavarhúzók, sőt a fűrészek, egy szállodai szobában mindig akad valami javítanivaló. Mellesleg a svájci bicskának késpengéje is van, de nem emlékszem, hogy azt mikor használtam utoljára, vagy hogy használtam-e valaha is egyáltalán.

A harmadik legfontosabb eszköz pedig a Psion. Ezt ugyan nem lehet meginni és nem lehet megjavítani vele az olvasólámpát, mégis a flaskának és a svájci bicskának egy bizonyos szintéziseként fogom fel, amennyiben a flaskához hasonlóan fontos tartalmakat tárol, és a svájci bicskára emlékeztetően sokoldalú.

Psion nélkül nem megyek sehova.

Persze nem a telefonos noteszre vágyom oly nagyon, egyáltalán nem szoktam hazatelefonálni, de ha mégis, az a fél tucatnál kevesebb szám, amelyekről elgondolható, hogy valaha is felhívom őket, egy gyufásdoboz hátulján elfér. E-mailt nem küldök és nem fogadok, internetezésről már ne is beszéljünk, de persze a határidőnapló se kell, hiszen épeszű ember nyaralás közben ilyesmire vágyik a legkevésbé.

Akkor hát mi kell mégis?

Mindenekelőtt a boradatbázisom. Némelyik ember, mert sajnos van ilyen is, iszik, mint teve az oázisban, hiába kap kiváló, esetleg egyedi minőségű bort, ő kihörpöli, oda se figyel rá, két perc múlva már nem tudja, mit ivott. Én viszont súlyának megfelelően kezelem ezt a problémát, felépítettem egy Psionon futó adatbázist, amikor tehát bort kóstolok, előkerül a Psion, és mindent följegyzek, így bármikor visszanézhetem, hogy például mi is volt az a Coste della Sesia Vespolina. Ez egy mélyvörös, jellegzetes illatú, élénk, csersavas, de jól kiegyensúlyozott bor, Modenában találkoztam vele 1998. május hatodikán. Ez esetben a bor neve tartalmazta a borgazdaság és a szőlőfajta nevét is, ha nem ez a helyzet, akkor sincs baj, mert az adatbázisban ezekre is definiáltam egy-egy mezőt, továbbá az árra, az évjáratra és így tovább. Féleszű óriásnak érezném magam, ha valahol külföldön járva szembejönne velem egy palack bor, és anélkül kéne meginnom, hogy a jellemzőit az adatbázisba bevezessem.

De nemcsak az én adatállományom fontos, hanem az is, ami készen kapható, ha mondjuk elmegyek Portugáliába és tanácstalanul, minden vezérlő csillag nélkül kell a borszaküzletekben kóvályognom, vagy, ami még rosszabb, az étteremben hülye képpel hallgatom a pincér javaslatait, hiszen azt se tudom, mit beszél, akkor az egész nyaralás oda. Az okos ember tehát jó előre beszerzi a megfelelő borkalauzt, telepíti, s így már magabiztosan, peckes léptekkel érkezik meg a célállomásra, őt itt nem érheti semmi baj.

Persze vannak még dolgok, amelyeket nem árt tudni az országról, ahol üdülni fogunk, ám az ismeretek kiapadhatatlan tárháza ekkor is a Psion. Mikor tartanak nyitva a bankok Portugáliában? Van egy Bptravel nevű adatbázis, belenézek, azt mondja, hogy hétfőtől péntekig 8:30 és 11:45, valamint 13 és 14:45 között. Mármost vagy ekkor tartanak nyitva, vagy nem, én mindenesetre úgy érzem, kellőképp föl vagyok készülve, a többi meg indifferens. Sok más fontos információ van még ebben az adatbázisban, például az is, hogy Portugáliában a csapvíz nem igazán iható, de hát, mint a föntebbiekből nyilván kiderült, nem is elsősorban a csapvíz kóstolgatásának céljával utazom oda.

kép. A nő háttérbe szorításának dilettáns módja

A Berlitz Phrase Bookról már volt itt szó, csak emlékeztetőül: tizenhárom nyelven tud, úgymint angol, magyar, német, dán, francia, holland, norvég, olasz, orosz, portugál, spanyol, svéd és japán, egész mondatokat fordít bármelyikről bármelyikre mintegy hatvan tárgykörben, például városnézés, szórakozás, bank, bevásárlás, posta, fogorvos, autókölcsönzés, meg hasonlók. Persze angolul minden mindenütt megoldható, legalábbis többnyire, a baj csak akkor van, ha nem. Meg aztán elegánsabb is, ha a portugál kofától portugálul kérdezzük, hogy válogathatunk-e almát; egy Psion-tulajdonostól ennyi elegancia mindenképp elvárható.

A Berlitz, persze, kereskedelmi termék, bár az a hatvankilenc dollár, amibe kerül, senkit nem vág a földhöz, szótárak viszont ingyen is vannak, angol-magyar és magyar-angol, német-magyar és magyar-német, aztán a nagyobb európai nyelvek összes lehetséges párosítása, továbbá angol-izlandi, angol-afrikaans és angol-akármi, ahol az akármi lehet többek között frisian, papiamento, sranan vagy tagalog is, nekem sajnos fogalmam sincs, hogy ezek micsodák, mindenesetre nyelvek, van hozzájuk szótár, azt be lehet tenni a Psionba, és utána kérhetünk sört tagalogul.

A szótárak lelőhelye a Psion Rendszerház által nemrég összeállított cédé, ami a Psion-felhasználók - nem túlzok - kimeríthetetlen kincsesháza, fejlesztőkörnyezet, pécés EPOC emulátorok valamennyi típusra (1. kép), és a Tucowson található Psion állományok óriási tömege, mellesleg a korábban említett Bptravel nevű adatbázis is abból való. Térjünk is vissza az eredeti tárgykörünkhöz, hiszen most utazunk.

A Psionon futó útiszoftverek királya valószínűleg a RoutePlanner, amely immár magyarítva kapható és Magyarország területén belül is eligazít. Csak bele kell írni a kiindulópontot meg a célállomást, a Psion pedig megkeresi a legrövidebb, leggyorsabb vagy legszebb utat a két végpont között. Először is közli a tényleges távolságot: Budapest-Lisszabon 3122,6 kilométer, a menetidő összesen 31 óra, 31 perc és 50 másodperc. (Ha tehát 31 óra, 31 perc és 51 másodperc alatt érek oda, akkor egy lajhár vagyok, ha pedig 31 óra, 31 perc és 49 másodperc alatt, akkor felelőtlenül veszélyeztettem a magam és a mások biztonságát, legjobb, ha megyek is zsinórban a rendőrségre, és jól följelentem magam.) Ezt követően ad egy hihetetlenül részletes útitervet, és persze megrajzolja az útvonaltérképet, amit tetszőleges felbontásban szemlélhetünk. Fantasztikus egy program, ha gépkocsival utaznék, akkor az összes autóatlaszt egyben kihajítanám, ezerszer többet ér a Psion.

kép. Ez a háttér is diszfunkcionális, ám a főnöknek tetszeni fog

Minthogy azonban én az autót hajítottam ki, jobban érdekelne a Flight Manager, ami nagyjából a föntieket tudja, de az egész világra kiterjedően: beírom honnan, hová, mikor, aztán a Flight Manager öszszeszedi a szükséges információkat légijáratokról, repülőterekről, mindig a legfrissebbeket, ez ugyanis előfizetéses alapon történik, egy hónapra 79 dollár, egy évre 168. Sokat utazó üzletembereknek szánták, nekik megéri.

kép. A mozgalmi díszítőművészet gyönyörei

Van továbbá összeurópai várostérkép-gyűjtemény, összeurópai útikönyv-gyűjtemény de mellettük, persze, úti olvasmány is kell. Az ember mindenhova visz magával valamilyen könyvet, nyilván szórakoztatót, elmegy, mondjuk, Borneóra, fekszik egy függőágyban Lubuklinggau mellett, feje fölött az ágakon vauvau (Hylobates leuciscus) ugrál, repülő sárkánygyík (Draco volans) surrog a fák között, távolról a ködfoltos párduc rémületet keltő torokhangjait hozza a szél, az erdőben pedig mindenre elszánt fegyveres terroristák gyülekeznek azzal a céllal, hogy újabb nyugati turistákat ejtsenek túszul, itt hever tehát az utazó, és hogy ne unja magát annyira, elővesz egy lélegzetelállítóan izgalmas krimit, ami azzal kezdődik, hogy a délkelet-angliai Sandgate-ben lakó Ms. Hazeltine lefekvéshez készülődvén belekortyolt az esti kakaójába, ám az sajnos nem volt eléggé meleg.

kép. Átváltottunk antialkoholista propagandára

Senki se normális, de ezt mintha már említettem volna e helyt.

Könyvet tehát viszünk, a Psion cédén van egy halom klasszikus kalandregény, köztük a Nyolcvan nap alatt a föld körül is (a jelen szöveg tőle kapta a címét) eText formátumban vagy hasonlóban, ha betöltjük őket, a Psion valamiféle zsebkönyvvé alakul, ahogy a 2. képen látjuk, lehet olvasni. Ilyen állományokat magunk is létrehozhatunk a hálón örvendetesen gyarapodó alapanyagból, s így a Psionon egész könyvtárat vihetünk magunkkal a nyaralás unalmát elűzendő. Természetesen az 5mx, amit a 2. képen láttunk, kissé talán ügyetlenebbül használható, mint egy könyv, de még így is messze légiesebb a Tőke három köteténél, nem is szólva arról, hogy az utóbbinak még háttérvilágítása sincs.

Persze a Psion-cédén nemcsak utazással összefüggő anyag van, hanem a képszerkesztőtől a hírolvasóig minden, de most egyelőre elég a Psionból. Nyaralni egyébként is később megyünk, most tehát pécés képszerkesztő és hírolvasó következik.

20/20 v2.2.1

Erről a programról egyszer már megírtam az ismertetést, emlékszem rá, hogy megírtam, hiszen pár nappal ezelőtt történt, és ezen a gépen írtam meg, viszont egy büdös bitet se találok belőle. Ilyen a DOS-korban volt utoljára, cross-linked files meg lost clusters meg effélék, egy-két pillanat alatt odalett az ember életművének a fele, de azóta ez valahogy nem szokás. Amellett minden README.* anyaga különálló, saját alkönyvtárba kerül és arról a könyvtárról automatikus és folyamatos biztonsági mentés készül egy ZIP lemezre, ergo a világon semmi se veszhetne el, noha elvész.

Most akkor megírom újra, bár a 20/20 ennyit azért mégse érdemel, amúgy nincs vele baj, de semmit se utálok jobban, mint még egyszer megírni ugyanazt.

És egyáltalán.

kép. A byLight legényei erre büszkék

Még az a szerencséje, hogy ingyenes (valójában adware). Képlopó és -szerkesztő alkalmazás, egy önmagát byLight Technologies néven tisztelő cég műve, néhány nappal ezelőtt még kedveltem, sőt össze is foglaltam a tulajdonságait, ez most elmarad, akit érdekel, letölti, annyit talán megér. Igazából akkor lehet rá szükség, ha az a feladatunk, hogy a főnök legkedvesebb barátnőjének művészi aktfotójából ízléses háttértapétát készítsünk a vállalati weboldalra, fogjuk tehát a képet, kicsinyítjük, konvertáljuk stb., aztán befűzzük egy HTML állományba, és az lesz belőle, amit a 3. képen látunk, az a sorminta, vagy sakktábla, vagy ilyesmi, mindenesetre rondaság. A nő sírógörcsöt fog kapni, a főnök pedig gutaütést, és nem is ok nélkül, hiszen ő nem azt mondta, hogy kerítéspóznákat csináljunk a nőjéből, hanem hogy hátteret. Fogjuk tehát ezt az átkozott 20/20 v2.2.1 nevű izét, betöltjük a nőt, adunk neki egy kicsike transzparenciát, aztán klikk és annyi. A 4. képen látjuk a folyamatot és mellette az Internet Explorerben az eredmény is, mindenki elégedett lesz, nagy piros pontot kapunk. Még szebb a mű, ha a hölgyet előbb megfelelő környezetbe ágyazzuk és utána alkalmazzuk rá az effektet, lásd mindezt a 5. képen, nem is tudom, nem kéne-e politikai plakátok tervezésével foglalkoznom inkább, az ilyesminek nemsokára nagy konjunktúrája lesz.

Ugyane képen látható, hogy a képernyő tetején húzódik a 20/20 v2.2.1 eszközsávja, ha nem kell, akkor pici ikonná zsugorítható a tálcán. Képszerkesztőként nem egy nagy szám, bár néhány elemi műveletre jó, például a 6. képen a pedagógiai hatás fokozása érdekében megnagyobbítottam a terhes nő kezében lévő söröspoharat, a 7. képen pedig vázlatot alkottam a fotóból, erre az effektusra az alkotók láthatóan büszkék, nem egészen világos, miért. Ami viszont csakugyan rejtélyes, az a Split funkció értelme, ilyenkor ugyanazt a képet látjuk két példányban, mindkettő külön manipulálható, de a végén úgyis csak az egyik lesz elmentve. Ha valaki netán megérti, hogy ez mire jó, alkalomadtán tudassa velem. Egyébként a 20/20 v2.2.1 sokféle állományt ír és olvas, a képeket elküldi emailben vagy ftp-vel feltölti a hálóra, többoldalas képeket is szerkeszt, és főleg képernyőt rögzít, akár sorozatlövéssel is, voltaképp ezért figyeltem fel rá, de most már valahogy nem szeretem annyira.

kép. Az Ultimate Paint megjelenése mintha a Gimpére hasonlítana

Közben kínomban összeszedtem valahonnan egy Ultimate Paint nevű cuccot, ez shareware ugyan, de van ingyenes változata is (megtalálható ezen a címen), ráadásul az Ultimate Paint meglepően jó, sőt, mint a telepítés után kiderült, magyar gyártmány, kissé meglepő módon a Blaha Lujza téri fényújság tejtestvére. Ehhez képest a honlapja angol nyelvű és az Ultimate Paint v1.91f freeware változat letöltéséhez három amerikai, egy német és egy osztrák helyet ad meg, nekem egyik link se működött, a fenti ftp címre is a Lycos révén találtam rá. Első blikkre a program mintha a Gimp-re hasonlítana valamelyest (8. kép), amennyiben van neki egy központi panelkája, a képek ettől függetlenül külön ablakokban nyílnak meg, a szerszámoskamrát és a palettát pedig lehet húzogatni ide-oda. Ezzel, persze, a hasonlóságnak vége is, a Gimp egyértelműen a legjobb freeware képszerkesztő volt és marad, ám az Ultimate Paint se kutya. Van neki képböngészője, képes a vágóasztal tartalmát új képként betölteni, képet vagy képrészletet ecsetté változtatni és megfordítva, színcsatornák állásszögét, méretét egymástól függetlenül változtatni, egyáltalán annyi trükköt tud, hogy végignézni is sok, noha ezt az amúgy barátságos effektböngésző, amennyire lehet, megkönnyíti (9. kép). Nyomdai munkára persze nem való, nem is arra szánták, de ha weben vagy prezentációkban akarunk meghökkentő képi hatásokat produkálni, akkor az Ultimate Paint igen jó választás, mindenesetre jobb, mint a 20/20, a franc vágna bele.

Xnews/03.04.11

Alapvetően filantróp karakter vagyok, melegszívű és közösségre vágyó, erre abból következtetek, hogy ötévenként legkevesebb egy alkalommal eszembe jutnak a legkedvesebb barátaim, s rájuk ilyenkor hosszú másodperceken át nagy-nagy szeretettel gondolok.

kép. Az Ultimate Paint effektböngészője előre megmutatja, hogy a leghelyesebb hagyni a képet olyannak, amilyen

Találkozni persze egyáltalán nem szoktam velük, de hát nem is ez a fontos, hanem az az őszinte, mély érzelem, ami engem szüntelenül áthat ott legbelül. Ha ez megvan, akkor semmi szükség kommunikációra, sőt az ilyesmit direkte kerülni ajánlatos. Én magam például pánikba esem, ha megszólal otthon a telefon, merthogy egy undok, lerázhatatlan alakot vélek lapulni a vonal másik végén, aki jobb esetben valami kellemetlen és rosszul fizető megbízást kíván a nyakamba akasztani, rosszabbik esetben pedig kiderül, hogy már a nyakamba is akasztotta, csak én elfelejtettem, s ő most arra kíváncsi, mért nem voltam ott csütörtökön, amikorra megbeszéltük.

Nagyon utálom a telefont.

kép. A hírcsoportok nem arra valók, hogy megoldást leljünk a problémáinkra, hanem hogy rájöjjünk, nincs megoldás

A mobil jobb, mert azt általában be se kapcsolom, ezen belül is a legjobb az SMS, de sajnos az undok, lerázhatatlan alakok per definitionem óvakodnak az SMS-től. Az ilyen mindig beszélni akar.

Még jobb az email, azt az ember akkor tölti le, amikor akarja, és akkor válaszol, amikor akar, pár szó, semmi körülményeskedés, meglesz, nem lesz, ennyi. Persze ez is sokrétűbb, aki emailt ír, az valamifajta erkölcsi kényszert alkalmaz a felebarátjával szemben, a felebarát tudniillik úgy érzi, hogy erre nekije válaszolnia kell, noha esetleg épp nem fűlik hozzá a foga, emiatt esetleg némi haraggal gondol a feladóra, pedig ez neki se jó, a harag a lélek mérge, aki a kebelében haragot táplál, az pszichésen nemsokára megsérül, eltorzul, a végén pedig szomatikusan is megbetegszik, háziorvos, szakrendelés, kórház, boncterem, kripta, ez nem vicc, hanem a szomorú valóság.

Ha tehát bárki felebarátomnak emailt küldök, azzal a sírgödrét készítem elő.

Viszont az ember mégiscsak társas lény, akkor pedig kell hogy létezzen olyan út lélektől lélekig, ami nem mindenestül életveszélyes, hanem éppenséggel tapintattal van átitatva, mindenki számára elfogadható, értelmes és hasznos információk kicserélését teszi lehetővé, nem nélkülözi az emberi melegséget, noha egyszersmind megfelelő távolságtartást is garantál; ez pedig a Usenet.

Mostanában vettem észre, hogy az internethasználók nagy többsége hovatovább ennek a létezéséről se tud. Az internethasználók nagy többsége ugyanis az elmúlt egy-két, maximum három évben kapcsolódott a hálóra és számára az internet a webbel azonos, viszont akik jóval korábban, mondhatni a web hajnalán kezdték, azok szükségszerűen találkoztak a hírcsoportokkal, hiszen az a rengeteg csingilingi, ami most van, akkor még nem is létezett egyáltalán. Persze a csingilingit se akarom lefitymálni, mindössze arról van szó, hogy a Usenet sokkal közvetlenebb, személyesebb, mondhatni, emberibb média, hiszen egy hírcsoport felhasználóitól bármikor megkérdezhetem, hogyan kell proxyt telepíteni vagy tengeri pókot főzni, vagy hogy kábé mennyiért kapok elfogadható szállást Funchalban, ha odautazom, ezzel nem szólítok meg senkit személyesen, nem lőcsölöm a gondjaimat egy konkrét személy nyakába, az fog válaszolni, akinek éppen kedve támad.

Ráadásul az se kizárt, hogy nyolc évvel később meg én válaszolok neki, ez pedig már majdhogynem barátság, legalábbis az én fogalmaim szerint.

Amúgy pedig a dologhoz semmi se kell, csak egy hírolvasó, az meg van mindenkinek, komolytalanabb ember az Outlook Expresst használhatja erre a célra, a nagyon komoly ember az emacs editort, aki pedig se egyik, se másik, hanem amolyan hétköznapi járókelő, az nyilván keres magának valami normális hírolvasót, mint például az Agent, vagy méginkább olyat, amiért fizetni nem nagyon kell, amilyen a Free Agent, a NewsPro, a News Xpress, a Nomad News vagy éppen az Xnews. Ezek általában szimpla szerszámok, talán az Xnews közöttük a legbonyolultabb, de ez most kivételesen nem hátrány, sőt. Hogy precíz legyek, az általam eddig megismert hírolvasók közül az Xnews az egyetlen, amivel békésen el tudok lenni, noha ez amúgy egy folyamatos, örök béta-állapotban lévő alkalmazás, amit fejlesztője, Luu Tran önmagának írt, viszont szerencsére Luu Tran szereti önmagát, noch dazu jobban, mint némely fejlesztők a reménybeli felhasználóikat, s ennek megfelelően nagyon rendes, sokoldalú, slágfertig programocskát fejlesztett a saját örömére, sőt tovább is adja bárkinek, aki szintén örülni akar. A program nagyjából kétéves, szériaszáma vélhetőleg a fejlesztő kedvenc dédnagymamájának a születési dátumát takarhatja, de ez nem zavar. Felülete kissé fura, semmiféle manapság szokásos konvenciót nem követ, az utolsó két menüpont ugyan a Window meg a Help, de ez csak az ellenség megtévesztését szolgálja, help ugyanis nincsen egyáltalán, de nem is hiányzik. Amit tudni kell a programról, az a gyakorlatban úgyis kiderül, amellett a hírolvasás elvileg egy szimpla telnettel is abszolválható, amennyiben az adóalanyt az NNTP protokoll bizonyos fokú ismerete és megfelelő mennyiségű mazochizmus jellemzi. Az Xnews használatához mindez nem szükséges, némi türelem ugyan kell, de csak eleinte, továbbá be kell látni vele kapcsolatban bizonyos dolgokat.

Mindenekelőtt általános célú hírolvasóról van szó, ami ugyan kezeli a maga módján a bináris állományokat is, de nem képszüretelésre és –bámulásra tervezték; akinek ilyesvalami kell, az töltse le bizalommal az ASP1-A3 vagy a PicFetch nevű képbetakarítókat, mindkettő jó, bár az előző ingyenes, és elhelyezhetünk benne szűrőfeltételeket is, míg viszont a másodikból, lévén az shareware, a bírvágy áporodott levegője árad. Másfelől az Xnews online olvasó, ha tehát valódi offline alkalmazásra van szükségünk, akkor jobb lesz az Agent, a Gravity vagy valami más.

A hírolvasókat általában telepíteni se kell, így az Xnewst sem, bemásoljuk egy könyvtárba, elindítjuk, konfiguráljuk és kész. Több hírkiszolgálót is kezel, de nem úgy, mint a News Xpress, amihez külön profilokat kell létrehozni és a kívánt szerverhez tartozó profillal kell elindítani. Az Xnews még arra is képes, hogy egyszerre, ugyanabban az ablakban több kiszolgálóhoz kapcsolódjon, emellett többféle identitásunk lehet, eltérő nevekkel, emailcímekkel és szignatúrákkal, amikor tehát szöveget teszek közzé, eldönthetem, hogy most melyik énem beszél a sok közül, de az is lehetséges, hogy az egyik kiszolgálón Don Carlos vagyok, a másikon Sir John Falstaff, a harmadikon Almaviva gróf, a negyediken pedig Józsi cigány. Hackerek és az Interpol által körözött személyek számára mindez - gondolom - kifejezetten előnyös.

Egerészni nem kell, az Xnewsnak van egy halom billentyűkombinációja, de magunk is definiálhatunk továbbiakat.

A kívánt információk megtalálására a különféle szűrők mellett a legprofibb módszert, a Perl-kompatibilis reguláris kifejezéseket használhatjuk, ez jó dolog, mert élesíti az elmét. Utána, ha belenézünk egy politikai jellegű magyar hírcsoportba és ott egészen hajmeresztő szövegeket találunk, egyből tudni fogjuk, hogy ezeknek a szerzői Perl-kompatibilis reguláris kifejezéseket sohasem használtak. Ezért maradtak hülyék.

Szerelmes víziló a párját keresi

Tue, 27 Jun 2000 00:00:00 +0000

README 2000. jűnius

Az emberek érdeklődők, segítőkészek és telis-tele vannak részvéttel, én ezt mindig is tudtam, de lám, újra meg újra bebizonyosodik. Múlt havi jegyzetem megjelenése után számos emailt és telefont kaptam, mások személyesen próbáltak útbaigazítani. Értékesnél értékesebb tanácsokkal gazdagodtam, ezek szerint Varuna baja a következő:

hibás az alaplap
a SCSI kártya
a tápegység
a videokártya
a BIOS
az EIDE interfész
a merevlemez(ek).

kép. A NetOp telefonkönyvében valamennyi elérhető gép együtt látható, földrajzi elhelyezkedésüktől és a használt protokolltól függetlenül

Mások szerint szét kell szedni a gépet darabokra, majd újra összerakni, megint mások azt javasolják, hogy előbb cseréljem le az összes drivert a legfrissebb változatra, ha ez se használ, akkor hajítsam jó magasra a számítógépet, majd ezt követően ballagjak odébb, másképp ugyanis a fejemre esik. Olyan is van, persze, aki szerint mindenért a Windows 2000 felelős, mert átokként ül Varunán, és kitartó aknamunkájával eléri, hogy a gépen más operációs rendszerek se fussanak normálisan; ennek mindamellett némiképp ellentmondani látszik, hogy továbbra is a Windows 2000 az egyetlen rendszer, amit többé-kevésbé használni tudok, a Linux nem bírja a jelenlegi kondíciókat, a Be OS-t pedig már le is vakartam.

A Wordöt nemigen lehet használni, mert folyton összeomlik. Nagy tudományú tanácsadóim szerint ez nem az operációs rendszer, hanem a Word bűne, más kérdés, hogy a Windows 2000 béta alatt negyedannyi bajom se volt vele, másfelől meg nem is igazán érdekel, kinek-minek a sara ez a gyalázat, bőven elég, hogy egy-egy elszállás után több mondatot kell újraírnom, és ez a honoráriumban nem jelentkezik. Nekem amúgy - mint többször említettem - édes mindegy, miben írok, elméletileg jó bármi, amiben betűket tudok rakni egymás után, viszont a gyakorlatban akadnak apróbb problémák, amelyek nem léteztek korábban, csak most, a Windows 2000 alatt. Bizonyos szövegszerkesztőkben továbbra is eltűnnek az ő-k meg az ű-k, másokban meg se jelennek, aztán vannak olyanok, mint például az egyik kedvencem, a (régi, de jó) WinElvis, amelyben nem működnek némely (noch dazu nélkülözhetetlen) billentyűkombinációk, mondjuk a ·Ctrlh, ami a vi eredetű szerkesztők nagy családjában a Backspace megfelelője; nélküle, beláthatjuk, nem megy. Így hát most az UltraEdit-32 v6.10a nevű képződményt nyűvöm, jó az a maga módján, bár hiányoznak belőle bizonyos kényelmi szolgáltatások, amelyek a vi eredetű szerkesztők föntebb már dicsért nagy családját rokonszenvessé teszik, de sebaj.

A Windows 2000-ből is hiányoznak bizonyos kényelmi szolgáltatások, ám ezzel együtt működik. Úgy, ahogy.

kép. Egyszerre több gép távirányítható, ugyancsak több állományátviteli és csevegőcsatorna lehet aktív

Mindamellett lehetne valamelyest rugalmasabb, testreszabhatóbb, mondjuk, hasonlíthatna kissé a Linuxra, legalábbis ami a konfigurálhatóságot meg a segédprogramok bőségét illeti, de ő nem, az Isten-nek se.

Hagyjuk. Jöjjön most némi kultúra. Nyugat.

Egy irodalmi legenda - digitálisan

Tegyük be a cédét a meghajtóba, indítsuk el a programot és írjunk be valami keresőkérdést. Írjuk be például azt, hogy „polgári”. 1735 találatot kapunk, a zöme persze irreleváns, de vannak itt ám gyöngyszemek is, azt írja például Szabó Ervin, hogy „…a magyarországi szociáldemokrata párt két vagy három éve tudatosan és bevallottan együttműködik és együtt verekszik azokkal, akiket az osztályharc terminológia szerint polgári pártoknak neveznek”. Tehát a „polgári párt” kifejezés az „osztályharc” terminológiája, mondja Szabó Ervin, aki azért tudta, mit beszél, legalábbis ami az osztályharcot illeti.

Erre való a cédérom, hogy egy hetvenezer oldalas szövegtengerből aránylag gyorsan kiszűrhessük, ami kell nekünk. A cédé nem kritikai kiadás, nem elmélyült textológiai munka eredménye, egyébként próbáljunk elképzelni hetven mokány magyar textológust, amint nekiveselkednek a Nyugatnak és öt év kemény munkával bedarálják, majd pedig képzeljük el azt a vásárlóközönséget, amelyik ezt a munkát dalolva megfizeti.

Na ne.

Természetesen a kritikának az a dolga, hogy a maga értékrendje szerint ítélkezzen, ez megtörtént, olvasható (például), nem is akarok vele vitatkozni, hiszen annyit mindenképp elismer, hogy a Nyugat cédé létrejött, megvan, használható.

Akadnak benne hibák, ahogy az eredetiben is akadnak, noch dazu minden lapban vannak, még az ÉS-ben is. Ha pedig egyetlen lapszámot se igen lehet hiba nélkül előállítani, akkor egyszerre harminchárom évfolyamot vajh' miképp lehetne? Mellesleg a reprint kiadás, amit az Akadémiai indított 78-ban, el se készült, de ami megvan belőle, az is túl drága és roppant tömegű, egy mezei értelmiségi megfizetni se tudja és a köteteket se tudná elhelyezni a lakásában. A kiadvány használatának könnyed voltáról már ne is beszéljünk.

Aki tudományos igényű munkát ír és ennek megfelelően pontosan kíván idézni, az majd elmegy a könyvtárba, ahogy eddig, viszont most már előre tudni fogja, hogy hol keresse a kívánt szövegrészt. Az egyszerű honfi számára viszont semmit se jelent, hogy hiányzik a cédéről az eredeti oldalszámozás, az egyszerű honfi ugyanis nem elsősorban az oldalszámokat olvassa egy folyóiratban, hanem a szövegeket, azok pedig megvannak hiánytalanul. Hogy markánsabban fogalmazzunk, a cédén a magyar szellemtörténet egyik legfontosabb - ha nem a legeslegfontosabb - dokumentum-együttese található, száznegyvenmillió betű tízezer forintért. Ha a könyveket is ilyen áron állítanák elő, akkor húsz-harminc forintért kapnánk a boltban egy regényt. De nem annyiért kapunk.

NetOp RemoteControl 6

Ez már egyesztendős, azóta a 6.5-ös változata is megjelent, abban az állományátvitel gyorsabb, egyébként a különbség nem számottevő. A NetOp RemoteControl, akármelyik verzióját is nézzük, a legjobb távirányító program, pedig legalább egy tucat nagy név villog a piacon. Gyártója egy dán cég, úgy hívják, Danware, azt lehet róluk tudni, hogy pályafutásuk elején relációs adatbázis-kezelőt fejlesztettek, ezenközben a cég kiszolgálója a konyhában kapott helyet, a mosogatókagyló alatt, mindig oda kellett kiballagni, ha baj volt vele; ezt az egyik programozó megunta, és létrehozott egy eszközt, mellyel a saját munkaállomásáról indíthatta újra a szervert. Ez egy DOS alatt futó TSR program volt, 867 bájtot foglalt el a memóriában, ő lett a NetOp őse.

Van egy másik változata is, a NetOp School, azzal a tanár a saját gépének a képernyőjét megjelenítheti a hálózat gépein (interneten át is), illetve figyelemmel kísérheti a tanulók képernyőit, a tanulók is láthatják egymáséit, állományokat cserélhetnek, programokat indíthatnak el távoli gépeken stb.

kép. Az első kísérlet: merész, de még nem tökéletes

kép. Kibontakoznak énünk liberális, radikális és alternatív oldalai

A NetOp Windows 2000, Windows NT 4.0/3.5x/3.1, Win9x, Win3.1x, OS/2 és DOS alatt fut, Macintoshon és Unix-változatokon nem, akinek ez kell, kénytelen lesz beérni a (mellesleg ingyenes) VNC-vel, amiről pont egy éve volt szó ugyanitt. A saját gépén normális körülmények között Linuxot futtató rendszergazda tehát kénytelen Windowsra bootolni, amikor például a cég Japánban dolgozó munkatársának a notebookját kell gatyába ráznia, mert egyébként a NetOp, mint minden más távirányító alkalmazás, elsődlegesen erre való. Illetve, hogy pontosabbak legyünk, tanácsadásra, mert hiszen amikor a cég Japánban dolgozó munkatársának baja van a noteszgéppel, akkor az nagy valószínűséggel olyasmi lesz, hogy nem talál valami állományt, vagy hogy az Excelből eltűnt az a rács, ami benne szokott lenni, vagy hogy az á billentyű lenyomására ş betű jön, az é betű helyén meg ç. Ilyenkor a rendszergazda a Rottenbiller utcából beavatkozik, a portugál billentyűzetkiosztást visszaállítja magyarra, és közben esetleg elmeséli, hogy van ez, tudniillik a NetOp használata mellett a géphez csatlakoztatott mikrofon révén lehet csacsogni is. Súlyosabb esetben viszont a NetOp se segít, súlyosabb esetnek például azt nevezem, amikor a rendszer órákon át próbál felállni, de nem tud, mert nem találja a \Systemroot\System32\Config\software nevű állományt, ami persze meglesz idővel, de hát éppen ez a kérdés, hogy mért találja meg most, ha eddig nem találta, illetve hol volt ez a fájl korábban, ha most ott van, ahol lennie kell, nos, a rendszergazda ezzel csak akkor foglalkozhat, amikor az OS már fölállt. Amíg kétségbeesetten keresi a registry különféle darabjait, addig NetOp sincs, maximum pszichológiai tanácsadás telefonon. Továbbá a NetOp révén nem lehet használni a vészhelyzeti rendbepofozó konzolt, mert amikor csak az működik, akkor nem futnak alkalmazások, ergo nincs NetOp.

Egyszóval príma dolog ez, amíg nincsen nagy katasztrófa, utána viszont annyi, mint halottnak a csók, de hát ez nem a program hibája, sőt nem is hiba, hanem a Teremtés alaptörvényei közé tartozik, zengjük hát az Úrnak dicsőségét mindannyian.

Egyébként a program gyors, akár az olajozott ménkű, helyi hálózaton használva olyan fürgeséggel kezeli a szomszédos munkaállomásokat, mint a saját gépet, interneten persze a helyzet más, de hát az már egyéb tényezőkből fakad. Használata roppant egyszerű, megnyitjuk a telefonkönyvet (1. kép), kiválasztjuk benne a megfelelő gépet, és eldöntjük, mi módon kívánunk közösülni vele (távirányítás, állományátvitel, csevej vagy hangos csevej), klikk és annyi. Egyszerre több gép távirányítható, ugyancsak több állományátviteli és csevegőcsatorna lehet aktív (2. kép), és emellett még a clipboard(ok) tartalma is kicserélhető.

kép. Mellesleg a nagy generáció is mi vagyun

kép. Próbáljuk kissé punkosabban

kép. Megtaláltuk az igazit

Az állományátvitelt egy kétablakos állománykezelővel oldja meg, külleme a LapLinkre, illetve a Norton Commanderre emlékeztet és - nagyon helyesen - a Commanderben megszokott funkcióbillentyűk működtetik. Makrózható is, mégpedig két szinten, részben mindenki számára érthető, egyszerű parancsokkal, de ActiveX-vezérlő révén is, ezt a lehetőséget elsősorban programozóknak vagy más, kifinomultabb elméknek szánták.

Biztonsági megoldásairól nem tudok mit mondani, azokra úgyis csak a gyakorlatban derül fény, amikor valamely szemfüles ifjú ember már rég pénzzé tette az összes vagyonunkat, hajót vásárolt és sudár termetű malabár nők társaságában vitorlázik az Andamán-tengeren. Nem szabad haragudnunk rá, titokban szívesen cserélnénk vele, csak valahogy nem igazán sikerül.

Cosmopolitan Virtual Makeover 2

kép. Kibuggyant belőlünk az ős Kaján

kép. Átmentünk művészbe

Azért még ne adjuk fel, kiindulásképp a leghelyesebb, ha önbizalmunk acélozásába fogunk. Végre találtam egy erre szolgáló fontos, sőt nélkülözhetetlen alkalmazást, ez ráadásul még működik is, feltétlenül beszerzendő, jót tesz a léleknek. Küllemünkkel a legtöbben elégedetlenek vagyunk, fizimiskánk – a saját megítélésünk szerint – nem elég fenséges, nem kellőképp lenyűgöző, továbbá sárm híján szűkölködik. Konvencionális, unalmas, fád, nyárspolgári benyomást keltünk – gondoljuk borúsabb pillanatainkban –, beh jó is volna eredetibb megjelenéssel büszkélkedni, no persze nem a valóságban, mert akkor minden bizonnyal kiröhögnének, hanem csak virtuálisan, a képernyőn, az éj leple alatt. Megoldható. Vegyük meg a Cosmopolitan Virtual Makeover 2-t, telepítsük, aztán szkenneljük be az arcmásunkat, töltsük be a programba, és gyorsan ékesítsük új hajkoronával (3. kép). Máris szívdobogtatóan sámsoni benyomást keltünk, ám itt még nem állunk meg, újabb kísérlet következik (4. kép): ebből a karakterből függetlenség, szabad szellem, erős akarat és autonómia sugárzik, lám, eme tulajdonságok mind bennünk lakoznak, csak eddig nem hagytuk őket kibontakozni. Most menjünk vissza a kamaszkorunkba (5. kép), íme a hatvanas években gyökerező, választékosan nonkonformista önvalónk. Más kérdés, hogy ezzel a hajjal leginkább a régi német pornófilmek mellékszereplőire emlékeztetnénk a házmester feleségét, s ennek a következményei beláthatatlanok volnának; próbáljunk hát valami punkosabbat (6. kép). Íme, ekként szintetizáljuk a megbízható hivatalnok eszményét a táncos léptű szívtipró küllemével, bár meglehet, ennyire ziláltnak mégse akarunk látszani, jöjjön tehát a következő haj (7. kép). Mit mondjunk: ez az igazi.

Persze még nem hagyjuk abba.

Vannak a mi lelkünk mélyén archaikusabb tartalmak is, pogány dalok, víg hajnalok, boszorkányos, forró szelek: igen, az ős Kaján is mi vagyunk, és ezt meg is tudjuk jeleníteni, naná (8. kép - itt egyébként a program megmutatja, hogy ilyen volt, ilyen lesz). Persze így nem engedne be a munkahelyünkre a biztonsági őr, próbáljunk inkább kultúrembernek látszani, művésznek mondjuk (9. kép), ez jó, bár kissé - hogy is mondjuk - enervált. Nem sugározza azt az acélos erőt és kérlelhetetlenséget, ami szintúgy sajátunk, tehát növesszünk szakállat, és keressünk egy kalapot (10. kép).

Erről már nincs is mit mondani.

Illetve mégis: fennkölt vonásaink környezetbe ágyazottan érvényesülnek igazán, mármost mely környezet felelhetne meg igazán minekünk? Nyilvánvaló: az égbeszökő ormok, havas fennsíkok ritkás levegőjű, zord birodalma, az a mi világunk, rakjunk hát egy ilyen hátteret magunk mögé (11. kép), és lám, előttünk áll a tökély maga.

kép. Hát ilyenek vagyunk igazándiból

kép. A tökély

Ecce homo.

Ilyenek lehetnénk, ha nem húzna le folyton magához a világ.

Terragen v0.8

kép. A Terragen munkafelülete

Egyébiránt a 9. képen látható táj nem létezik, most generáltam, éspedig egy ingyenes alkalmazással, legalábbis most még ingyenes, később nyilván nem lesz az, bár ezt aligha lehet csodálni.

Nagyon ügyes dolog.

Mindössze 571K terjedelmű zip állomány képében érkezik, telepítjük, klikk és klakk, máris megvan az első tájképünk. Ami a 11. képen látható, azt mintegy két perc alatt alkottam, más kérdés, hogy a rendszer utána csaknem nyolc percig molyolt vele, de hát ez már legyen az ő szociális problémája.

kép. Ilyeneket fösthetünk a Terragennel

Mint a 12. képen látjuk, a paraméterek különféle párbeszédablakokban adhatók meg, a legfontosabb a Landscape (tájkép) ablakocska, nyilván az Örökkévaló is effélét használt a világ teremtésekor. Beállítjuk a kép realizmusának kívánt szintjét, a hegyek magasságát, a völgyek aljának simaságát, a glecscserműködés hogymikéntjét, meg a hasonlókat, amiket a Teremtő is be szokott állítani. A tájat kombinálhatjuk egy másik tájjal, hegyeket őserdőkkel, szavannákat sivatagokkal, de előbb célszerű lesz a felszínnel vacakolni egy keveset, erre egy Surface Map nevű szerszám szolgál, meglehetősen komplex darab, az ember nem győz csodálkozni, mennyiféle paramétere van a teremtendő világnak, pedig, ugye, mi csak tájat alkotunk, nem hozunk létre faunát vagy pláne embereket, és mégis.

Teremtünk viszont vizeket a Water párbeszédablakkal, meghatározzuk a hullámok magasságát és szélességét, meg hogy mennyire csillogjon rajtuk a fény, és hogy a halovány visszaverődések milyen színekkel tündököljenek. Hasonló gondot fordítunk a felhők számára, méretükre, színükre, tömöttségükre, és akkor még nem is foglalkoztunk az esetleges ködfoltokkal, a völgyekből felszálló párával és a légkörrel általában, de ami késik, nem múlik, párbeszédablak erre is van. Végezetül legyen világosság, elhelyezzük az égen a napot, atmoszferikus árnyékokat hozunk létre, definiáljuk az életadó napfény színét, intenzitását, a szórt fényeket, hogy csak néhányat említsünk, aztán klikk, és létrejön az új világ. Mozoghatunk is benne, tehát animálhatjuk, van ilyen eszköz a Terragenben, de az internetről továbbiakat is letölthetünk hozzá.

kép. Et creavit Deus hominem ad imaginem suam

Az eredmény egész mutatós tud lenni, lásd a 13. képet, ám ez a látvány rideg és élettelen. De sebaj, keresünk egy jól sikerült fotográfiát, ami akkor készült rólunk, amikor a sógor saját termésű borát megízleltük, kimaszkoljuk, ízlésesen elhelyezzük a hegyek előterében, kicsit esetleg manipulálunk vele, s íme, létrehoztunk egy műalkotást (14. kép), amelyből egyszerre árad a fennség és az emberi létezés tragikuma.

Realisták vagyunk. A világ ilyen.

Halálos tavasz

Tue, 25 Apr 2000 00:00:00 +0000

README 2000. május

Húsvét hétfőn kezdem írni ezt a jegyzetet, azon a verőfényes napon, amikor minden jóravaló magyar ember a feltámadás ténye fölött örvendezik, ennek jegyében tenyérnyi szeleteket vág a zsenge tejes bárány húsából, kirántja, megeszi, bort hoz fel a pincéből, és nagyon berúg. Sajnos azonban a jelek szerint én már nem vagyok jóravaló magyar ember, Varuna nevű számítógépem pedig végképp nem az, hanem egy gonosz barom, ami abból is látható, hogy a registryt újfent elgyalázta. Rendszerindulásnál tehát kék halálba ájul, szememre hányja, hogy nincs meg a regisztrációs adatbázis fele, újraindul, kék halál, szemrehányás, megint újraindul, odakinn közben nyári meleg van, csicseregnek a madárkák, és vidám ukránok kornyikálnak a kocsma előtt.

Egyébként teljesen nyilvánvaló, hogy a registry valójában megvan és használható is, de Varuna ez idő szerint nagyon utálja, ő most titokzatos, gyötrő sóvárgást érez a lelke mélyén, legszívesebben Lisszabon óvárosában bolyongana, omladozó templomokat bámulna Alfama sikátorainak útvesztőjében, bougainvilleával befuttatott teraszokról figyelné a tovahömpölygő Tejót, miközben a fado fájdalmas-szomorú hangjaiban gyönyörködne.

Viszont a Windows 2000-t egyáltalán nincs kedve elindítani.

Azért megtenné, ha nagyon akarnám, de nem akarom.

Elfogadom, hogy a rendszer néha összezilálódik, ki is javítom, ha kell, de nem kétnaponként.

Most inkább Be OS alatt fogok írni, bár nem ezzel a céllal került fel a gépre, hanem hogy mindig legyen valami, ami elindul. Sajnos az ű, ő és í betűket nem ismeri, viszont mégiscsak valódi operációs rendszer, sőt egészen kifinomult a maga módján, ráadásul ingyenes, bárki fölrakhatja, működik.

Hogy precízek legyünk, nálam ez úgy fest, hogy a Be OS bármely két, tetszőlegesen kiválasztott és időben egymásra következő összeomlás között prímán működik. Igaz, a Be OS-nél nem az egész rendszer omlik össze, csak a héj (a munkaasztal) száll el, amúgy pedig lehet, hogy ez nemcsak nálam van így, ugyanis különféle tanácsokat találtam az interneten erre az esetre vonatkozólag, ebből pedig (most még) arra következtetek, hogy ez a munkaasztal ilyen kis illanékony, de sebaj.

Láttunk már ennél rosszabbat is.

Az ingyenes Be OS létezéséről március folyamán értesültem különféle hírlevelekből, letöltöttem a Tucowsról, felraktam, és azóta kissé csodálkozom. (Most már nem kell letölteni, egyebek között a PC World májusi számának cédémellékletén is megtalálható.)

De menjünk sorjában.

Korábban is tudtam, hogy létezik egy Be OS nevű operációs rendszer, láttam a 4.5-ös verzió demóját (tavaly októberben a PC World cédéjén szerepelt), azt is tudtam, hogy alkalmazások egyelőre nem nagyon vannak hozzá, viszont pénzbe kerül. Természetesen egyáltalán nem zárható ki, hogy a nyájas olvasó ennél jóval többet tud róla, viszont ez nem is garantált, ezért most ideírok pár dolgot, a Be OS ennyit talán megérdemel.

Előtörténete 1990-ig nyúlik vissza, Jean-Louis Gassée ekkor hozta létre a Be nevű céget azzal az eldöntött céllal, hogy méltatlan világunkat karcsú és gyors operációs rendszerrel ajándékozza meg. Az első verzió az AT&T Hobbit processzorára épült, aztán következett a PowerPC, később, 1995 végétől pedig a Be saját terméke, a kétprocesszoros BeBox. Ez egy komplett és exkluzív játékszer volt, rengeteg sok lukkal a valagán: négy aszinkron soros, két MIDI, két játékport, emellett a szokásosos audio, PS/2 egér, billentyűzet, infra, SCSI, plusz még egy 37 tűs úgynevezett GeekPort négy analóg bemeneti és kimeneti csatornával és két nyolcbites digitális I/O porttal; exkluzivitása abból fakad, hogy csak bejegyzett fejlesztőknek árulták. Operációs rendszere a Be OS DR6 volt, lényegében ezzel indul a Be OS látható története. A nyilvánosság előtt a Be OS mindössze két éve, a Release 3 megjelenésekor bukkant fel. Ez volt az első verzió, amit nemcsak fejlesztőknek kínáltak, hanem egyszerű súdráknak is, továbbá ez volt az első, amely Intel-platformon is elindult, mint afféle Media OS, amit nem a gép elsődleges operációs rendszerének, hanem amolyan kiegészítésnek szántak. Más szóval a Be OS fiatal, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy az összes többi operációs rendszert az informatikai bronzkorban tervezték. A Windows 9x a DOS-ból ered, az NT és a 2000 a VAX/VMS-ből, a Mac OS a Xerox hetvenes évekbeli ábrándjaiból, tehát ezek mind akkoriban alakultak ki, amikor az a gondolat, hogy a személyi számítógép egyszer valós idejű videót, audiót vagy effélét fog kezelni, föl se merülhetett. A Be OS az egyetlen, amit eleve erre a célra konstruáltak. Utolsó előtti, 4.5-ös verziója nem egészen egy éve, 1999 nyarán jelent meg, mint egy hálózati működésre és internetre fölkészített, gyors és megbízható képződmény, most pedig itt van az 5-ös, amit úgy lehet telepíteni, hogy az alaprendszert a legcsekélyebb módon sem kell megbolygatnunk.

kép. NTFS meghajtón lévő állományok a Be OS alól nézve

A letöltött állományt Windowsból elindítva létrejön egy alkönyvtárunk, benne az image.be nevű állománnyal; ez a Be OS univerzuma. Kívülről nézve egyetlen állomány, belülről nézve viszont teljes, leginkább talán a Unixra emlékeztető állományrendszer. Indítani is lehet a Windowsból, de persze ilyenkor a teljes rendszer újraindul, mégpedig hajlékonylemezről, minthogy boot manager vagy efféle nincs. (Windows 9x esetében hajlékonylemez nélkül is megpróbál elindulni, aztán vagy sikerül neki, vagy nem.) Természetesen a hajlékonylemezes indítás lassú, viszont amikor a rendszer fölállt, meg fogunk lepődni. A Be OS helyből látja az összes meghajtónkat, az NTFS és a Linux ext2fs formátumúakat is, sőt meg tudja nyitni a rajtuk lévő állományokat, például az 1. képen két JPG állományt látunk a Be OS saját (igen mérsékelt tudású) képnézegető appletjével, ám ez a két JPG állomány egy NTFS meghajtón található.

Indulásként ennyi elég is ahhoz, hogy a Be OS a figyelmünket kiérdemelje, de ez még nem minden. A Be OS minden különösebb bizgatás nélkül elfogadja a ZIP meghajtót (Linuxnál kissé árnyaltabb a kép), felismeri a SCSI kártyát, a hálózati kártyát, a hangkártyát és így tovább. Sajnos az itt tárgyalt Personal Edition belső modemet nem kezel, noha a szíve mélyén érzi, hogy a PCI sínen ül egy szerkezet, amely a Rockwell névvel azonosítható, bánni azonban nem képes vele, így kénytelen voltam külső modemet akasztani az egyik soros portra, azzal nincs is semmi gond. Mindenesetre tárgyszerűen állapíthatjuk meg, hogy ezt a rendszert könnyebb működésre bírni, mint akármelyik Linux disztribúciót, nem is beszélve az NT 4.0-ról, vagy pláne a néhai DOS-ról, ahol az egérmeghajtót is külön kellett telepíteni, ha még emlékszünk rá.

Azt mindenesetre tisztázzuk, hogy a Personal Edition fél gigát foglal el, nem többet, nem is kevesebbet, azaz kisebb meghajtóra nem telepíthető, nagyobbra pedig sohasem hízhat, akármekkora lemezhelyünk volna erre a célra. Ha viszont akad felmountolható nem tömörített meghajtónk, akkor azt a Be OS írja-olvassa, azaz pakolhat rá dokumentumokat. Nagy szomorúságra ad okot viszont, hogy a Personal Edition nem tudja kihasználni a többprocesszoros rendszerek előnyeit, ha tehát a nyájas olvasó gépében négy, nyolc, tizenhat vagy akárhány processzor ketyeg, akkor indokolt lesz a Pro Edition megvásárlásán elgondolkodni.

Azért olyan nagyon mégse kapkodjuk el.

A Be OS-szel foglalkozó (és nyilván Be OS-hívektől származó) irodalom szerint a rendszer stabilitása abból származik, hogy minden processz saját címtartományt használ, a gyorsaság pedig abból, hogy jóformán valamennyi síkidom, amit a képernyőn látunk, a hozzá tartozó szálon lóg, mint a karácsonyfadísz, s ezért sohasem kényszerül mozdulatlanná merevedni.

Nálam ez se egészen ilyennek mutatkozik.

Hogy precízek legyünk, én több csonttá fagyott ablakot láttam, mint elevent, sőt azt kell mondanom, hogy a derék, öreg Windows 3.1 ehhez képest az élet vize maga. Jó, mint mondtam, a Be OS esetében nem a rendszer fagy le, hanem a felhasználói felület, csak az a baj, hogy ezt követően a rendszerhez nem lehet hozzáférni. Itt is van olyan, hogy CTRLALTDEL, ennek hatására a Team Monitor nevű békefenntartó alakzat jön elő, amelynek révén a Trackert vagy a Deskbart tarkón lőhetjük, legalábbis elvben. A gyakorlatban rendszerint az történik, hogy a CTRLALTDEL eredményeképp az egész rendszer elhajítja a sarlót meg a kalapácsot, és újraindul. A grafikus shell kivégzésének lehetősége természetesen abból fakad, hogy mind a Tracker (a munkaasztal), mind pedig a Deskbar (a képek jobb felső sarkában látható álló téglalap, amelyen a futó alkalmazásokból lehet választani, a tetejéből pedig további szerteágazó menürendszer csalható elő) egyszerű alkalmazás, ahogy alkalmazás például a Media Server, ami az audio és video I/O kezelésére hivatott. Általában amit a Windows alatt szolgáltatásnak nevezünk, az itt alkalmazás, és így könnyebb agyoncsapni, bár tapasztalatom szerint szükségtelen is, előbb-utóbb magától felfordul a nyomorult, és többnyire az egész tyúkól ráomlik egy füst alatt. Meg rám is, ha éppen Be OS alatt dolgozom, akkor pedig engem aligha fog meghatni a pervasive multithreading meg a realtime scheduling meg a többi hókuszpókusz, hanem belátom, hogy Be OS alatt cikket írni kissé kockázatos.

kép. Két elérhető és használható eszköz a Be OS alatt: az Opera és a VIM

Nem lehetetlen, csak épp a hátunkon áll fel a szőr.

Nyilván zenét is lehet szerezni, ahhoz bizonyára éppen az kell, hogy hajcsavarókra spulnizzák a művész idegeit, bár ha valamely felebarátom most akarná megírni a maga ötödik szimfóniáját, nem biztos, hogy a Be OS-szel való kacérkodást javasolnám neki.

kép. Szövegszerkesztő (AbiWord), karaktertábla és fontnézegető a Be OS alatt

Egyébként az operációs rendszereket olyképpen szoktuk hanyatt lökni, hogy alkalmazásokat indítunk el alattuk, a Be OS esetében nem egészen így van, ehhez tudniillik alkalmazásaim jóformán nincsenek is. Igaz, a beépített és elsősorban dokumentumok offline olvasására való böngésző leváltására kerítettem egy Operát, az működik, sőt van egy működő szövegszerkesztő is, a VIM (a 2. képen az Operával látjuk együtt), bár az nem ajánlható mindenkinek. Más nemigen akad, próbáltam ugyan széjjelnézni az interneten, egy-két dolgot találtam is, ilyen például az AbiWord, ami a 3. képen látható, sajnos azonban mindegyik olyan, mintha egy nyírségi általános iskola informatikai szakkörének nem különösebben igyekvő tagjai hozták volna össze. Tegyem hozzá, hogy aki Windows alá keres shareware/freeware alkalmazásokat, az ilyen tákolmányokkal a legrosszabb álmaiban se találkozik. (Amúgy AbiWord Linux alá is létezik, éppenséggel az a változat se a világ nyolcadik csodája, de messze jobb, mint ez.)

Egyébként a VIM jön a rendszerrel együtt, ahogy jön vele a bash shell, plusz a szokásos Unix segédprogramok gyűjteménye, továbbá van csomagkezelő, virtuális képernyőkezelő (mindezt a 4. képen tekinthetjük meg), és sok más, a Unix világából esetleg ismerős dolog; ennyit arról, hogy az összes többi operációs rendszer a múlt mélységes kútjából bújt elő, míg viszont a Be OS minden ízében mai koncepciókat megtestesítő, harmatos, üde teremtmény, amelynek nem múltja, hanem csak jövője van.

Hát persze.

kép. A Be OS úgynevezett terminálja egy hagyományos bash shell, de van itt csomagkezelő és virtuális képernyőkezelő is

A grafikus héj - ami el szokott szállni - megint csak nem a műfaj csúcsa, a KDE-nek vagy pláne a Gnome-nak a nyomába se ér, hogy mást ne mondjak, a menürendszere néhol kissé szerteágazóra sikeredett, például az 5. képen azt látjuk, hogyan lehet benne nyolc emelet mélységig lejutni. Az állománykezelőről inkább szó se essék, még az a szerencse, hogy van a bash, így legalább lehet másolni vagy mozgatni ezt-azt, ha nagyon muszáj; egy Mindnight Commander persze nagyon nem ártana, de nincs.

De hagyjuk a fanyalgást.

A Be OS állományrendszerét elsőre a Unix és a Mac sajátos kevercsének látjuk, egyfelől van benne /bin, /etc, /lib, /home és hasonlók, másfelől viszont a meghajtókat külön-külön felmountolja a munkaasztalra, ami, ha jól értem, a gyökérkönyvtárnak felel meg itt (tehát ez a /). Betűjelet persze nem rendel hozzájuk, így nekem van négy darab /ext2 untitled nevű micsodám. Ezek a Linux partíciók, a Be OS, mint mondtam, látja őket, mindamellett olyan az egész, mintha volna négy fiam, mindegyiket Kovács Zoltánnak hívnák, és így sohase tudnám, hogy melyiket kell fölpofozni.

kép. Ízelítő a Be OS áttekinthető menürendszeréből

Belső lényegét tekintve a Be OS állományrendszerének (BFS) van egy okos jellemzője, a naplózás. Mielőtt a rendszer bármit is megváltoztatna, előbb szépen lemezre írja, hogy mit akar csinálni, így ha akció közben lecsap a ménkű - és már mért ne csapna le -, akkor a naplóbejegyzés alapján a dolog visszaállítható. Mondjuk, déltájban bemegy a feleség a spájzba és ott cetlit talál, amely szerint „Elindultam a szilvalekvárral a konyha felé”, akkor máris tudja, hogy férjura reggel óta a Hatlépcsősben enyészik a lekvárral együtt, tehát lemegy ő is, vásárol egy új szilvalekvárt, odateszi a réginek a helyére, és minden megoldódott.

Lemezellenőrző program - amilyen például a chkdsk vagy a Unix alatti fsck - a Be OS-ben nincs is, ha tudniillik rendszerindulásnál lezáratlan bejegyzés bukkan elő, akkor csak vissza kell lapozni a naplóban, és máris indulhat a hullámvasút. Persze a meghajtókon lévő adatok egy része néha így is megsemmisül, de hát ez a körülmény a meghajtók és az adatok belső lényegéből fakad. Egyébként az állományrendszer 64 bites, tehát terabájtos méretű lemezterületeket tud kezelni (nyilván nem a Personal Edition, hanem a Pro), sőt arra is képes, hogy több fizikai meghajtót egyetlen partícióban lásson. Ez épp a fordítottja annak, amit a bronzkorban megszoktunk, akkor szét kellett szabdalni a meghajtókat, hol ezért, hogy azért. (Ha már nem emlékeznénk, egy időben 32 M volt a partíció maximális mérete). Most viszont megtehetjük, hogy mondjuk négy darab, egyenként 18 gigás pörgettyű egyetlen 72 giga terjedelmű meghajtónak látszódjék, noha ekkorát egyelőre kapni se lehet, de ha volna is, a négy fizikai meghajtó potenciálisan négyszer akkora teljesítményre képes, mint egyetlen túlméretes malomkerék, továbbá ha négy meghajtóból egy elromlik, még mindig maradt három, ha pedig egyből egy romlik el, akkor a továbbiakban csak az imakönyvre támaszkodhatunk.

Egyszóval vannak a Be OS-ben ígéretek, ad abszurdum az se kizárt, hogy pár év múltán ez lesz a munkaeszközünk, bár nem is valószínű, kivéve, ha csakugyan multimédiás formában kívánunk szólni a néphez. Bár a fene tudja. Az is lehet továbbá, hogy a Be OS a szórakoztató elektronika világába fog behatolni, Stinger néven már tavaly megjelent egy legallyazott változata, ami a WebPadnek nevezett földi hívságban fut, persze ebben a piaci szegmensben a Windows CE-vel és elsősorban a mögötte álló marketinggel kell szkanderoznia. Aztán ott van a stúdiók világa és így tovább. De ez nem a mi asztalunk, jóslásokkal ez a rovat egyébként se foglalkozik, a jövőt pedig kiszámítani nem lehet, hiszen az informatikában a technológiai kiválóságnak a piaci sikerhez tudvalevőleg vajmi kevés köze van. A fejlesztők ábrándjai ismertek, ezek szerint a Be OS két év múlva belépő szintű kiszolgáló OS lesz, megkopasztott változatai pedig különféle kütyük belsejében villognak, egyebek között videotelefonokban, tévékben, hifi-berendezésekben, sőt akár hűtőszekrényekben is.

Legfeljebb lefagy a hűtő. Abból azért nagy baj nem lehet.

kép. A szöveg a Be OS-ről szó, de Linux alatt készül

Viszont a lefagyások problematikáját most már árnyaltabban közelítem meg. Valójában a Be OS sem elsősorban azért került föl Varunára, hogy írjak róla, hanem mert látni akartam, hogyan viselkedik egy másik operációs rendszer ezen a gépen; hát így. Mellesleg, ahogy a föntebbiekből kiderül, telepítettem egy Linuxot is, sőt ezt a cikket már KDE környezetben, az érdemdús StarOffice szövegszerkesztőjét használva fejezem be (6. kép). Persze a Linux erényei néha hátrányként jelennek meg, arra gondolok, hogy ez egy fölöttébb szórakoztató operációs rendszer, a szabadidő kulturált eltöltésének mindennél hatékonyabb eszköze, mármost nekem szabadidőm évek óta nincs, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy órákon vagy napokon át gyönyörködjek a rendszer szépséges titkaiban, viszont a Linux ezt úgyszólván kiköveteli. Egyébként azt már többször említettem, hogy Windows alatt is használok Unix eredetű dolgokat, például basht, de a Mandrake Linuxban levő bash sokkal jobb, ahogy az ottani Viper is jobb, mint a win32-re portált VIM vagy Elvis, nem is beszélve a Gimp-ről (7. kép), ennek a windowsos változata továbbra se működik, Linux alatti megjelenési formája viszont ígéretes. Persze én igazából nem őrá vagyok kíváncsi, hanem csupán arra, hogy mit művel az én gépemen a Linux, ami ugyebár roppant stabil rendszer, hiszen harcedzett Linux-veteránok szokták hangoztatni, hogy ezt az OS-t ők még sohase látták kiakadva.

kép. Windows alatt a Gimp egyelőre semmire se jó, Linux alatt viszont működik

Hát én tudtam volna mutatni nekik ilyet.

Nálam a Linux szövegszerkesztés közben is el bír szállni.

Olyan is megesik, hogy felbukkan a bejelentkező ablak, aztán csak tél van és hideg és hó és halál.

Összegezve: Varunán három, igen stabilnak mondott rendszer kapott otthont, ám ők a legkevésbé sem érzik magukat otthonosan, sőt nagyon is űzöttek, s ezért epilepsziás rohamokban szoktak összeomlani.

Három stabilnak mondott rendszer nem lehet sáros egyszerre.

Ha ezen a gépen nemcsak a Windows 2000 fagy le gyakran, hanem a Be OS is meg a Linux is, akkor valószínűleg a gépben van a hiba.

Sőt azt kell mondanom, hogy még aránylag a Windows 2000 bírja legjobban a strapát, itt még a legnagyobb pánik esetében is van mód ar-ra, hogy viszonylag kulturáltan indítsam újra a rendszert; máshol ez se biztos.

Mellesleg éppen most szereztem hozzá egy összeomlás-gátló csodafegyvert, ez az AntiCrash 2K v2.0, egy Javában írt dolog, amit azért fejlesztettek ki, hogy a Windows 95/98/ NT/2000 egyáltalán ne omoljon össze. A readme-állomány, amit mellékeltek hozzá, elmélyed a technológiai részletekben is, ebből lefordítok két mondatot, de úgy, hogy az eredeti szöveg nyelvi szépségei megmaradjanak. Tehát: „AntiCrash egy program, amit Java [egy programozási nyelv] alatt készítettek, használja a Java lehetőségeit, mint például többszálúság. A szoftver vezérli a memóriaszálakat és szintén erőlteti a szoftver által küldött parancsot, hogy a Rendszer Magot elérje, ami fontos rész a rendszer összeomlásba üldözésében.”

Ez a kristálytiszta stílus a későbbiekben némiképp ködösebbé válik, de sebaj, végül is nem dalnokversenyen vagyunk.

Letöltöttem, telepítettem, elindítom, azt mondja, hogy AntiCrashRun.ex.exe has generated errors and will be closed by Windows. You will need to restart the program... És nem is indul el egyáltalán.

Hát ez van most.

Parádés kiépítésű számítógépemben emésztő kórság lakozik. Orvosolni én ezt nem tudhatom, minthogy a hardverhez böszme vagyok, csakis szakember segíthet, de mit mondhatnék neki? Már látom is, amint felkeresem az alaplapok, kártyák és meghajtók tudós mesterét, ő megkérdezi, mi a bajunk, eltűnődöm, miképpen lehet ezt megmagyarázni, s a végén azt mondom, hogy ez a gép időnként kovászos uborkának képzeli magát. - Tehát kovászos uborkának - mondja ő, bólogat, utána pedig nézzük egymást, hosszan, tűnődve, szomorún.

Vissza a jövőből

Tue, 25 Apr 2000 00:00:00 +0000

README 2000. április

Kék halállal indult a reggel, a sírfelirat szerint eltűnt volna a registry egynegyede, habár ez valószínűleg nem igaz, hiszen a második nekifutásra valami azért fölállt.

Viszont a felhasználói profilom elillant, mondja ez a fölálló valami, csak adminisztrátorként léphetek be, aminek egyebek között megvan az a hátránya is, hogy a munkakörnyezet, amiben dolgozni szoktam, nem elérhető.

És egyáltalán.

Néhány pillanattal később hanyatt dobja magát a shell, majd újraindul. Mindezt a Windows 2000 adta elő nem több mint öt perc leforgása alatt, a telepítését követő harmadik napon, ami azért kissé szívbe markoló. Egyébként a helyzet súlyosabb, mint ami a fentebbiekből kiderül. A magam részéről nagy reményekkel vártam a végleges Windows 2000-változatot, a bétájával meg voltam elégedve, tulajdonképp egész szalonképesen viselkedett, néha ugyan föladta és összeroppant, olyankor elővettem a cédéjét és pár perc múlva működött megint. A hangkártyámat nem látta, de hát nagyobb bajom sohase legyen. A kereskedelmi változat fölrakásánál a legsterilebb telepítési módot, a rendszerlemez leformázásának útját választottam, gyönyörűen fölment a cucc, és szépen dolgozott is másfél napig. Ami a továbbiakat illeti, teljes a homály.

Mindenesetre élénken él bennem az NT-vel vívott csatáim emléke, amelyek mögött valójában nem az NT sátáni lelkülete, hanem egy zárlatos belső SCSI kábel húzódott meg, ily tapasztalatok birtokában pedig óvakodnék attól, hogy a Windows 2000-re menetből ráhúzzam a vizes lepedőt. De akkor is az van, ami van. Szombat reggel azt láttam, hogy két-három állomány kitörlésén a rendszer hosszú perceken át dolgozik. Hozzáteszem, hogy Varuna hasában nem söralátétek szolgálnak merevlemezként, a nagyobbik UW2SCSI meghajtóm a piacon ma kapható leggyorsabb pörgettyűk egyike, árából komplett számítógépet lehetne venni, most viszont mint egy életunt csiga. Lemezhiba nincs rajta, rendszeresen ellenőrzöm, töredékmentesítem. Fegyelmezett, kötelességtudó, illedelmes felhasználó vagyok. Utána azt látom, hogy egymás után fagynak le különféle alkalmazások, közöttük a FAR Manager is, amit én még elszállni sohase láttam, eltűnnek a cuccok a tálcáról, egyszóval újraindítunk.

kép. A PowerDesk nevű ingyenes állománykezelő tele van hasznos szolgáltatásokkal, egyebek között az állománymegtekintő ablaka se rossz

A Windows 2000-re gyanakodni eszemben sincs, viszont éppen most raktam föl egy alkalmazást, így ez az egész nyilván az ő sara. Más kérdés, hogy a Windows 2000 - legalábbis erről volt szó - elvileg a leggonoszabb alkalmazásoktól is meg tudja védeni magát, nos, a jelek szerint nem tudja, a PowerDesk nyilván sokkal de sokkal gonoszabb annál, amit a Windows 2000 naiv fejlesztői egyáltalán el bírtak képzelni, úgyhogy én akkor őt most fölszámolom, a tulajdon két kezemmel ontom ki a bélit és tekerem ki a nyakát, holott eredetileg nem ilyen csúfos véget szántam neki. Ezt a dolgot egy Ontrack nevű bűnszövetkezet gyártja, bár nekem valahogy úgy rémlik, mintha korábban Mijenix néven próbálták volna ránk sózni a portékáikat, noch dazu pénzért és nem sok sikerrel, most ellenben ingyen adják. Nyilván rájöttek - véltem első pillanatban -, hogy a termék valójában mennyit is ér, és ennek megfelelően forgalmazzák, így viszont csakugyan figyelemre méltó. Most már viszont nem tudom, mit gondoljak, az is lehet, hogy a PowerDesk teljesen ártatlan, de az se kizárt, hogy Windows 2000-ölő abilitások lakoznak benne, mindenesetre egy igen slágfertig állománykezelő (lásd az 1. képen), tele fölöttébb kényelmes szolgáltatásokkal, emellett le tudja váltani a Windows 2000 Explorerét, áldás volna, ha működne csakugyan. Sajtóvisszhangja se rossz, az egyik amerikai kolléga például azt írta, hogy olyan, amilyenné a Windows Explorernek kéne válnia, ez persze marhaság, de hát irkálnak a barátaink mindenféléket össze-vissza. Szerintem egyáltalán nem szükséges, hogy a Windows appletjei a lehető legjobbak legyenek, hogy mást ne mondjak, a JP Software tizenkét éve abból él, hogy a command.com és a cmd.exe olyan, amilyen, és nem okosabb, például nem ismer olyan környezeti változót, aminő a CDPATH, így aztán könyvtárat váltogatni benne kissé fáradságos. Mármost a JP Software terméke - a 4NT - a CDPATH-nál is jobbat tud, amennyiben indexeli a rendszeren lévő alkönyvtárakat és így bárhonnan bárhova odatalál. A Microsoft, ha akarná, belerakhatná ezt a sajátosságot a cmd.exebe, és onnantól a JP Software-nek annyi, de hát úgy gondolom, nem ez a cél.

Egyszóval lekotortam a PowerDesket a gépről, újraindítottam, bootolás közben pedig azt kellett látnom, hogy a BIOS nem találja a CD-ROM-ot, illetve találja is, meg nem is, annál az opciónál, hogy Boot from ATAPI CD-ROM, elbizonytalanodik, leáll, és tanácstalanul nézdegél össze-vissza. Végül aztán mégiscsak továbbmegy, sőt a rendszer is összeszedi magát valahogy, használni viszont nem lehet. Hamarosan kiderült, hogy a CD-ROM fizikailag is elérhetetlen, a szó szoros értelmében lehúzta a rolót, lemez se be, se ki. Szerviz. Mondanom se kell, hogy a szervizben a dög flottul elindult, nem állt le a bootfolyamat, a meghajtó kiköpte a benne lévő lemezt és engedelmesen bekapta a másikat, tehát az történt, ami történni szokott ily esetekben. Viszont a szerviz ennek ellenére kicserélte a (garanciális) meghajtót, ami valójában DVD-ROM, ha tehát annak a hardverhibája lett volna a hunyó, akkor azt kilőttük. Ellenben a rendszer a továbbiakban is zilált, hogy mást ne mondjak, az iexplore.exe ilyeneket közöl velem, hogy aszongya: Please insert a disk into drive \Device\Harddisk0\DR0, és ez a trágár graffiti nem akar eltűnni a képernyőmről. Idővel, persze, letakarítom, de azért ezek nem állapotok. Most egyébként azt látom a monitoron, de ma már ötödjére, hogy a folder, amelyben ez az állomány van, amit éppen írok, nem létezik, vajon létrehozzuk-e? (Nemhogy létezik, van benne vagy két tucat fájl.) Mondom, igen, erre az a válasz, hogy a jelen állományból már van egy, felülírjuk-e? Elmegy ez abba a …

kép. A Freehand 9 dokumentuma a benne lévő vektorgrafikákkal együtt egy menetben kész HTML oldallá alakítható

kép. Görbeszegmensek közvetlen manipulálása Bézier-pontok nélkül

Továbbá a Word gyakrabban omlik össze most, mint a Windows 2000 béta alatt, sőt most olyan dolgok is elszállnak, amik akkor soha. Továbbá hol be tudok lépni az internetbe, hol nem, de inkább nem, utóbbi esetben pedig azt a hibaüzenetet kapom, hogy a szolgáltató hajított ki a rosszul megadott vagy érvénytelen jelszó vagy az azonosító miatt, nos természetesen egy szolgáltató is lehet a hunyó, de nem kettő egyszerre. Továbbá a shell is el szokott alélni, továbbá a konzolon megint nem csalogathatók elő az ő-k meg az ű-k és végül, hogy egy teljes őrületet is mondjak, az újratelepített CorelDRAW 9 csomagjának részét képező Capture a kelleténél két számmal kisebb ablakban jelenik meg, némely kezelőszerve hozzáférhetetlen, így használni se lehet. Én persze nagyon jól tudom, hogy ilyesmi nem létezik, viszont látom, itt van a szemem előtt, most megnéztem újra, olyan. És mindemellett, mint az elején írtam, kék halál, meg a felhasználói profil eltűnése, meg ilyenek. Egy szóval se mondom, hogy mindez a Windows 2000 bűne, de ha mégis az, akkor ez nem része annak a hatvanháromezer hibának, amiről február tizenötödikén volt szó, ez azon felül van. Mellesleg engem az a hatvanháromezer hiba nem is érdekel, ahogy generálisan nem érdekel az Active Directory meg a rendszeradminisztrátorok jogosultságait illető anomáliák, én stabil, megbízható munkaállomásra vágytam, ami egyelőre nincs. Igaz, a login automatizálható, anélkül, hogy kotorászni kéne a registryben, továbbá ikon mutatja a tálcán, hogy a hálózati kábel nincs bedugva. Ez gyönyörű, de még mindig nem elég. Ismeretes az a felmérés, amit a Sunbelt Software készített, és amire a Microsoft is hivatkozik; eszerint a felhasználók úgy látják, hogy a Windows 2000 kétszer megbízhatóbb, mint az NT és háromszor megbízhatóbb, mint a 95/98. Viszont a válaszolók négy százaléka azt mondta, hogy a Windows 2000 gyakrabban omlik össze, mint az NT, sőt a 95/98-nál is gyakrabban. A négy százalék persze semmi, törpe minoritás, amit bizonyos országokban figyelembe sem vesznek, átnéznek fölötte és nem is ülnek le vele egy asztalhoz, viszont az a négy százalék is emberekből van, ezek az emberek nyilván nem a levegőbe beszéltek, hanem maguk tapasztaltak, a saját szemükkel láttak valamit. Meglehet, olyasmit, ami nekem még hátra van, ami eddig még a legrosszabb álmomban se fordult elő. Az ég legyen irgalmas árva lelkemhez.

Freehand 9

kép. Weboldalunkon ez a nagy testű sportoló békaügetésben fogja körbeugrálni a mögötte látható házingatlant

A jelen körülmények között alkalmazások nézegetésére se időm, se módom nem igazán akadt, ami kár, mert néhány dolgot megint összeszedtem, köztük olyat is, mint a Freehand 9, ami a legrosszabb esetben is a második legjobb vektoros rajzolóprogram a piacon, mostani változatában is van néhány újdonság, nem sok, de van. Mindenekelőtt kapott a Freehand 9 egy szép, okos, ügyes HTML exportálási lehetőséget, minden van benne, eldönthetjük, hogy az oldal tartalmát táblázattá darabolja a rendszer vagy inkább rétegek formájában tálalja, sőt ugyanahhoz a dokumentumhoz többféle beállítás is rendelhető.

Mindez természetesen csak akkor jelent valamit, ha nincs a háznál Dreamweaver, mert egyébként a Freehand 9 és a Dreamweaver hibátlanul együttműködik. Az eredményt egyből látjuk is a böngészőben (2. kép), még éppenséggel lehetne rajta igazítani, de hát minden kezdet nehéz. Fejlettebb a többoldalas dokumentumok kezelése, az egyes oldalak duplikálhatók, elmozgathatók, átméretezhetők stb., mindamellett ha már rajzolóprogrammal állunk neki egy brosúra tervezésének, akkor vélhetőleg nem a Freehand 9 a legjobb választás. Erről jut eszembe, hogy a Freehand 9 meg tudja nyitni a CorelDRAW 7 és 8 állományait, egyedül a vonalakkal, a segédvonalakkal, a kitöltésekkel, a színekkel, a rétegekkel, a lencsékkel, a borítékokkal, a vetett árnyékokkal, a perspektívákkal és a torzításokkal, valamint a szövegobjektumokkal lesznek esetleg apróbb problémái. Mindenesetre nem látszik igazán tanácsosnak, hogy CorelDRAW-val dolgozzunk a Freehand 9 alá, más kérdés, hogy nem is tudom, mért tenne bárki ilyet.

kép. Kozmetikai műveletek a Freehand 9-ben az Envelope segítségével

Görbeszegmenseket közvetlenül is lehet manipulálni, mármint a Bézier-pontok bizgatása nélkül (3. kép), nekem úgy tűnik ugyan, hogy a CorelDRAW ebben is jobb, bár a dolog működik a maga módján. Ügyes viszont a perspektíva-segédvonalak rendszere; ellentétben a Corellel, ahol az egyes objektumokhoz külön-külön enyészpontok tartoznak, itt a segédvonal-rács egységes környezetet alkot a képsíkon. Meghatározható az enyészpontok száma (egy, kettő vagy három), s ha a segédvonalakhoz illesztett objektumot, például a 4. képen látható házingatlant elmozgatjuk, akkor az a perspektíva szabályainak megfelelően változik. A CorelDRAW-ból jól ismert boríték (Envelope) a Freehand-felhasználók életében eddig nem játszott nagy szerepet, az új verzió rugalmas torzítóeszköze viszont sokoldalú; voltaképp ez az a motívum, amelynek köszönhetően a Freehand 9 rokonszenvessé vált számomra, sőt az 5. képen látható manipulációkra ösztönzött. Szintén új az autotrace-eszköz, és ami meglepő, le is körözi a Corelt. A Freehand 9 ugyanis helyben tapogatja le a bittérképeket, ráadásul ötször gyorsabban, mint a Corel elkülönült alkalmazása, az eredmény pedig - noha némely amerikai szemleíró fanyalogva nézi - semmivel se rosszabb, mint amit a CorelTRACE-től kapunk, csak legfeljebb más.

A lényeg azonban nem a Freehand 9 saját erényeiben, hanem más alkalmazásokkal, mindenekelőtt a Flash 4-gyel való integrációjában rejlik. Eleve kétféleképpen forgalmazzák, szólóban 400 dollárba kerül, a Flash 4 FreeHand 9 Studio pedig mindösszesen 500, más szóval önmagában a Freehand 9 nem igazán jó vétel, míg ezzel szemben a Flash 4 FreeHand 9 Studio birtokában a webművész egészen eszelős dolgokat hozhat létre, lásd alább.

Flash 4

kép. Flash 4-gyel készült a CNN Millennium című sorozatának webes változata

kép. Még egy példa a Flash 4 képességeinek használatára: a www.landroverworld.com az egyik legmutatósabb oldal, amit valaha láttunk

kép. A www.mandalay.com megjelenésének páratlan dinamizmusa is a Flash 4 vektorgrafikus animációinak köszönhető; érdemes egyszer rápillantani

Beható tapasztalatokat nem szereztem vele kapcsolatban, viszont megnéztem néhány olyan weboldalt, amelyek a Flash 4-gyel készültek, ilyen például a CNN Millennium című sorozatának webes párja (6. kép), a www.landroverworld.com (7. kép), és végül, de nem utolsó sorban a Mandalay nevű médiabirodalom weblapja, ami ugyan a tizenévesek lenyűgözését célozza, de gusztusosan és olyan dinamizmussal, hogy az áll leesik. A Flash 4 lényege, hogy vektorgrafikus animációkat készít, gyakorlatilag az egész weboldal egyetlen nagy, izgő-mozgó, villogó és interaktív dokumentummá szervezhető, ami nemcsak roppant mutatós, de ráadásul aránylag gyorsan töltődik le. (Mellesleg a Flash-lejátszó nem valami platformspecifikus dolog, ingyenesen kapható Macintosh, Windows, Solaris, Java, Linux és IRIX alá, több mint kétszázmillióan használják világszerte.) Természetesen a Flash 4 adottságait, komoly, méltóságteljes, viccelődésre korántsem hajlamos cégek webfejlesztői is hasznosíthatják, nagyon jól lehet vele űrlapokat meg efféléket alkotni, egy példa a 9. képen látható, nem különösebben szép, viszont konzervatív. A dolog lényege itt az, hogy az animációba - a moziba, ha úgy tetszik - a felhasználó által szerkeszthető szövegmezők implantálhatók, meg persze MP3 tömörítésű hangsávok is, azaz elvileg elképzelhető, hogy megjelenik a képernyőn a Terminator és addig káromkodik, amíg felhasználónk ki nem tölti a belépési nyilatkozatot a téeszcsébe vagy bárhová. De nemcsak szövegmezőkről van szó, a filmünk egészében véve messzemenően interaktív lehet, reagálhat billentyűzetre, egérre, lehetnek benne görgetősávok, rádiógombok sőt menük is, tehát a Hatodik érzék általunk készített adaptációjában a felhasználótól függ, hogy Bruce Willis próbálja-e visszahódítani az asszonyt, vagy inkább pofozza fel. A Flash 4 munkaterülete négy részből áll, van a vászon, ahol megy a film, az idővonal, ahol az animációt lehet beállítani, van egy könyvtárablak az előre elkészített elemekkel, mindez a 10. képen látható, a 11. képen pedig az elemszerkesztőt csodálhatjuk meg, itt készülnek a film alapját képező rajzok, már ha csakugyan itt készülnek. A Flash 4 alapkoncepciója az, hogy a művészeti dolgozók erre a célra a Freehand 9-et használják, vagy rosszabb esetben az Illustratort, ennek megfelelően a program saját, belső rajzoló- és festőeszközei nincsenek túlkomplikálva, viszont igen könnyen használhatók. Ami pedig a film elkészítését illeti, az is lehetséges, hogy megrajzoljuk az első és az utolsó képet, a többit pedig elintézi a Flash. Múlt hónapban a Dreamweaver 3 és a Fireworks 3 került szóba ezen a helyen, akkor azt írtam, hogy ezek birtokában a webművész gyakorlatilag bármire képes. Ha pedig a föntiek mellett Flash 4 is akad a polcon, akkor a webművész kreativitásának csakis jogerős bírósági ítélet szabhat határt.

kép. Flash 4 segítségével készített webes áruházi megrendelő

kép. A Flash 4 munkaterülete: a filmvászon, az idővonal és a könyvtárablak

kép. A Flash 4 elemszerkesztője

Deneba Canvas 7

kép. SpriteEffects a gyakorlatban: az egyik hajadon kapott egy fejgépet, a másiknak meg elhomályosítottuk az arcvonásait, hogy a nevelőtisztje ne ismerje föl

Ez viszont nem profi webstúdióknak, inkább kisebb cégeknek vagy akár magánfelhasználóknak való, akik egyben akarnak megkapni mindent, életritmusuk viszont las-sú, vérnyomásuk alacsony, kedélyük napsugaras. A Canvas használatához nyugodt, ráérős ember kell, akit a képernyő újrarajzolásának sebessége nem foglalkoztat, továbbá aki nem akar a műveivel olyan rettentően villogni, hanem örül, ha kap fizetést. A Canvas 7-re jellemző, hogy egyik legalapvetőbb újdonsága a SpriteEffects, amit a 12. képen láthatunk, ettől valószínűleg senki se esik hanyatt, viszont ne feledjük, hogy a Canvas nem képszerkesztő program, hanem elsősorban talán vektoros rajzoló, pontossága fél mikron, a rajz lehetséges mérete több mint száz négyzetméter (mármint a papírméret, amire rajzolunk). Továbbá a Canvas 7 emellett kiadványszerkesztő is, habár nem éppen egy InDesign, végezetül, de nem utolsósorban, webszerkesztő. Mint a 13. képen láthatjuk, a kimenete abszolút korrekt, az már más kérdés, hogy használhatatlan, amennyiben ez valójában egy grafika, ami nincs felszeletelve és főleg nincs rendesen optimalizálva, tehát a letöltését alig lehet kivárni. Kivéve, persze, ha a webállomásunk látogatói is ugyanolyan alacsony vérnyomású, nyugodt, ráérős emberek, mint mi vagyunk, mert akkor az élet szép lesz, és amolyan századeleji.

kép. Jobbra fenn a Canvas szerkesztőablaka, balra lenn ugyanannak az állománynak a HTML formátumban exportált leszármazottja az Internet Explorerben

Amióta ezt a cikket írom, a Windows 2000 további három alkalommal omlott össze. Az a gondolat kezd foglalkoztatni, hogy letörlöm a végleges változatot, és inkább visszateszem a bétát.

Álomszövő, Tűzijáték és mások

Tue, 29 Feb 2000 00:00:00 +0000

README 2000. február

Elvonult a banduleiro, én pedig megpróbálom Varunát új életre támasztani. Nem lesz bonyolult, bár sajnos a banduleiro kirángatta a kanócokat a konnektorból, Varuna így tápfeszültség nélkül maradt, ami a rendszer integritásának nem okvetlenül tesz jót, de hát a banduleiro már csak ilyen.

A banduleiro (ejtsd: bandulejru) egyébként portugál szó és banditát jelent, vagy, ha tetszik, betörőt; én a takarítónőmet hívom így, ugyanis a mindenkori takarítónőm hajszálra olyan, amint akármelyik banduleiro, tudniillik akkor jön, amikor neki tetszik, felforgatja a lakást, elviszi a pénzt, és nem takarít. Még azt se lehet róla elmondani, hogy portörlés helyett a porrongyokról írna hosszú cikkeket valamelyik takarítási szaklapba, ez inkább a megbízójára, vagyis méltatlan személyemre jellemző, mert íme, most is webes alkalmazásokról fogunk hosszabban értekezni, miközben az általunk felügyelt webállomás olyan, mint egy elhagyott indóház valamelyik megszüntetett szárnyvonalon, ahol évtizedek óta nem járt vonat.

Pedig milyen kis csinos lehetne, ha volna rá időnk. De nincs.

Macromedia Fireworks 3

kép. A Dannemann Pierott Brasil szivardoboz nyomán megálmodott oldalterv, elemeit a Firework 3-mal, az oldalt magát a Dreamweaverrel alkottuk

Ő a Dreamweavernek, a Macromedia webtervező alkalmazásának a grafikai feladatokkal megbízott ikertestvére, 3-as változatuk egyszerre jelent meg a piacon tavaly decemberben, viszonyuk pedig ennek megfelelően igazán családias. Természetesen a Tűzijátékot közvetlenül az Álomszövőből is el lehet indítani, ilyenkor nemcsak képanyaggal tér vissza, hanem HTML és JavaScript kódokkal, amelyek néha eléggé cifrák, de az Álomszövő felismeri és oda hímzi be őket, ahova valók (1. kép).

Kicsit hasonlít ez az Adobe ImageReady-Photoshop-GoLive kapcsolatra, csakhogy a Macromediának olyanja, mint a Photoshop, nem igazán van, ezért aztán a Fireworks 3 nemcsak megnyitja a Photoshop-állományokat, hanem képes továbbszerkeszteni a szöveges rétegeket és az esetleges rétegeffektusokat, felismeri a scriptelhető Photoshop szűrőket és így tovább, bár az eredmény olykor fura. Viszont az előző verzió ennyit se csinált (2. kép).

kép. Importátlt PSD állomány, nem igazán olyan amilyennek a Photoshopban mutatkozott, viszont képnek kép ez is

Ezzel szemben nemcsak a különféle gombjaink változtathatják a színüket és formájukat (3. kép), amikor a felhasználó egérmutatója elsiklik fölöttük - egyébként ennyivel manapság nem is igen tudnánk a művelt publikum csodálatát kivívni -, hanem az is lehetséges, hogy oldalunk vendége a jobb alsó sarokban molyol valami kép fölött, és ennek hatására egy szövegkeret tartalma változik meg (4. kép). Ez a „disjoint rollover” nevű tervezési trükk nyilván egy kevésbé hi-tech alkalmazás - mondjuk a Notepad - használata révén is elérhető, de babrálni kell vele. Mellesleg a Fireworks 3 nemcsak egyedi grafikákat készíthet, hanem komplett weboldalt is, s ezzel olyan hatásokat érhetünk el, amilyenekre más tervezők gondolni se mernek.

Gyakorlatilag az történik, hogy létrehozzuk a művet, majd apró fecnikre vagdaljuk és a gyorsabb letöltés érdekében darabonként fogjuk optimalizálni, egy részük nyilván JPG lesz, más részük GIF, továbbá ezeket a fecniket (“slices”), ha a jellegük olyan, további oldalakban is felhasználhatjuk, ami megint csak gyorsabb letöltéshez vezet. Másfelől az okszerűen fölhentelt mű nemcsak egyben frissíthető, hanem, ha szabad így mondanunk, testrészenként is (5. kép), harmadrészt pedig a fecnikhez URL vagy script tartozhat, s ettől az oldal nagyon virgonc benyomást fog kelteni. Egyébként létezik olyan is, hogy szövegfecni (text slice), az csak normális HTML kódot (szöveget) tartalmaz, képpontokat nem. Ami pedig a szeletelést illeti, azt ne feltétlenül úgy képzeljük el, hogy fogunk egy láncfűrészt és nekimegyünk az állománynak, van ugyanis sokszögű kijelölés is, ezzel bármilyen képelemet elfogadható pontossággal behatárolhatunk, és utána mindenfajta mirákulumokat kapcsolhatunk hozzá, avagy - a program szóhasználata szerint - meghatározhatjuk a viselkedését („behavior”). Mindezt a telefonos képen (6. kép) csodálhatjuk meg, kijelöltük a kagylót, a többit a Behaviors feliratú úszó panelből elrendezzük, az oldal vendége pedig csak ámul-bámul.

kép. A firework 3 gombszerkesztőjében készült mötyür beillesztése az oldalba

kép. Amikor a felhasználó az egérmutatóval motoszkál a felületen, a szövegbox tartalma változik

Legbensőbb lényegét tekintve a Fireworks 3 egy bittérképes festőprogram, egy vektoros rajzolóeszköz, továbbá egy GIF-animátor jól sikerült szimbiózisa, az ilyen alkalmazások valamennyi fontosabb kellékével fölszerelve. Nagyszerű tulajdonsága, hogy valós idejű effekteket kínál, nézzük meg például a tehenes képet (7. kép), ott egyetlen panel látható, a felirat valamennyi jellemzőjét azon lehet szabályozgatni, és a változtatás a képen azonnal megjelenik.

Minthogy pedig webes alkalmazásról van szó, a Fireworks 3 egyszersmind természetesen bigyógyár és ezzel összefüggésben HTML-, illetve scriptgenerátor is. Működése automatizálható, amennyiben az Előzmények panel elemei makróvá állhatnak össze, továbbá van benne egy JavaScript API, és természetesen stílusokat is alkalmaz. Minthogy rengeteget tud, a használata némiképp körülményes, legalábbis elsőre. Később aztán kiderül, hogy voltaképp segítőkész jószág ez, egyebek között olyan export preview ablaka van (8. kép), amihez foghatót még nem láttam, s ez igazából a könnyebbség irányába hat, hiszen mindig jó, ha az ember pontosan tudja, mit csinál. Ezzel együtt a Fireworks 3 mégis inkább profi célra javasolható, a kevésbé differenciált lelkivilágú adóalanyok számára léteznek a célnak megfelelő, de sokkal szimplább eszközök is, aminő például a Xara WebStyle. Ennek tanulási ideje nincs, azonnal használható, a gomb színeváltozásához szükséges scriptet nem gyártja le ugyan, de hát a szükséges forráskód akárhonnan beszerezhető és tetszés szerint újrahasznosítható, már ha csakugyan ragaszkodunk az ilyesmihez (9. kép). Különösebben sokat nem érdemes mondani róla, letölthető (ftp://onyx.xara.net/pub/xaraltd/style110.exe, illetve http://www.xara.com/downloads/webstyle.html), mókás kis holmi, amellett csakugyan praktikus.

kép. A Fireworks 3-ban készült weboldalt fecnikre fogjuk darabolni

kép. Az itt kijelölt telefonkagylóhoz a weboldalban script fog tartozni, és amikor a felhasználó egérmutatója fölébe kerül, a kedves hölgyek fenyegető tekintetű adórendőrökké lényegülnek át

kép. Tetszés szerint babrálunk az úszó panelen, s a címsoe külleme azonnal megváltozik

Adobe ImageReady 2.0

Természetesen a szeletelés nem a Fireworks 3 titkos tudománya, ugyanez az ImageReady 2.0-ban is megtalálható, egyébként a két alkalmazás szolgáltatásai hasonlók, áruk pedig gyakorlatilag azonos. További azonosság nemigen fedezhető föl, én ugyan úgy terveztem, hogy nézegetem majd mindkettőt, de erre valójában nem fog sor kerülni. Az ImageReady 2.0 kínosan lassú, pedig memóriahiányra nálam igazán nem panaszkodhat. (Emlékeztetőül: Varuna nevű gépem 512 megabájt RAM-mal van fölszerelve.) A Fireworks 3 esetében lomhaságot nem is igen tapasztaltam, viszont az ImageReady 2.0 képernyőjén egy réteg odébb piszkálása is idegőrlő feladat. Kár, hiszen vannak tetszetős tulajdonságai, például változatosabb címfeliratokat tud készíteni (10. kép), sokkal több szűrője van, bár ez némiképp indifferensnek látszik, ha meggondoljuk, hogy az ImageReady 2.0 egy dobozba van csomagolva a Photoshop 5.5-tel, márpedig abban annyi a szűrő, mint a rosseb. Rendes JavaScript gombsorokat az ImageReady 2.0 egyáltalán nem csinál, holott ha az ember temérdek pénzt kiad egy ilyen alkalmazásért, akkor egy ilyen gombsor mégiscsak jár neki.

Macromedia Dreamweaver 3

kép. Export preview a Firewoks 3-ban: különféle JPG és GIF paraméterek

Úgy látszik tehát, nem véletlen, hogy tavaly az amerikai Macworld által kiadott szerkesztők díját a webgrafika kategóriában a Fireworks 2 nyerte el, amihez képest a 3-as verzió több új erénnyel gazdagodott. Webszerkesztő kategóriában pedig az ikertestvérkéé, a Dreamweaver 2-é lett a díj, az Adobe GoLive 4.0 tehát az előkelő második helyre szorult vissza, noha nagyon nagy program az is.

A Dreamweaver viszont egyszerűen lebilincselő.

Előttem már a 3-as verzió van, újdonságai nem éppen elhanyagolhatók, részben ezeknek köszönhető, hogy ez az alkalmazás első pillantásra a szívünkbe lopja magát.

Vizuális webszerkesztőről beszélünk; olyan bonyolult oldalak tervezésére való, amilyeneket vakrepülésben - értsd: szimpla kódszerkesztővel - nagyon nehéz volna összehozni. A többi hasonló szerszám általában úgy épül fel, hogy van a WYSIWYG nézet, a HTML nézet, meg esetleg egy vázlatnézet, ezek között lehet kapcsolgatni, s a dolgozó így is prímán elvan.

Eszébe se jut, hogy lehetne ez jobb is, noha lehetne.

A Dreamweaver 3-ban a WYSIWYG felületen matató webművésznek nem kell átváltania egy másik nézetbe, ha közvetlenül akar belenyúlni a kódba, csak rákattint az oldal valamelyik elemére, leüt egy billentyűkombinációt, s az illető elemhez tartozó kódrészlet egy beugró ablakban, az úgynevezett Quick Tag Editorban jelenik meg, itt a megfelelő címke direktben szerkeszthető, de új HTML kódot is be lehet írni.

A kód folyamatos szem előtt tartására a HTML Source inspector nevű úszó ablak szolgál, ez olyasmi, mint más hasonló programokban a HTML nézet, a kódot a szokásos módon szerkeszthetjük benne, s ha visszalépünk a WYSIWYG ablakba, akkor a módosítás eredménye megjelenik. Kivéve, persze, ha az általunk beírt módosítás vitathatatlan baromság, viszont ez esetben a Dreamweaver 3 a kódot nem is írja felül.

Ha viszont a webművész egyébként is hajlamos a közvetlen HTML szerkesztésre, akkor e célra nyilván van olyan editora, amit kedvel, és amit már rég kistafírozott (fölmakrózott) a maga gusztusának megfelelően, tehát ő azt szereti használni, nem pedig a WYSIWYG szerkesztők igen korlátozott képességű és rendszerint makrózhatatlan HTML nézeteit. A Macromedia figyelembe vette ezt a körülményt, s ennek köszönhetően a webfaragó kvázi integrálhatja a Dreamweaver 3-ba legkedvesebb HTML kódszerkesztőjét, legyen az NoteTab, vi, emacs vagy bármi egyéb, s ez a tény már önmagában is elégséges okot szolgáltat arra, hogy mellette tegyük le a garast.

Megemlítendő - mint újdonság - a Netscape Resize Fix, a GoLive 4.0-val kapcsolatban már volt szó arról, hogy ez mire való, tömören annyi, hogy a Navigatornak a stílusokhoz, kivált a CSS réteghez való viszonya kissé feszült. Ha újraméretezzük a böngészőablakot, amely éppen egy stílusokkal formázott oldalt jelenít meg, akkor a Navigator agresszívvá tud válni, nálam például egy alkalommal az egész rendszert lecsapta. Ezt megelőzendő, a dokumentum fejrészében el lehet helyezni egy scriptet, a művelet automatikus, a rétegpreferenciák között állítható be, a továbbiakban nincs vele gond.

kép. A Fireworks 3 legszimplább alternatívája a Xara WebStyle: keveset ad, de nem is riszálja magát

Szintén újdonság a Word HTML dokumentumainak takarítása (Clean Up Word HTML), ez a Microsoft Word által kreált állományokból szedi ki a fölösleges dolgokat, ilyen pedig van egypár, utána a kód rövidebb lesz és áttekinthetőbb. De nemcsak a Word állományait takarítja ki, hanem azokat a remekműveket is, amelyeket megint csak nem a két dolgos kezünk munkájával kódoltunk, hanem valamely szerényebb képességű WYSIWYG szerkesztőben hoztunk létre, s amelyek általában kódszeméttel vannak tele, ilyenekkel, hogy , sőt még rosszabbakkal amilyen·ez·. Az egymásba ágyazott fontcímkéket összevonja, tehát abból, hogy nagy, vörös, az lesz, hogy nagy, vörös. Emellett különféle speciális címkéket is hajlandó kiszedni, eklatáns példa erre a BLINK. Valamilyen kifürkészhetetlen okból fakadóan az üres (semmire se vonatkozó)  címkepárokat hajlamos a szövegben hagyni, de hát ennél nagyobb bajunk sohase legyen.

Maga a Dreamweaver 3 a jelek szerint nem generál kódszemetet, sőt még a forrásállomány külalakjára is gondot fordít, ezt a mi preferenciáinknak megfelelően szabályozhatjuk, igaz, nem menüből vagy egyéb “elegáns” módon, hanem egy SourceFormat.txt nevű állomány szerkesztése útján, ám akit a kód csinossága ennyire foglalkoztat, az nyilván kódot editálni is hajlandó. A menük és a billentyűkombinációk átírása is hasonlóképpen, egy menus.xml nevű állomány szerkesztésével megy végbe.

kép. Az ImageReady 2.0 tetszetős címfeliratokat hoz létre, további előnye nincs is

A felület, mint a CNN egyik dokumentumát megjelenítő képen (11. kép) is látható, némileg konfúzus benyomást bír kelteni az úszó paletták sokasága miatt (itt csak kis részük van kirakva), melyek megnyitása és becsukása egy további úszó paletta, az úgynevezett Launcher révén történik. A zűrzavart bizonyos fokig mérsékelhetjük, a paletták nagyobb csoportokba dokkolhatók, persze lehetséges, hogy utána meg ezért nem fogjuk őket megtalálni. Azt is előírhatjuk, hogy melyik paletták legyenek mindig a dokumentumablak előterében, illetve, hogy a dokumentum melyeket födheti el, mindazonáltal aki a Corel alkalmazások átgondolt és praktikus megjelenéséhez szokott, az itt egy darabig szentségelni fog, később, idő múltával nyilván betörik. Ha pedig egyszer frontálisan találkozik a GoLive 4.0-val, akkor a Dreamweaver 3 tervezőit áldani fogja.

A legfontosabb kérdés persze az, hogy mit tudunk megcsinálni ezzel az alkalmazással, nos, ha a Fireworks 3-mal párba állítjuk, akkor úgyszólván mindent. Természetesen csakis nagyon körmönfont oldalak készítéséhez javallott, mindenesetre a FrontPage veteránjai feltehető érdeklődéssel figyelnék, ahogyan a Dreamweaver 3 felhasználója az egyik réteget pakolja a másik fölé, miközben ők - a FrontPage-veteránok - még sohase hallották, hogy a HTML-ben is van ilyen.

Sablonokkal más webszerkesztőben is találkozhatunk, mindamellett a Dreamweaver 3 ilyen irányú képességei nagyon rokonszenvesek. Amikor valamely dokumentumot sablonként mentünk el, definiálhatjuk, mely elemei legyenek szerkeszthetők, tehát például egy online folyóiratnál kijelöljük az aktuális cikket magát, az oldal fej- és láblécét nyilván nem, mert azt visszatérő tartalomként szeretnénk köszönteni. Persze maga a sablon is felülírható, ha így látjuk jónak, azaz megváltoztathatjuk benne a konstans részeket, s ha ez megtörtént, minden olyan dokumentum, amit e sablon alapján hoztunk létre, új arculatot ölt. A sablonok tartalmazhatnak stílusokat, viselkedésmódokat (behavior, lásd föntebb), sőt DHTML animációkat (timelines) is. Ide kapcsolódik a könyvtárak (libraries) fogalma; a könyvtár újrafelhasználható képek, szövegek és más objektumok gyűjteménye, ezeket a Dreamweaver 3 a webállomás gyökérkönyvtárában levő Library könyvtárban tárolja és az egyedi állományokból csak hivatkozik rájuk, ha tehát megváltoztatjuk a könyvtár valamelyik elemét, akkor ez a változtatás automatikusan átvezetődik akár több ezer oldalon is. Mindezek birtokában bölcs dolog, ha a közélet jeles figuráit, mint könyvtárelemeket szúrjuk be az oldalba, így garantálható, hogy mondjuk „a haza bölcse” valamennyi dokumentumunkban mindig az a személy lesz, akit a legfelsőbb helyen éppen annak tartanak, továbbá “a legfelsőbb hely” kifejezés által jelölt egyént is egy pillanat alatt tudjuk szélnek ereszteni, ha eljön az ideje.

kép. A Dreamweawer cuccainak egy része, köztük a Quick Tag Editor és a HTML Source inspector

Gyönyörű dolgok ezek, ám ne felejtsük el, hogy elemkönyvtárakat magunk is csinálhatunk és ugyanezt az eredményt fogjuk elérni vele, ami pedig az oldalak konzisztens megjelenését eredményező sablonokat illeti, ez is létrehozható, mondjuk, a NoteTab Light nevű ingyenes editorral, ott ugyebár betöltünk egy szövegállományt, egy billentyűszekvencia leütésével HTML dokumentumot csinálunk belőle, de magunk döntjük el, hogy az állomány elején és a végén mi lesz. Más szóval a fej, valamint a törzsben az aktuális szöveg előtti és utáni rész azt fogja tartalmazni, amit előre beállítottunk, s ha a fejben külső stíluslapra hivatkozunk - márpedig mért ne tennénk ezt - akkor a tipográfiai egyöntetűség is garantált. Egyébként pedig az oldal értékét nem a csicsa határozza meg, hanem a tartalom.

Ha viszont azzal gondok vannak, tessék a Dreamweaver 3-at hadrendbe állítani.

Az legalább elegáns.

Shakespeare az informatikus

Tue, 25 Jan 2000 00:00:00 +0000

README 2000. január

Van nálam egy új ketyere, eddig csak a sógornak mutattam meg, ő viszont tüstént belátta, hogy ilyen cucc nélkül élni lehet ugyan, de nem annyira érdemes.

Mellesleg ezt a gépet még tőlem se fogják ellopni.

Első Psionomat, egy Organiser II-t a nyolcvanas évek derekán vettem Angliában, 88 telén a kabátommal együtt ellopták. Nem sokkal később kimentem Londonba, vettem egy Series 3-at, azt 91 vagy 92 telén lopták el a táskámmal együtt. Utána Series 3a került a házhoz, megvan ma is, viszont tavaly januárban elloptak tőlem (szintén táskával együtt) egy 5-öst.

Egy valakit ismerek, aki e tekintetben a nyomomba ér, ugyan tőle csak két Psiont loptak el, viszont mindkét esetben vele lopták az autóját is. Ő se örült túlzottan.

Psion Revo

Revót azért nem fognak lopni, mert ez csakugyan zsebgép. Ugyan a 3-as sorozat darabjairól is azt írtam, hogy elférnek az ingzsebben, egyébként csakugyan elférnek benne, de nagyon lehúzzák. A Revo az első, amit úgy lehet hordani, hogy nem vesszük észre, mérete 157x79x18 milliméter, súlya húsz deka, ha tehát van egy lepkesúlyú mobiltelefonunk, akkor a kettő együttvéve nyom annyit, mint a Series 3x sorozat darabjai. Csak sokkal használhatóbb azoknál, sokkal gyorsabb a kissé lomhára sikeredett 5-ösnél, továbbá telefonnal együtt is könnyebb a gyors és elegáns 5mx-nél.

A képernyőn a Revo Agendája látható

Ráadásul meglehetősen olcsó, hazájában, a Revo 290 angol font (ami az 5mx 410 fontos árához képest igen decens, pedig ugyanaz a 36 megahertzes ARM 710-es RISC processzor van mindkettőben), Magyarországon pedig mintegy 99000 HUF, úgyszólván ajándék.

Tavaly október negyedikén jelentette be a Revót a Psion, jómagam a Compfairen láttam először a netBookkal együtt, a Revo lenyűgözött, a netBook kevésbé. Ez azért van, mert én minden effajta képződményben egy még el nem követett vagyon elleni bűncselekmény potenciális tárgyát gyanítom, ha ugyanis valamit nem lehet lenyelni, vagy nem lehet a bőr alá ültetni, akkor azt ellopják. A netBook túl nagy és nehéz ahhoz, hogy lenyeljük, továbbá drága is, figyelmem tehát kizárólagosan fordult a Revo felé.

Ezzel együtt a netBook is figyelemre méltó gép, lásd később.

Karácsony előtt végre kaptam a Revóból egy tesztpéldányt, azt azóta jóformán le se tettem, rajta írtam a cikkeimet is, méghozzá minden probléma nélkül, noha a magyar ékezetes karakterek egyelőre nincsenek fölfestve a billentyűzetre, és amúgy elég fura helyeken jönnek (á - ·Fn + ·a, é - Fn + ·e, í - ·Fn + ·g, ó - Fn + ·h, ö - ·Fn + ·j, ő - ·Fn + ·k, ú - ·Fn + ·f, ü - ·Fn + ·d, ű - ·Fn + ·s stb.), ez éppenséggel megváltoztatható, de még nem volt kedvem vacakolni vele. A billentyűzet kissé kemény, de megszoktam, a képernyő viszont tűéles, remekül olvasható. Háttérvilágítás nincs, továbbá hangfelvevő funkció sincs, bár ezeket az 5-ösön se használom soha; a Revo egyetlen valódi hátránya, hogy nem bővíthető.

Ezt leszámítva előnyei vannak csupán.

Alapfelszereléséhez tartozik egy dokkoló, ezt egyfelől az asztali gép valamelyik soros portjához kötjük, másfelől az elektromos hálózathoz, majd pedig kinyitva rátesszük a Revót. Megjegyzem, ez a művelet (a Revónak a dokkolóra helyezése) meghaladta az egyik angol szakíró képességeit, noha bármelyik szklerotikus nagyanyó simán megbirkózik vele, a nagyanyó ugyanis nem vár valamifajta akusztikus visszajelzést arra vonatkozólag, hogy a gép a helyére került, odateszi és kész. Brit kollégám ehhez képest hosszan kísérletezett, majd kiderítette, hogy az a legjobb, ha a Revót becsukott állapotban illeszti a dockerre, majd ott nyitja szét, azóta büszke és boldog és nyilván nagyon jó neki. Tehát odatesszük a gépet, semmi egyebet nem kell művelnünk, mégis fontos események veszik kezdetüket, amennyiben a Revo akkumulátora (2x700 mAh AAA NiMH) töltődni kezd (egyetlen töltéssel a használattól függően egy-két hétig bírja), az állományairól teljes körű biztonsági mentés készül az asztali gép valamelyik háttértárára, továbbá a telefonkönyv és a határidőnapló szinkronizálódik az Outlookkal, sőt ha akarjuk, akkor e-mail-szinkronizációra is sor kerülhet. Ha ugyanis egyszer a pécén, másszor a Revón fogadjuk a bejövő postát, akkor sohase fogjuk tudni, mi hova került, szinkronizálás után viszont minden megvan itt is, ott is. (Az ehhez szükséges PsiWin 2.3 nevű alkalmazás szintén az alapfelszereléshez tartozik.)

Számomra ez a probléma egyelőre nem él, ugyanis a Revo kétféleképp teremthet kapcsolatot a világhálóval. Az egyik út a Psion saját, IrDA csatolójú Travel Modemén át vezet, de ilyet még nem kaptam, a másikhoz pedig infrás mobiltelefon kell, leginkább Ericsson 888 vagy Nokia 8810, odatesszük a Revo mellé, és máris le lehet tölteni a postát. Sajnos azonban nekem egy romos Nokia 2110-esem van és egyelőre nem is veszek másikat, hiszen a kapuk előtt áll egy új modell, amin Epoc működik majd (ugyanaz az operációs rendszer, amit a Revo futtat, mert hát a mobiltelefon is számítógép, noha ezt nem szokás tudatosítani), mármost nyilvánvaló, hogy az Epoc-lelkű mobil és a szintén Epoc-lelkű Revo a legföldrengetőbb nászban olvad majd össze. Más kérdés, hogy én azt a telefont se veszem meg, mert nyilván baromi drága lesz, később adják majd olcsóbban is, de akkor meg már azért nem kell, mert addigra nála sokkal korszerűbbek is lesznek a piacon, egyébként is úgy fogom látni, hogy érdemesebb, ha megvárom azt a modellt, ami már tévétuner, videokamera, valamint lézeres irányzású kézigránát is egyben - és így tovább mindaddig, amíg meg nem unom. Megjegyzendő viszont, hogy a Revo nemcsak emailezés vagy SMS-küldés alkalmával léphet frigyre különféle mobilokkal (a fentebb említetteken kívül ilyen például az Ericsson T28, a Siemens S25 vagy a Motorola Timeport), hanem arra is képes, hogy megossza velük a benne tárolt telefonszámokat, ami azért nagyon szép dolog.

Maradva még a kapcsolatnál, elgondolható, hogy több asztali gépet is be szeretnénk mutatni a Revónak, de csak egy dokkolónk van, sebaj, erre való a RedSnake Infrared Link, egy soros kábel, a végén infravörös szenzorral, rádugjuk valamelyik üres csatlakozóra, a Revo infrájával célba vesszük az érzékelőt és voilá. Nyomtatni is lehet a messze idegenben, ha nagyon muszáj, keresünk egy printert, elővesszük a másik kábelünket, ami a RedSnake Office névre hallgat, a nyomtató bemenetére dugjuk, utána pedig rádugjuk az eredeti printerkábelt, hogy mások is dolgozhassanak, mi ugyanis szociálisan érzékenyek vagyunk, a többit lásd föntebb. Persze nyomtatót nem mindig könnyű találni, például mellettem van egy Star LaserPrinter 4, de több mint egy éve rossz, azóta se volt időm megjavíttatni, van egy kis Olivetti JP 50, roppant aranyos, de a tintapatronja évekkel ezelőtt beszáradt, aztán van egy HP DeskJet 420, ami ugyan szokott működni, viszont a csatlakozója olyan idétlen helyen van, hogy a RedSnake Office vége nem dugható rá. Kaptam viszont egy Seiko DPU 3445-ös hőnyomtatót, tizenhat centi széles, kilenc centi mély és három centi magas (plusz a papírtartó), teljes kiszerelésben (papírral és akkumulátorral együtt) lehet vagy harminc deka, tekercspapírra nyomtat és meglepően fürgén, sőt printerkábel se kell hozzá, mert beépített infrája van.

Ez még az angol Money, de már kész a magyar változat is

A Series 5/5mx modelleken található alkalmazások közül a Revón hiányzik a Fax, a Sketch, a Program, a Comms és a Spell, már ha csakugyan hiányzik. Fax nélkül ma már jól el lehet lenni, a Sketch egy bittérképes rajzolóprogram, kibírom nélküle valahogy, programozni - a felhasználók elsöprő többségéhez hasonlóan - nem szokásom, végezetül terminálemulátor se kell. A helyesírás-ellenőrzés éppenséggel nem árt, ha van, bár itt amúgy is külső programként (a Wordtől elkülönülten) működne, ami nehézkes, ellenőrizze csak a helyesírásomat a szerkesztő. Viszont az én példányomon van egy (magyarított!) relációs adatbázis-kezelő is, a PowerBase, meg egy szintén magyarított személyi könyvelőprogram, a Money. (Valamennyi Psion modellre létezik megfelelő változata, fölöttébb praktikus, csak persze ez olyan, hogy állandóan használni kell, s akkor egy idő után az ember világosan fogja látni, mért nincs őnéki pénze soha, továbbá azt is látni fogja, hogy évente mennyit gombol le róla az állam, s ettől a guta nyilván megüti.) Ugyancsak magyarított a billentyűzetátdefiniáló, ami valójában egyfajta makrózási lehetőséget is nyújt, bár a fölöttébb lakonikusan megfogalmazott magyar súgó nem igazán mélyed el az apróbb részletekben. A fentiek mellett most már egész halom egyéb cucc van rajta (mind ingyenes), de ezek most nem tartoznak ide. Lényeg az, hogy a Revóra mintegy rámozdult az ipar, ha szabad ezt a lírai kifejezést alkalmaznom, így máris van rá egy halom speciálisan palmtopra illő alkalmazás, különféle szótárak, aztán Route Planner, Portfolio Manager, Expense Manager, Financial Calculator, léhább szubjektumoknak a Halliwell’s Film & Video Guide, sőt The Portable Chef (több tízezer recepttel), nemzeti-konzervatív úriemberek és helyettes államtitkárok számára pedig The Holy Bible, nehogy egy pillanatra is lelki támasz nélkül maradjanak.

A Revo szövegszerkesztője grafikonokat is befogad

Ami a standard alkalmazásokat illeti, azokról csak annyit, hogy a Revón lévő állományok az asztali gépről közvetlenül megnyithatók. A Windows munkaasztalán a PsiWin telepítése után létrejön egy Psion ikon, klikk, és megjelennek a Revo állományai, kikeresünk mondjuk egy szöveget, klikk-klikk, elindul a Microsoft Word és betölti a Revón lévő állományt. Utána visszamenti. Hasonlóképp barátságos a Copy Anywhere funkció, most például a Revó a dokkolón csücsül és meg van nyitva rajta egy dokumentum, ha tehát itt, Varuna képernyőjén kimásolok egy passzust, majd a Revón megnyomom a Ctrl-·V-t, és a szöveg egyszer csak ott van. Mindez, persze, működik fordítva is. Nyomtatni úgyszintén lehet a dokkolón ülő Revóról, anélkül, hogy az állományt előzőleg konvertálni kellene.

A Revo, mint tárgy, tervezői remekmű, jó ránézni, jó kézbe venni, jó zsebre rakni, függetlenül attól, hogy éppen szmokingot vagy flanelinget viselünk. Bizonyos jelek szerint a Palm IIIx/V és az IBM WorkPad eddigi pogány hívei is kikeresztelkednek lassacskán, belátva, hogy az üdvösség a Psionokban, legkivált a Revóban lakozik, ez ugyanis használható, míg viszont az előbbiekkel inkább csak villogni lehet.

Intelligens össz-európai autóatlasz a Revón

Psion netBook

Ha tehát úgy érezzük, hogy számítógép nélkül egy lépést sem, sehová, viszont táskát lehetőleg nem hordunk, hiszen azt úgyis ellopják, akkor Revo. Ennek fényében nyilván érthető, hogy netBookkal elsőre nem is tudtam mit kezdeni, mérete 235x182x37 milliméter, súlya több mint egy kiló (egész pontosan 1150 gramm a beépített lítiumion akkumulátorral együtt, a hálózati tápegység további 22 deka), az ára pedig úgy 350000 HUF körül fog alakulni. Az MC jutott az eszembe róla, a Psion első olyan irányú kísérlete, hogy szerény teljesítményű, ám ahhoz képest borsos árú noteszgéppel fektesse két vállra a piacot, mit mondjak, nem jött össze neki. Igaz, a netBook képernyője színes, nevében benne van a varázsszó, a “net”, a gép pedig relatíve nagy, nehéz és drága, de hát biztosan van olyan, aki pontosan ezeket az erényeket várja el egy terméktől, ő majd annak rendje és módja szerint fizetni fog. Karácsony és újév között aztán pár napra kölcsön kaptam egy netBookot, nézegettem, és most már valamelyest árnyaltabban látom ezt a dolgot, már csak azért is, mert kiderült számomra, hogy két teljesen külön világról van szó, annyi közük van egymáshoz, mint lágytojásnak a szögmérőhöz. Nem hasonlíthatók össze, a Psion a Revót az átlagos járókelő zsebében szeretné látni, a netBookot bizonyosfajta munkavállalók hóna alatt.

Tegyük fel, hogy informatikai beszerzésekért felelős csinovnyik vagyok egy olyan cégnél, ahol a munkatársak a terepen dolgoznak és onnan küldözgetnek dokumentumokat a központba. Legyen ez például egy bulvárlap és vegyük úgy, hogy én döntöm el, milyen felszereléssel rohangáljanak az újságírók hírek után. Mentális adottságaikat nyilván van módom felbecsülni - olyanok, amilyenek -, ennek alapján a legegyszerűbben kezelhető rendszert kell választanom, az pedig egyértelműen az Epoc, azaz a Psion. A gép viszont nem lehet 5-ös vagy 5mx, az ugyanis csak akkor használható, ha a cikkírás valamifajta agyi erőfeszítéssel jár együtt, más szóval akkor, ha az írnok közben időnként gondolkodik, ez esetben ugyanis nem baj, hogy a kisméretű billentyűzeten gépelni lassabban lehet. Az én munkatársaimmal ilyesmi nem fordul elő, agyuk barázdálatlan, kezük viszont mint a géppuska, tehát nagyméretű billentyűzet kell nekik, az, ugye, a netBook. Tönkretenni se bírják, mozgó alkatrésze nincsen, egy méter magasságból le lehet ejteni, masszív, mindent kibír, akár egy katonai málhazsákban is elvan, a noteszgépekhez képest pedig roppant könnyű. Arra, amire nekünk kell, a legjobb.

Tehát?

Nyilvánvaló: netBook.

Ha majd egyszer útikönyv-írásra adom a fejem és e célból hosszasan bolyongok az Aranyháromszögben vagy egyedül kajakozom a Csendes-óceánon, akkor csakis netBookot viszek magammal, de most még megvagyok nélküle is. Pedig finom jószág, hamar meg lehet szeretni, de ezzel együtt főleg nagyvállalati környezetbe való, célzott felhasználója lótifuti ügynök, karbantartó, egészségügyi, közlekedési, banki, biztosítási alkalmazott, vagy ilyesmi. Hogy mást ne mondjak, október végén derült ki, hogy cicázás kezdődik a Psion és az Oracle között, konkrétan az Oracle8i Lite Epoc platformra való implementálásának tárgykörében. Az Oracle8i Lite, ha jól értem, arra szolgál, hogy mobil eszközökről nagyvállalati adatbázisokat lehessen elérni általa, tehát az új típusú, mobil dolgozó attribútumai közé tartozik, olyan, mint a sarló meg a kalapács, noha légiesebb valamivel. Emellett a netBook virtuális Java gép is (JVM 1.1.4), tehát az Epoc határainál távolabbra tekint, mind a Psion, mind pedig a Sun nagy-nagy örömére. Mellesleg a rendszer kártyáról töltődik be, azaz cserélhető.

A gép kiépítése is professzionális igényeknek felel meg, lehet tenni bele Ethernet kártyát, GSM kártyát, kompakt flash kártyát, sőt merevlemezt, amilyen az IBM által gyártott 340 megabájtos microdrive, továbbá természetesen modemet (ISDN is). Processzora 190 megahertzes Intel SA-1100 StrongARM, tára 64 megabájt (SIM kártyával bővíthető), a képernyő 640x480/256 STN LCD.

Polgári célú változata is van, kicsit lassabb (100 megaherztes), kicsit kisebb a tára, úgy hívják, Series 7. Róla esetleg majd máskor.

Adobe GoLive 4.0

A paletták és a felügyelők hajlamosak betakarni a GoLive felületét

Még annyit a netBookról, hogy a szövegszerkesztője éppenséggel HTML dokumentumot is előállíthatna, ha már az egész holmi a netről kapta a nevét, sőt azon se háborodnék fel, ha a szerkesztő csakis HTML-ben mentene, azt ugyanis mindenhol meg tudják nyitni, a mostanit meg csak ott, ahol van PsiWin. Vonatkozik ez a Revóra is, belőle faxolni nem lehet, művünk tehát csakis email csatolmányként küldhető el, ám a Psion Word formátumával a címzett semmit se tud kezdeni. Ha viszont erre való tekintettel szövegállományként mentjük el az anyagot, akkor ez az egész WYSIWYG hókuszpókusz voltaképp mire való?

Úgy tűnik, ezt nem gondolták végig alaposan.

HTML szerkesztő egyébként van a Psionra, legalábbis a 3a-n nekem volt, de persze forrásszintű, ami normális embernek nem kell, hiszen néha még a webtervező profik is inkább WYSIWYG eszközöket választanak. Az ide vonatkozó rögeszméimet nem kívánom újólag kihirdetni, sőt éppenséggel azt mondom, hogy vannak helyzetek, amikor egy ilyen csakugyan jól jöhet. Más kérdés, hogy a többségük éppen azt nem nyújtja, amit várnánk tőle, míg viszont a GoLive 4.0, amiről most lesz szó, igazán derék. Az Adobe-hívek szívét avval dobogtatja meg, hogy ők webácsolás közben vígan ugrálhatnak a Photoshop, az Illustrator, a Premier, az ImageReady és a GoLive 4.0 között, a manuális HTML kódszerkesztés vastagnyakú konzervatívjainak elnéző jóindulatát pedig oly módon érdemli ki, hogy a forráskód manipulálását is minden eszközzel támogatni iparkodik.

A GoLive meglevő terjedelmes webállomásokat is szívesen adoptál

Korábban az Adobe termékskáláján csak a PageMill szerepelt, nem rossz az a maga módján - írtam is róla valamikor -, de összességében alapszintű. A Macintosh platformon pedig egészen a múlt év elejéig virágzott a GoLive Cyberstudio, akkor aztán az Adobe szőröstül-bőröstül megvásárolta, hogy webtervezésben is legyen valamije, amit a Photoshop, az Illustrator és az InDesign mellé (illetve a Macromedia Dreamweaverrel szembe) tud állítani. Végül is a GoLive 4.0 nem más, mint a GoLive Cyberstudio 3.0, persze néhány új és néhány tökéletesített szolgáltatással, mellesleg ezek is javarészt a GoLive Systems korábbi stábját dicsérik. Más szóval a GoLive 4.0 és a PageMill semmiben se hasonlít egymáshoz, mindamellett az Adobe megtartja az utóbbit is.

Annyit azért tisztázzunk az elején, hogy a GoLive 4.0 keretes oldalak WYSIWYG szerkesztésére nem képes, aki erre vágyik, olvassa el a betegtájékoztatót vagy forduljon bizalommal a FrontPage-hez. A legtöbb webszerkesztőhöz hasonlóan a Frame Editor itt is csak a keretek határait mutatja, azokat huzigálhatjuk, illetve ha valamelyik keretre kattintunk, akkor a tartalma egy új ablakban bukkan elő. Kárpótlásul igen használható vázlatnézetet kapunk, ez a lehetőség szerint mind a közvetlen HTML szerkesztés, mind pedig a WYSIWYG felületen való molyolás hátrányait kiküszöböli, hatékony, noha közben a kód valamennyi karakterét ellenőrzésünk alatt tarthatjuk. Legalább ennyire fontos az alkalmazás kiváló dokumentációja, amely egyben a webszerkesztésről szóló, jól megírt tankönyv funkcióját is betölti. Semmivel se gyengébb ennél a súgó, már csak azért sem, mert betűről betűre azonos a kézikönyvvel, csak ott szürkeárnyalatosak az illusztrációk, itt meg színesek.

A vázlatnézet a nagy és bonyolult dokumentumok szerkesztésének legkézenfekvőbb eszköze

Felülete, kivált némi Adobe-tapasztalat mellett, áttekinthető, bár némely részleténél - mint például a stíluslapszerkesztő - láttam már jobbat is. (Mi több, freeware-ben.) Viszont aki az egerészésben leli örömét, díjazni fogja, hogy oldaltervezésnél a szükséges elemeket (textboxokat, táblázatokat, képhelyeket, űrlapelemeket, DHTML trükköket meg hasonlókat) ugyanarról a nyolcfülű palettáról húzgálhatjuk a dokumentumra, majd pedig létük célját és értelmét az Inspector nevű, az aktuális feladatnak megfelelően mindig átlényegülő ablakban definiáljuk. A paletta tartalmát legkönynyebb úgy megismerni, hogy az egérmutatót a különféle elemek ikonjai fölé visszük, ilyenkor az ablak státuszsorában bukkan föl az információ, például az aktuális időt megjelenítő script ikonjánál az, hogy “Datum & Uhrzeit”. (Ettől eltekintve az általam tanulmányozott példány teljes egészében angol nyelvű, de úgy látszik, neki is német volt az egyik nagymamája.) Színeket a Color Palette felületéről lehet az Inspector megfelelő mezőjére átvontatni (saját paletta definiálására nincs mód), összességében tehát a felület némileg körmönfontan van kitalálva, de megszokható.

A GoLive dokumentumaira egyszerűen ráhúzhatjuk az elemeket a palettákról

Finom dolog, hogy az elemek elhelyezésénél rács (grid) segítségével, pixelszintű precizitással dolgozhatunk, egyébként a rács voltaképpen HTML táblázat, hasonló megoldás a NetObjects Fusion eszközei között fordul még elő. Ha már a táblázatoknál tartunk: nem szomszédos cellákat is lehet kijelölni és egyszerre módosítani, viszont a kiszínezett cellák a Netscape Navigatorban nem a tőlük elvárható módon hozzák a formájukat, ugyanis a Navigator azt szeretné, ha egy is volna bennük, de nincs.

Bájos, ahogy a GoLive 4.0 rétegeket definiál, sőt animál, és ahogy akciókat társít a különféle elemekhez - más kérdés, hogy ezek az Internet Explorerben rendszerint működnek, a Netscape Navigator pedig rendszerint JavaScript hibát jelezget vissza.

Webállomást kezelő eszköztára kiváló, az egész dokumentumhalmazt, méretétől függetlenül, egységesen kezeli a palettájával meg a felügyelőivel (inspector), így utólag akár több száz állományban át lehet írni a linkeket (PDF állományokban is) vagy meg lehet változtatni színeket, betűtípusokat - ugyanez, mondjuk, a Notepaddel nem volna igazán nagy öröm. Ellenőrzi az élőkapcsokat, felfedezi a hibákat és segít a kijavításukban, továbbá a feltöltést is maga intézi egy beépített FTP klienssel, ez ugyan nem olyan, mint a FAR, de azért jó. Mellesleg van benne egy QuickTime szerkesztő is, a 3.0-s verzió szűrőivel és áttűnéseivel, egyébként ez is ugyanolyan rutin szerint működik, mint a többi modul, azaz paletta, huzigálás etc. Mindamellett az Adobe Premiere vagy az After Effects többet nyújt.

Kínál a GoLive 4.0 XML és ASP támogatást is, ez nagyjából annyit jelent, hogy nem bántja az XML címkéket és megengedi, hogy az ASP kód a HTML címke elé kerüljön.

Számos figyelemre méltó vonása van ezen kívül.

Kedves például, hogy a képekről automatikusan készíthet egy kis felbontású fekete-fehér változatot, amit a vendég böngészője azon nyomban letölt, a színes pedig megy utána, amikor majd ráér. Ezzel némileg kíméljük a weboldalunk látogatóinak idegeit, haszna nincs, csak érzékelteti, hogy finom emberek vagyunk.

JavaScript szerkesztőjében a felügyelő jóvoltából gond nélkül lehet funkcióról funkcióra navigálni, az eseményeket és objektumokat be lehet húzgálni a kódba, a program itt is ellenőrzi a szintaxist és igyekszik a hibákat kiszűrni, továbbá lehetőséget teremt arra, hogy eleve olyan kódot állítsunk elő, amelytől mondjuk a Navigator 3.x-es verziói sem undorodnak. Továbbá: a HTML dokumentumba ágyazott scripteket valamifajta félautomatikus eljárással kimenti egy külső .JS állományba, azaz a gyakran használt kódokból scriptkönyvtárat hozhatunk létre, így nem kell folyton újragépelni, hogy function FarkaRajta(orcaNeve), meg a hasonlókat.

A JavaScript szerkesztő kiszálazza a HTML dokumentumokba ágyazott szkripteket és esetleg könyvtárrá szervezi őket

Hasznos a Netscape CSS Fix, ez a Navigator és a stílusok feszült viszonyán enyhít valamelyest. Arról van szó, hogy ha egy stílusokkal formázott oldal pompálkodik a Netscape ablakában és a felhasználó átméretezi az ablakot, akkor ott csúnya dolgok állhatnak elő, míg viszont a Netscape CSS Fix ezeknek a golyhóságoknak útjukat állja. Nyilván így van, de nagyon sokáig kellene kísérletez-ni ahhoz, hogy erről minden kétséget kizáróan megbizonyosodjunk.

Nagyon nagy program a GoLive 4.0, ennek megfelelően bőven van rajta tanulni való, viszont meg is hálálja a belé fektetett energiát. Egyébként is

“…tudás a szárny, amelyen égbe szállunk”.

William Shakespeare összes művei

A fenti idézet is Shakespeare-től való, ki lehet keresni, honnan, az Arcanum Digitéka jóvoltából immár megvan cédén magyarul is, angolul is, néhányan bizonyára megveszik majd, jól ellesz a Nagy képes világtörténet meg a Kutyatár között. Persze ha már megvan, beleolvasgatni se árt, ettől ugyan nem leszünk szebbek, gazdagabbak, sikeresebbek, nem fogunk a nőknek jobban tetszeni, legfeljebb rájövünk, hogy a történelem képeskönyvét napról napra tovább vastagító új oldalak sablonjai századokkal ezelőtt is készen álltak, sőt valójában évezredekkel ezelőtt is, de erről majd akkor, ha az Arcanum kiadja Tacitust. Más szóval a mai pojácák korántsem annyira újak, amilyennek hiszik magukat, az arroganciát, a felfuvalkodottságot, a képmutatást, az álszent viselkedést nem ők találták ki. Figyeljük csak: „… pőre gazságomat Bibliából / Ellopott kacatokba burkolom / S szentnek látszom az ördög szerepében” - mondja III. Richárd, ő egyébként hülye amatőr volt, mert nem értett a demagógiához, amit helyesen úgy kell kiejteni, hogy píár.

Shakespeare már csak azért is méltó arra, hogy megemlítsük a jelen naplójegyzet végén, mert egyebek között fontos informatikai megállapításokkal gazdagította az európai kultúrát, például azt mondja Ulysses a Troilus és Cressidában, hogy „Az éber állam gondos szeme tud / Plutus majd minden szemer aranyáról”. És ez így megy azóta is.

Speak Hungarian

Tue, 26 Jan 1993 00:00:00 +0000

README 1993. január

Havonta összegyűlő naplójegyzetekre támaszkodik induló sorozatunk, amelynek darabjait ezentúl minden hónap utolsó lapszámában, README felcím alatt találhatják meg Olvasóink. A naplóíró, Váncsa István kollégánk és barátunk személyében olyan szenvedélyes számítógéphasználót célszerű magunk elé képzelniük, akinek gyakorlati ismereti és tájékozottsága is meghaladják a mai felhasználói átlagszintet.

Franciaországban a számítógép franciául beszél, Japánban – most már – japánul, a FÁK-ban fákul. Németországban – magától értetődik, hogy a billentyűzet német kiosztású, és valamennyi német karaktert tartalmazza, Magyarországon viszont még most is el lehet adni angol billentyűzeteket, sőt csaknem kizárólag ilyeneket adnak el, más ugyanis nemigen van. Egyébként tizenöt évvel ezelőtt itt még az írógépek többségéről is hiányzott az Í meg az Ú, nem is szóval az Ő-ről és az Ű-ről, továbbá a Képújság is a svéd karakterkészlettel indult valamikor, s az illetékes, e dolog okai felől kérdeztetvén, a magyar ábécére hárította a felelősséget, s egyidejűleg (burkolt módon bár) perfekt hülyének nyilvánította a riportert, aki egy egzotikus nyelv valószínűtlen karaktereit kéri számon a modern technika olyan csodájától, aminő például a Képújság.

Ilyen előzmények után és a hazai piac (korábbi) méretei mellett a szoftvermagyarítás mint olyan nem is igen kerülhetett szóba. (Pláne, ha figyelembe vesszük a szakma egy részének bájtalan tulajdonságait is, úgymint kisebbrendűségi komplexusok, szellemi igénytelenség, félanalfabetizmus és a laikusok mély megvetése.) Mindezek eredményeképp kialakult egy olyan helyzet, hogy valamely nagy magyar szoftver magyar változatával találkozván, az ember tanácstalanul totyog körülötte, nem érti, mi a fene ez az egész, mire jó, hogy kerül ide, és egyáltalán, kell-e ez nekünk.

Csakugyan ez kell nekünk?

Kollégáim megvizsgálták a Windows 3.0-hoz készült magyar kiegészítést, de egy idő után kihajították, idegesítette őket. Engem különösebben nem zavart, sőt még most is használok néha egy olyan gépet, amelyen ez a változat fut, nem mondom, hogy tökéletes, de a maga módján még mindig jobb, mint az a termék, amelyhez írták: a billentyűzetmeghajtója, a képernyő- és nyomtatófontjai nélkülözhetetlenek, a helpje meg olyan, amilyen, úgyse nézek bele soha.

Most már a 3.1-eshez is kapható ugyanez a kiegészítés, korrekt, rendes munka, kár volt belefogni. Itt van ugyanis a Windows 3.1 kelet-európai változata, s aligha kétséges, melyikük lesz a nyerő.

Először is: a Microsoft magyar Windowsát csak egyszer kell a gépre telepíteni, nem pedig két nekifutásban – először az alapszoftvert, utána meg a kiegészítést. Másodszor: a művelet eleve magyarul folyik. (A „tegye be következő lemezt” felszólítás például így szól microsoftul: „Helyezze be azt a lemezt, amelynek neve Microsoft Windows 3.1, 4-es lemez, a meghajtóba, aminek jele B:.” Érzésem szerint a program magyarítói dicséretes buzgalommal nézik a miniszterelnök tévéinterjúit.) Harmadszor: a Windows a továbbiakban a rendszerprogramok betöltési folyamatát, a bootolást is lefordítja, tehát nem azt látjuk, hogy „EMM386 succefully installed” hanem hogy „Az EMM386 telepítése sikeresen befejeződött”. (S ettől a közleménytől a monitor előtt ülő gépírókisasszony vélhetőleg szignifikánsan okosabb lesz.)

Amí Pro 3.0

Mindent egybevetve a magyar Windowst egy majom is üzemben tudná helyezni, és ugyanez vonatkozik az Amí Pro 3.0 magyar változatára, tudniillik most már ilyen is van. Amelyiket én láttam, az ugyan béta-verzió volt de mire ez a cikk megjelenik, a termék nagy valószínűséggel Kint lesz a piacon. Ott tartunk tehát, hogy egy csúcsszintű szoftver, megjelenése után alig fél esztendővel díszmagyarvan járja nálunk a palotást, s ez még akkor is nagy dolog, ha elfelejtettük, mi volt itt pár évvel ezelőtt.

Egyébként az Amí Pro 3.0 valóban nagy program, a szaksajtó meglehetősen egységes véleménye szerint e pillanatban a Windows alatti szövegszerkesztők császára – más kérdés hogy nevezhetőek-e ezek még szövegszerkesztőnek egyáltalán.

De vegyük sorjában.

Ha a tipográfiai lehetőségeket nézzük az Amí csaknem mindent tud, ami emberi ésszel elgondolható, viszont ezt ráadásul könnyedén csinálja. Legkedvesebb vonásainak egyike az úgynevezett gyorsformázás (fast format), ez lényegében valamely tetszés szerinti szövegrész tipográfiai jellemzőinek alkalmazása egy másik szövegrészre. Ha például olyan prózát írok amelybe versidézetek vannak applikálva, akkor csak az első idézetet kell ki stafíroznom (behúzás mértéke elől, betűtípus, fokozat, változat, sortávolság) a következőnél erre már nem lesz szükség. Annyit kell csak tennem, hogy az egér egy mozdulatával kijelölöm a ma már tipografizált idézetet, rákattintok a fast format ikonra, majd kijelölöm a formázandó új szövegrészt, s ezzel a dolog rendben is van. Csinálni sokkal egyszerűbb, mint elmondani. (Hasonló van a WinWordben is, de az nehézkesebb.)

Korábban stíluslapok szolgáltak az ilyenfajta feladatok viszonylagos leegyszerűsítésére, ezek nem mentek ki a divatból teljesen, sőt az Amí ötvenöt előre definiált stíluslapot kínál, az üzleti levéltől kezdve a faxon és a vállalati híradón át bármihez, s ezek ráadásul igényesen tervezettek, sőt kifinomultak. Felhasználás előtt természetesen megnézhetjük őket, egyébként az Amí WYSIWYG-lehetőségei pontosabbak, mint a hasonló programokéi, így a dokumentumot láthatjuk eredeti méretének tíz százalékára kicsinyítve, vagy négyszáz százalékára nagyítva, megnézhetjük az oldalpárokat is emellett, bármit művelhetünk, amit egy átlagos DTP programban az ember művelni szokott.

Feltételezhetnénk az elmondottak alapján, hogy az Amí képernyője egy zsúfolt szerszámoskamra benyomását kelti, de nem; mindent kisöpörhetek, ha akarom, s olyan üres lesz az egész, mint a DOS-os WordPerfecté, továbbá megtehetem, hogy azokat és csakis azokat az eszközöket hagyom elől, amelyekre szükségem van, s oda rakom őket ahova jól esik.

Mindezeken kívül az Amí adatbázis- és táblázatkezelő, grafikonkészítő, rajzoló- és képszerkesztő program is, meg minden egyéb. (Hogy mást ne mondjak, programozási környezet is, lévén a makrónyelve használhatóbb annál a BASIC-nél amit tíz évvel ezelőtt programnyelvként tiszteletünk volt.) Nincs benne – ez idő szerint legalábbis – autóatlasz, bridzstanfolyam és repülésszimulátor, a későbbi verziókban nyilván lesznek ilyesmik is, a piac ugyanis piac, tehát a három óriás, a Lotus, a Microsoft és a WordPefect versengve hízlalja a termékeit, mint parasztasszony a libát; az Amí most még szerény tizenöt megabájton elfér, de lesz ez még harminc is, meg hatvan is, sőt meg fogjuk érni azt az időt, amikor fél gigabájtosnál kisebb operatív tár mellett az átlagos szövegszerkesztő el se indul.

Külön öröm, hogy ezeket a monstrózus dögöket alig lehet kitakarítani a gépből; olyanok, mint a víziló, amely székletürítés közben tudvalevőleg propellerként forgatja a farkát, s anyagcseréjének a négy égtáj felé egyenletesen szétszórt végtermékével jelöli ki a lakóterületének a határait. Az Amí is mindenhová beszemetelt, ahova csak tudott, nagy részét már kipucoltam, de még mindig lelek föl különféle maradványokat.

Talán jobb lett volna újraformázni az egész merevlemezt.

Works for Windows

Tartozom még annak a magyarázatával, hogy miért akarok egy ilyen csodálatos terméktől mindenáron megszabadulni.

Ennek az oka kettős.

Egyrészt, mint mondtam béta-változat volt nálam, de nem olyan, mint a Windows 3.1-é, amely az üzembe helyezése óta egyszar akadt ki mindössze; az Amí átlagosan hárompercenként szokott volt fejre állni, és azért ez nem tolerálható. Másrészt: alapelvem, hogy sohase használjon az ember olyan programot, amely sokkal többet nyújt, mint amire csakugyan szüksége van, ugyanis a ki nem aknázott képességekért is fizetnünk kell így vagy úgy. Számomra az optimális szintet a Microsft Word 5.0 nyújtja, a WordPerfect 5.1 már túl sok, lévén az is jól fejlett kiadványszerkesztő (bizonyság erre a Számítástechnika című hetilap, melyet a nyájas olvasó épp a kezében tartani méltóztatik), s a többlettudása a Wordhöz képest körülményesebb használatban jelenik meg, az Amí esetében pedig a súlyos megabájtokban. Mármost én nem lopom se az időmet, se a lemezfelületet, hogy a Számítástechnika kedvéért áttértem a WordPerfectre, az még kibírható, de momentán semmifajta okot nem tudok elképzelni arra, hogy ezt is lecseréljem.

Annak viszont néha van értelme, ha az ember használ valami egyszerűbb windowsos szövegszerkesztőt is. (Hogy mi értelme van, arról majd máskor.) Tulajdonképpen a Write is megfelelne, de van egy hátránya, nem importál közvetlenül WordPerfect 5.1-s állományokat. Viszont a Works for Windows ezt is megteszi (igaz, hogy az eredményen hosszan csodálkozhatunk).

Nézzük tehát, hogyan is illő vélekednünk az efféle integrált csomagokról manapság.

Hagyományainknak megfelelően a jobb emberek az ilyesféle dolgokat lenézik, s még azt se lehet mondani, hogy ok nélkül. A Microsoft Works 2.0-t a szaksajtó szerette annak idején, kategóriájában mindig és mindenütt ezt hozták ki a legjobbnak, ehhez képest voltak apróbb hátrányai. Adatbázis-állományokat például a tárban kezelt, s ha nem sikerült az egészet beszuszakolnia, akkor azt a részt, amely mégis befért, átnevezte. Ami pedig a szövegszerkesztőjét illeti, nem volt beállítható az automatikus mentés, emiatt egyszer mintegy tizenkétezer karakternyi szövegem szállt el. Néhány perc múlva a Works is repült utána, helyét sóval hintettem be, s megfogadtam, hogy ilyesmit többé gépre föl nem rakok.

Egy olyan öszvér, ami szövegszerkesztő, számolótábla és adatbázis-kezelő együtt, az szükségképpen kompromisszumok halmaza, végső soron tehát bóvli. Az ember használjon önálló alkalmazásokat. Önálló szövegszerkesztőt használjon mindenekelőtt.

Olyat, mint például az Amí Pro.

Amely szövegszerkesztő, számolótábla és adatbázis-kezelő együtt, továbbá rajzolóprogram, meg ami tetszik.

Jobb, ha belenyugszunk tehát, hogy a programkategóriák határai elmosódtak, ma már nem mindig lehet pontosan megmondani, mi micsoda, meg kell nézni magát a terméket, aztán vagy kiderül, hol lakik az Úristen, vagy nem.

Lássuk tehát a Worksöt.

Aki a DOS-os változatot valamelyest már ismeri, azt is használhatja, anélkül, hogy a kézikönyvet egyszer is fellapozná, de ez, mondjuk el is várható tőle. Mérvadóbb a következő: megmutattam – fél perc alatt, csak úgy érdekességképp – egy WordPerfectre idomított titkárnőnek a programot, másnap a hölgy a távollétemben öntevékenyen elindíTotta, és dolgozott vele. Aki próbált már egyfeladatos vászoncselédet újabb alkalmazásra átképezni, tudja, hogy ez mit jelent. A Works for Windows vonzó és fölötébb intuitív, de a képességei se lebecsülendők. Helyigénye hét és fél megabájt, más szóval fél Amí Pro.

Fontosabb jellemzői: van hálózatos változata; nyolc aktív ablakot kezel egyidejűleg; felismeri és használja az aritmetikai társprocesszort; kiváló tanítóprogram tartozik hozzá. Szövegszerkesztőke – ellentétben a DOS-os változattal és csak nem valamennyi hasonló integrált szoftvercsomaggal (Framework XE, Lotus Works, PFS WindowsWorks meg a hasonlók) – bármilyen méretű dokumentumot képes feldolgozni, ami a merevlemezre ráfér, egyébként pedig mindent tud, a következő megszorításokkal: nem kezel több hasábot; nem nyomtat kijelölt blokkot; csak előre tud keresni, visszafelé nem; nem importál WordStar- és .DCA formátumá állományokat; nincs automatikus elválasztás; nincs dokumentum-összefoglalója; csak fejezetvégi jegyzet van, lábjegyzet nincs; nem csinál név- és tárgymutató, tartalomjegyzéket; végül pedig hiányzik a vázlatfunkció. Amit viszont tud, az könnyen használható , sőt van neki egy – máshonnan nem ismerős – funkciója is, a Copy Special, ezzel már definiált karakter- vagy bekezdésjellemzőket alkalmazhatunk kiválasztott szöveghelyekre.

Adatbázis-kezelője állományonként 34 ezer rekordot, rekordonként maximum 256 egyenként legfeljebb 256 kilobájt terjedelmű mezőt kezel, kisebb vállalkozások számára ez több mint elég. Megint csak azt nézzük, mit nem tud: adatállományokat összekapcsolni, indexelni és .DIF állományokat behozni. Van neki viszont drag-and-drop grafikus felülete, automata kimutatáskészítője, a számított mezőkhöz pedig a számolótábla összes matematikai funkciója rendelkezésre áll (57 funkció és 14 operátor). A számolótábla mérete 16384x256 (mint az Excelé), táblázatokat nem tud összekapcsolni, .DIF állományokat nem importál és nem nyomtat árnyékolt cellákat. Szövegek, számok és formulák bevitele igen egyszerű, könnyedén gyárt grafikonokat is, bár nem igazán gyönyörűeket.

Még annyit, hogy a kezelői felület igen jól van kitalálva, minden modulnál ott a szerszámcsík, órákig lehet dolgozni anélkül, hogy egyszer is megnyitnánk a menüt. Van továbbá egy WorksWizard (legyen szabad Szorgos Varázslónak fordítanunk) nevű segédprogram, amely a mérsékelten oligofrének számára is végrehajthatóvá tesz olyan feladatokat, mint például a címnyilvántartás, a körlevelek és a borítékcímkék megírása. Találunk még egy rajzolóprogramot is, néhány előre gyártott képpel, ha tehát készülő Szervezeti és Működési Szabályzatunk közepébe egy szép, színes helikoptert akarunk illeszteni, gond nélkül megtehetjük.

Összegezve: ha ez a program magyarul szólna, sok helyen nagy hasznát vennék; de magyar változatról nem tudok. Az Amí Pro 3.0 elé viszont vélhetőlegnem ültetnek akárkit, minthogy az mégiscsak abszolút profi alkalmazás; ezzel szemben az megvan magyarul.

De ne keressünk a világban logikát.

TrueType for DOS

A windowsos szövegszerkesztők legfőbb varázsa, hogy akár kilenctűs mátrixnyomtatón is viszonylag emberi küllemű dokumentumokat képesek létrehozni. Örömmel jelenthetem, hogy ehhez most már nem kell semmiféle Windows, és nem kell kihajítani a régi, bevált Wordöt vagy WordPerfectet (s így szükségképp a 286-osokat se, amelyeken futnak): itt van ugyanis a TrueType for DOS, és ez mindent megold – legalábbis a fent említett két szövegszerkesztő használóinál, sőt még azoknál is, akik a Works 2.0-s (tehát DOS-os) változatát nyaggatják. Hangsúlyozom, bármiféle nyomtatóval működik, lézerrel, tintasugarassal és az én elnyűtt Star LC-10-esemmel is, teljesítménye pedig megkapó.

Hasonló termékekről már korábban is hallattunk (FaceLift for WordPerfect, Fonts-on-the-Fly, PrimeType és hasonlók), sőt egyikük kapható nálunk is, PowerPak néven, s ez (ellentétben az előbb felsoroltakkal) nemcsak a WordPerfecthez, hanem a Word 5.x-hez is használható. Tizennégy betűtípust adnak az áráért, de további néhány száz rendelhető hozzá, Monotypeéktól is. A TrueType értelemszerűen nyitott, nálam pillanatnyilag hetven különböző típus van telepítve, a létező TrueType-betűtípusok száma pedig mintegy kétezer.

Itt azért álljunk meg egy pillanatra.

Összesen tíz latin betűfajta létezik, úgymint 1. velencei, 2. francia, 3. barokk, 4. klasszicista, 5. talpas lineáris (egyptienne), 6. talpatlan lineáris (groteszk) és 7. a kötetlen vonuló antikvák, továbbá 8. a kézírást utánzó, 9. a törtvonalú (fraktúr) fajták, végül 10. a dísz- és reklámbetűk, iniciálék. Ha mind a tíz fajtából kiválasztjuk a tíz-tíz legszebb típust, akkor az mindösszessen százféle betű, mégis a kezünkben van mindaz, amit az emberiség e tárgykörben a kezdetektől a mai napig létrehozott.

Csakhogy először is: nem tudunk mindegyik fajtából tízet összeszedni. Az első két kategóriát a Garamond képviseli, a Bembo, a Centaur, a Plantin és mondjuk a Palatino. Barokk antíkvából van a Baskerville, a Tótfalusi, a Caslon és persze a Times. Klasszicistából a Bodoni meg a Didot és esetleg még két-három újabban metszett típus (például a Walbaum). Ennyi betűvel bármelyik nagy könyvnyomda meg tudott volna élni, más kérdés, hogy a fényszedés előtti korban egy nyomdának ennyi betűje sohase volt.

Kézírást utánzó betűből csakugyan annyi van, mint égen a csillag, pedig ebből a fajtából egy éppen elég; fraktúrból úgyszintén. Ehhez képest a számítástechnika előtti időkben a nyomdák mintegy kétezer betűt tartottak nyilván; most csak Adobe Type 1 formátumból húszezerről tudunk. Ennek egy része a klasszikus típusok árnyalatnyi módosításával (elrontásával) vagy puszta átnevezésével jött létre, egy kicsiny töredéke valóban új lelemény, a többi pedig a betűművészet, az írásbeliség és egyáltalán az emberi kultúra sérelmére elkövetett fajtalankodás. (Tekintsük például az Amy betűs mintaszöveget).

Talán észlelte már a nyájas olvasó, hogy a manapság oly közkeletű font szót eddig csak Britannia pénznemének megnevezésére használtam, holott manapság mindenki fontokról beszél, a Helvetica egyik font, a Times másik font, a Univers harmadik font.

Egy nyavalyát.

Az Univers betűtípus, angolul typeface. Létezik különféle változatokban, lehet egyrészt keskeny, széles, másrészt világos, normál, félkövér, kövér, harmadrészt álló (antikva), vagy dőlt (italic, illetve, ahogy a nyomdákban még mondani szokás, kurzív), negyedrészt pedig van neki valamilyen fokozata, vagyis mérete. Ha egy kézirat margójára odaírom, hogy 12 pont Univ, kesk. félk. kurz., akkor definiáltam egy fontot. A font tehát nem az Univers, hanem annak valamely konkrét fokozata és változata, és egyébként ebben az értelemben is csak az angolszász régión belül használták ezt a szót, a világ többi része elég jól megvolt nélküle, Gutenbergtől egész mostanáig.

Hogy maguk a programok is fontokról beszélnek, az más kérdés, ez az angol nyelvfejlődés belügye. A Webster-szótárban van például egy ilyen is a transistor címszó alatt, hogy a radio set using transistors instead of tubes, mindemellett ez nem kötelez minket arra, hogy mi is tranzisztornak nevezzük a zsebrádiót. A font szót azért használják helytelen értelemben az alkalmazások (sőt némely szakkönyvek is), mert olyan emberek írták őket, akik korábban nem tudták megkülönböztetni a betűt a kanáritól, viszont az a szakíró, aki legalább kívülről látott már nyomdát, az következetesen typeface-ekről beszél, a font szót pedig csakis abban az értelemben használja, hogy an assortment of type of one size and style. Egyébként a szó végső fokon a latin fundere igéből származik, ami azt jelenti, hogy önt (olvaszott fémet), tehát arra az időre utal, amikor a betűkészleteket a betűöntödék állították elő.

Egyelőre ennyit a nyelvészetről.

Visszatérve a TrueType for DOS-re: éppúgy működik, mint a hasonló egyéb programok, tehát egyfajta héjként fut a szövegszerkesztő körül, betölti, elindítja, a továbbiakban pedig ugyanúgy dolgozhatunk, mint korábban, azzal a különbséggel, hogy elvileg korlátlan számú betűtípusból választhatunk.

Nyomtatáskor a TrueType for DOS értelmezi a szövegszerkesztő utasításait, melyeket a nyomtatónak küld, s röptében átalakítja TrueType betűkké. Ha LaserJetünk van, akkor viszont letölthető fontokat (ebben az értelemben csakugyan fontokat) generál, egyszóval úgy működik, ahogy a Windows szokott, a mátrixnyomtató is pont ugyanazt műveli, mintha valamilyen Windows-program hajtaná meg, szép szorgalmasan rajzolgatja soronként a betűket, de nem ám csak az ASCII karaktereket, hanem a WordPerfect másfél ezres jelkészletét úgyszólván kivétel nélkül reprezentálni képes, a meghatározott betűtípuson belül. Kivételt képeznek a héber, a cirill, és a japán karakterek, és sajnos a dupla ékezetes magyar betűk se mindig alkalmasak arra, hogy a tipográfia iránt érdeklődő magánszemélyeknél széptani orgazmusokat idézzenek elő. (Lásd ezzek kapcsolatban a Korán idézet ő betűjűt.)

Csak a teljesség kedvéért teszem hozzá, hogy a TrueType for DOS az alávágást (kerininget) nem ismeri, amellett a kódkiosztása nem azonos a kelet-európai Windowséval, a betűtípusai tehát ott nem használhatók. Ha mégis az a perverz ötletünk támadna, hogy itt is akarunk száz új típust, meg ott is, akkor kétszázat kéne telepítenünk, de Feltételezem, hogy józan életű ember agyában ilyen gondolat meg se fordul. Végezetül: ne indítsuk Windows alól, mert nyomtatás közben megjárhatjuk!

Üzembe helyezése (mármint a TrueType for DOS-é) problémamentes, dokumentáció nem kell hozzá (mellesleg én nem is kaptam ilyet), és Help sem (nincs is Helpje). Használata abszolút magától értetődő, egyik funkciójával például csinálhatunk magunknak betű-mintakönyvet (fölöttébb helyeselhető, ha csakugyan ezt tesszük), ennek négy lapját szintén mellékeltem – szinte hihetetlen, hogy egy öreg, kilenctűs nyomtató állította elő, nem éppen új szalaggal, az ember ránéz, és azt kezdi hinni, hogy valami módon mégiscsak jobbul a világ. Noha egyáltalán nem jobbul, sőt.

A hónap szerzeménye: Fish! 3.0

Rendkívül praktikus program, azt eredményezi, hogy szép, színes halak úszkálnak a munkaasztalon. A tapétát ilyenkor célszerű eltávolítani, megoldható ugyan, hogy Esterházy-kockás textilminta előtt ficánkoljanak a halacskáink, de ez azért mégiscsak túlzás. Helyénvalóbb, ha mélykék háttérszínt állítunk be, az előtt a trópusi halak fölöttébb dekoratívan festenek, időnként egy-egy teáskanna is felbukkan közöttük, továbbá egy piros sótartó meg egy telefonfülke, mindezek roppant virgoncan úszkálnak az ablakok mögött, és igen szívderítő látványt nyújtanak. Sajnos a shareware-változat halszerkesztőjében ki van kapcsolva a mentési opció, így a halakat továbbra is főzni, vagy sütni fogom, nem pedig szerkeszteni, de ne legyünk maximalisták. Így szép az egész, ahogy van.

A teljes cikk szkennelt változatban itt érhető el, nagyméretű fájl!

Hacknot archívum

Mon, 01 Jan 0001 00:00:00 +0000

Régen, amikor még minden jobb volt, volt egyszer egy Hacknot.com weblap, amin egy bizonyos Ed Johnson nevű - valószínűleg senior szoftverfejlesztő osztott meg esszéket a szoftverfejlesztés kapcsán, és meglepően jó stílusban, jókat. Aztán egyszercsak a weblap nem frissült, majd eltűnt a netről. Szerencsére az Archive.org-n a lap nagyrésze még fenn volt, amikor eszembe jutott, és szépen learchíváltam, e-könyvesítettem, és elréhetővé tettem a Github-on.

Felhasznált technológiák

Google kereső
bash scriptek, wget
és a hihetetlen és nagyszerű pandoc dokumentum konvertáló program

Magyar Narancs hetilap letöltő és Kindle konvertáló

Mon, 01 Jan 0001 00:00:00 +0000

Körülbelül 1992 tájékán találkoztam először a Magyar Narancs hetilap akkor még nagy alakú, és roppant fura borítójával. Vagyis lehet, hogy korábban is találkoztam vele, de nem figyeltem rá. Akkoriban egy kisvárosi kis szálloda recepcióján dolgoztam kb. heti kétszer (24 órát), és már akkor is kedvenc hobbijaim egyike az olvasás volt. Mivel ebben a munkában megszakadni semmiképp sem kellett, ellenben sok időm volt olvasni, elég sok könyvet olvastam akkoriban, és persze gyakran látogattam a városi könyvtárat is, de előfordult az is, hogy nem volt kedvem könyvet olvasni, vagy egész egyszerűen tévedés volt a magammal hozott (gyakran második, harmadik - hiszen egy nap alatt több könyvet is ki lehetett olvasni) kötet, és az unalomba belehalás ellen kellett tenni valamit. Szerencsére a szálloda mellett volt a város legjobb újságosa, és újságárusa Erzsi néni, aki elképesztően jó szívűen kölcsönadta bármelyik lapot olvasni (ha nem volt becsomagolva). Olvastam autós magazinokat, kutyás lapokat, képregényeket, irodalmat, de politikát nem igazán. A lap akkoriban még kimondottan nagy alakban jelent meg, így ritkásan került az újságosbódé kirakatába, de aztán egyszer mégis valahogy, és a címlap megragadott, kölcsönkértem azt is. A politikát átlapoztam, a lemez, könyvajánlók és filmkritikák tetszettek, meg voltak még érdekes cikkek, így aztán két hétre rá is kölcsönkértem, és azóta is olvasom - egy ideig a politikai rovat nagy részét is, de mostanában sajnos csak elszomorít (persze ez valószínűleg nem a lap, és szerzőinek hibája). Ide tartozik még, hogy kb. az 1998s országgyűlési választások után vonattal utaztam Budapestre, és épp az aktuális Narancs számot olvastam az Intercityn, majd amikor befejeztem letettem az asztalra, mire a szemközt ülő „hölgy” közölte velem, hogy „Hülye FIDESZes!”

(Aztán a 2006s választások alatt a metrón meg lekomcsizott valaki, mert épp a Hócipőt olvastam.)

Elő is fizettem szépen a MaNcsra, de tavaly óta lehet digitálisan előfizetni, és mivel a cikkek így elérhetőek a neten, innét már csak egy lépés volt, hogy az Élet és Irodalom mintájára ezt is olvashatóvá tegyem Kindle ekönyvolvasómon, ami nem mellesleg abban is jobb, mint a nyomtatott lapot olvasni, hogy a betűméret állítható.

A végeredmény itt elérhető a Gitlab-on.

Felhasznált technológiák

a Calibre ekönyv kezelő program, különösen a recipe alapú letöltéskezelése
Python programozási nyelv
némi bash shell szkript
és az épp aktuális böngésző, amivel az oldal/cikkek HTML forráskódja alapján tuningoltam a szkripteket.

Váncsa István IT cikkarchívum

Mon, 01 Jan 0001 00:00:00 +0000

Váncsa István 1993 januárjától publikált egy nyomtatott blogot az informatikáról, szoftverekről. Az archívum sajnos a Számítástechnika újság oldalainak átalakításával elveszett, bár többen is megpróbálták megőrízni. Én most az interneten talált szkennelt PDFekből próbálom reprodukálni.

Felhasznált technológiák, eszközök

Google kereső
Sok, sok gépelés
Helyesírásellenőrző huspell
Szövegszerkesztőm a Vim (de van, hogy a neovim változata)
Google diktafon alkalmazást is kipróbáltam, felolvasva a cikkeket